- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Áprilisi jeles napok
- A Felvidékről kitelepítettek emléknapja
A Felvidékről kitelepítettek emléknapja
„Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul.”
1947 április 12-én indultak el az első vasúti szerelvények Felvidékről Magyarország felé, ekkor vette kezdetét a szlovákiai magyarok elűzetése szülőföldjükről.
Előzmények
A trianoni döntés után az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovákia határai közé kisebbségként mintegy egymillió magyar is bekerült. 1938 novemberében a nagyhatalmak döntése értelmében Csehszlovákia megszűnt. Cseh- és Morvaországot német fennhatóság alá vonták, Szlovákia függetlenné vált. Az első bécsi döntés a Felvidék déli, magyarlakta sávját visszaadta Magyarországnak, 1939 tavaszán Kárpát-Ukrajnát Magyarországhoz csatolták.
Benes azonnal hozzálátott a megszűnt Csehszlovákia újbóli megteremtéséhez. 1940. július 21-én Londonban megalakult az emigráns kormány és még ezen a napon Benes az 1. sz. dekrétumával megalakította az Államtanácsot. Már 1942 végén, 1943 elején a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját kiegészítették a magyar lakosság kitelepítésének követelésével. A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért". Majd a második világháború után Benes a csehszlovák államiságot 143 elnöki rendelettel igyekezett megalapozni. A szlovákiai magyarság számára legsúlyosabb következményekkel az 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétum járt. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól. Ez maga után vonta az állami alkalmazásból való elbocsátást, valamint az összes állami járulék megvonását. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit stb.
A dekrétumok következményei
Az 1945-48 közötti három évben a helyi magyarságtól elvették életlehetőségeit, vagyonát, igyekeztek erőszakkal kitoloncolni az országból, majd a párizsi béke megkötése után kitelepítésekkel, kényszermunkával és az úgynevezett reszlovakizációval (visszaszlovákosítással) próbálták megtörni a kisebbségi öntudatot. Értelmezésük szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak adtak lehetőséget visszatérésükhöz az anyanemzethez. Számukra lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Végül 719 településről összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak, noha a papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek érzéseikben továbbra is magyarok maradtak.
Benes elnöki dekrétumaival a magyar és német nemzetiségűeket megfosztotta állampolgárságuktól, állásuktól, nyugdíjuktól és bankbetétjeiktől. Lehetővé tette minden ingó és ingatlan vagyonuk elkobzását. Betiltotta a magyar nyelv használatát, a magyar hallgatókat kirúgatta az egyetemekről, feloszlatott minden magyar civil szervezetet.
1945. május 5-én pozsonyi magyarok lakásaiba szlovák katonák törtek be, és 50-100 fős csoportokban Ligetfalura internálták őket. Hasonló internáló táborok voltak Dunaszerdahelyen, Szereden, Komáromban, Ipolyságon, Eperjesen, és még több településen, ahol több ezer magyart tartottak fogva embertelen körülmények közt.
A névlegesen a háborús bűnösök felelősségre vonására létrehozott népbíróságok Csehszlovákiában ugyancsak az etnikai tisztogatás eszközeivé váltak: 75 ezer magyart, többségében értelmiségieket ítéltek el „háborús bűnösként”, akiket a teljes vagyon- és jogfosztás mellett ki is utasítottak az országból. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. A „csehszlovák nemzetállam” megteremtését szolgálták azok az intézkedések is, amelyek során csaknem 50 ezer magyart hurcoltak Csehországba kényszermunkára. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött.
„Losoncra kellett bevinnünk az ingóságainkat, mert ott vagonírozták be a kitelepített családokat, a vasútállomáson. Másnap 7 óra körül elindult velünk a szerelvény. Kértük a mozdonyvezetőt, hogy a kalondai állomásnál majd lassítson. Hát egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. A vagonajtó olyan 20 centire volt nyitva, nagymama térdelt a padlón, anyuék és mi fölötte álltunk… Aztán eltűnt az állomás, a falu és mi csak zokogtunk…” (Részlet Kucsera Márta, egykori kalondai lakos „Családi történet” című könyvéből)
A második világháborút követő béketárgyalásokon a nagyhatalmak hárommillió szudétanémet földönfutóvá tételéhez hozzájárultak, ám a magyarok egyoldalú kitelepítését nem engedélyezték. Az egységes csehszlovák nemzetállamot elérni kívánó csehszlovák kormánynak ezért a határmódosítás nélküli lakosságcser módszerét kellett alkalmaznia a magyar kisebbség felszámolására. Szovjet nyomásra 1946. február 27-én a csehszlovák és a magyar fél alá is írta a lakosságcsere egyezményt. Ennek értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át hazánkba, ahány szlovák onnan önként távozott. A prágai kormány azonban hiába folytatott szabályszerű toborzási akciót a magyarországi szlovákok körében, mindössze 60 ezren jelentkeztek áttelepülésre. Szlovákiából több mint 76 ezer magyart szállítottak Magyarországra. Ez az embertelen program vette kezdetét 1947. április 12-én a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével.
A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián kívánta elérni, hogy a mindezek után még megmaradó mintegy 200 ezer magyart egyoldalúan áttelepíthesse. Ez amerikai vétó miatt végül meghiúsult.
1993. január 1-jén Csehszlovákia másodszor is kimúlt. Utódállamai, Csehország és Szlovákia a mai napig elutasítják a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését, illetve bármilyen kárpótlás kilátásba helyezését. 2007-ben a szlovák parlament a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről fogadott el határozatot. A náci szellemiségű dekrétumok miatt nem volt számottevő tiltakozás Európában, sem diplomáciai szinten, sem a sajtóban; nem merültek fel különösebb problémák a két állam Európai Unióhoz való csatlakozása előtti jogharmonizáció során. A Liechtenstein Hercegség volt az egyedüli ország, amely e törvények szellemisége miatt 2009-ig még a két utódállamot sem ismerte el.
Emléknap
Az Országgyűlés április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját 2012. december 3-án ellenszavazat nélkül országgyűlési emléknappá nyilvánította.
A magyar Országgyűlés határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Benes-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített magyarokról, „akik az állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva, szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak”. Az Országgyűlés emellett kifejezte nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat.
A kitelepítésről évtizedekig nem volt szabad beszélni. Nálunk a rendszerváltás hozott eredményeket, de a szlovák társadalom és politika részéről a felvidéki magyarságnak még ma is csak a hallgatás és a tagadás a része. Pedig igen fontos lenne itt is a változás, hiszen talán nincs is olyan család, amelyet a kitelepítés borzalmai és annak máig ható fájdalmai ne érintenék. De amíg a tulajdonjogot a háború utáni jogfosztó rendeletek határozzák meg, nagy változásra nem is számíthatunk.
A 90-es években utcanevek, emlékműállítások, sőt testvértelepülési kapcsolatok szintjén is komoly változások történtek. Ennek példája Tata és a felvidéki Szőgyén kapcsolata. A lakosságcsere során Szőgyénből 135 magyar családot telepítettek át, jelentős részük Tatára, ill. környékére került. A rendszerváltást követően 1992-ben az újhegyi városrész egyik utcája a Szőgyéni utca nevet adta. 1995-ben megszervezték a kitelepítettek első találkozóját, 1997-ben pedig a két település hivatalosan is felvette a testvértelepülési kapcsolatot. 2015 júniusában az elűzöttek szenvedéseire emlékezve Tatán keresztet avattak, melynek ikerpárját a következő hónapban Szőgyénben is felállították.
Forrás: hirado.hu (Ma van a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja)
parlament.hu (Április 12. a felvidékről-kitelepítettek emléknapja)
tata.hu/ (Megemlékezéseink a Felvidékről kitelepítettek emléknapja alkalmából)