Életbe lépett a 33. Benesi dekrétum

Benes aláír
Benes aláír

1945. augusztus 2-án adták ki a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel járó megkülönböztető intézkedést. Ez az intézkedés a csehszlovák elnök, Edvard Benes 33. elnöki dekrétumaként híresült el.

Benes-dekrétumokon általában az 1945. május 14. és október 27. között kiadott, a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 elnöki rendeletet értjük. Gyakran csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. De Benes már a háború alatt igyekezett a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítését elérni a szövetségeseknél. A németek esetében tulajdonképpen sikerrel járt, a magyarok ügyében azonban Moszkva néminemű támogatásán túl nem járt sikerrel.

Azt azért már az elején érdemes leszögezni, hogy a jogszabályok pontos elnevezése „a Csehszlovák Köztársaság elnökének dekrétumai". Vagyis Benes szerepe az egyes fontos dekrétumok megszületésében igen jelentős volt, mégis közel sem egyszemélyes döntésről beszélhetünk, gyakorlatilag össztársadalmi támogatása volt a szláv népesség körében. Ennek mind a végrehajtás, mind a dekrétumok utóéletében kiemelkedő jelentősége van, hiszen mindkét utódállamban ma is a jogrend részét képezik. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét, sőt még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak.

Az 1945-48 közötti három évben a helyi magyarságtól elvették életlehetőségeit, vagyonát, igyekeztek erőszakkal kitoloncolni az országból, majd a párizsi béke megkötése után kitelepítésekkel, kényszermunkával és az úgynevezett reszlovakizációval próbálták megtörni a kisebbségi öntudatot.

Dekrétumok nemcsak a háború után születtek. Csehszlovákia megszállása után az emigráns kormány 1940. július 21-én alakult meg Londonban és még ugyanezen a napon megalakította Benes az 1. sz. dekrétumával az Államtanácsot.

Maga a dekrétumok intézménye a 2. sz. dekrétumában (1940. október 15.) jött létre. Ennek a jogintézménynek gyakorlatilag alkotmány-törvényi, illetve törvényi ereje volt. A különbség lényege az, hogy minden olyan elnöki aktushoz, amelyhez békeidőben a Nemzetgyűlés hozzájárulására is szükség volt, átmenetileg elegendő volt a kormány hozzájárulása. A Benes-dekrétumok kiadásáig az ilyen módon történő törvényalkotásnak - az 1920. évi csehszlovák alkotmány szerint - nem volt alkotmányos alapja. Az összes így kiadott jogszabályt átmenetinek tekintették, hiszen a szuverenitás helyreállítása után összeülő Nemzetgyűlés azokat érvényben hagyhatta, illetve el is törölhette. De az 57/1946. számú Alkotmánytörvény az összes dekrétum érvényességét megerősítette.

Már 1942 végén, 1943 elején egészítették ki a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar lakosság kitelepítésének követelésével. Az alapelvekben valamennyi párt egyetértett, nézeteiket azután 1945. április 5-én, Kassán koalíciós programként hoztak nyilvánosságra. A program VIII. pontja a magyar és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította. A német és magyar lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, és előirányozták a kisebbségek kitelepítését, illetve erőszakos beolvasztását. Ez a pont kimondja mások mellett, hogy bár lehetővé teszik az optálást, a magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik. Kivételt kevés eset képez, pl.: „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért." A május 14-e után hozott jogfosztó rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak, őket hamarosan ki is telepítették az új német határon túlra, de Benes a magyarságot sem kímélte. A szlovákiai magyarságot az 1938-as bécsi döntés nyomán bekövetkezett revízió, és a széthullás fő felelősének nyilvánították. Az új csehszlovák politikai vezetés már a háború befejezése előtt igyekezett kiaknázni a magyar háborús vereséget. Az 1920 után tapasztalt erőszakos asszimilációs programnál is agresszívabb fellépést tervezett. A Benes-dekrétumok a kisebbségi politika fő oszlopát képezték.

A 'holt törvények' megalkotójának kijáró tisztelet
A 'holt törvények' megalkotójának kijáró tisztelet

Benes 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet - összhangban az 1945 áprilisában megszületett kassai kormányprogrammal - automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és ellehetetlenítette életüket. Ez nyugdíjuk és egészségügyi ellátásuk elvesztését, az állami járulékok és szociális támogatások megvonását jelentette számukra, egyúttal az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit.

A beolvasztás első állomása a nem-szláv nemzetiségek kollektív jogfosztása volt; Benes és a csehszlovák politikusok abban bíztak, hogy a mostoha körülményekkel elüldözhetik majd a kisebbségek jelentős hányadát, az ottmaradókra pedig deportálás és erőszakos asszimiláció „lehetőségei” vártak. Ennek jegyében az 1945 májusa és októbere között hozott 143 rendelet közül 13 közvetlenül, 20 közvetetten a nem-szláv kisebbségek ellen irányult.

A kassai programot követően embertelen intézkedések sora következett. A kollektív bűnösség elvén megalkotott dekrétumok, pontosabban időzítésük kapcsolatban áll azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami konferenciához fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amihez azonban nem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszerezni. Ez a tény növelte a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben.

Népbírósági eljárások

A Kassai Kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követő hónapokban a népbíróságok mintegy 39.000 magyart - elsősorban értelmiségit - ítéltek el és utasítottak ki Szlovákiából, mint háborús bűnöst. VIII. pontja a magyar és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította.

Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé.

Perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi börtönben.

Kényszermunka (közmunka)

A hárommilliós német kisebbség kitelepítését követően, a helyükön jelentkező munkaerőhiány ellensúlyozására 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A 88/1945 sz. dekrétumra való hivatkozással magyarok tízezreit, egyes források szerint mintegy 73.000 főt szállítottak erőszakkal Csehországba a megüresedett németlakta területekre. Otthonaikba azonnal szlovák lakosokat telepítettek. Épületeiket, bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és állatállományukat az állam elkobozta, bankszámláikat befagyasztotta. A munkaképes férfiakat és nőket a szó szoros értelmében emberpiacra vitték, míg az ellátatlan betegek, valamint az öregek és a gyermekek közül többen meghaltak útközben, vagy a célállomásra érkezés után. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet mellett elindultak Csehországba. Az akció 99 napig tartott, 1947. február 25-én ért véget.

Lakosságcsere

Miután a német kisebbség kitelepítéséhez hasonló erőszakos cselekedeteket a potsdami konferencia nem engedélyezett, más megoldásokat kellett keresni. Az előző pontbeli kényszermunkára kényszerítés része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. 1946. február 28-án szovjet nyomásra Magyarország és Csehszlovákia aláírta a lakosságcsere-megállapodást. A megállapodás értelmében ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történő önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni.

A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét.

Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.

A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák-magyar határt.

Reszlovakizáció

A reszlovakizációnak nevezett folyamat lényege az volt, hogy a „szlovákiai polgárok lehetőséget kapjanak a szlovák nemzetiséghez való visszatérésre”. Az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. Valójában sokak számára az, hogy szlováknak vallották magukat, azt jelentette, hogy végre kapnak nyugdíjat, állampolgárságot és gyakorlatilag szociális ellátásokat, és nem veszítik el munkahelyüket. Így a reszlovakizáció valóban lehetőség volt, de elsősorban a helyben és az életben maradásra…

Közvetlen következmények

1945 elejétől 1949 közepéig mintegy 200.000 magyar személy hagyta el a Felvidéket. A Benes-dekrétumok negatív „eredményei" az 1950-es népszámlálás adataiban tükröződnek: a szlovákiai magyarság lélekszáma ekkor éri a mélypontot, 367.733 főt.