Veres Péter

„A versben nem lehet hazudni, a verset nem lehet 'megírni',
a versnek születni kell."

„Az édesanyánkról, a szívbéli kedvesünkről és a hazánkról
sem vicceket, sem frázisokat nem illik mondani."

„Ha valaha valaki, kritikus vagy irodalomtörténész,
azt keresi majd, ki vagyok, mi vagyok,
a forrást itt keresse, a Hortobágy szélén."



Veres Péter (Balmazújváros, 1897. január 6. - Budapest., 1970. április 16.) író, publicista, a népi írói mozgalom jeles képviselője, a Márciusi Front egyik alapítója, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, az országgyűlés tagja.

Veres Péter egy cselédlány s egy parasztgazda-fiú szerelméből született Balmazújvárosban. Nagyszülei pásztorok, uradalmi cselédek voltak. Anyjával és mostohaapjával, Nagy Józseffel egy nyolcéves koráig egy Hortobágyi tanyán töltötte ifjúkori éveit. Balmazújvárosban négy évig járt általános iskolába, de 12 évesen munkába kellett állnia és többnyire napszámosként, alkalmi mezőgazdasági munkásként dolgozott, később a vasútnál lett pályamunkás.

A munkások között hamar eltalált a politikához, 1914-től részt vett az alföldi agrárszocialista mozgalmakban, tagja lett a Földmívelő Egyletnek, melynek könyvtárában szerezte meg műveltségének kommunista és humanista alapjait: olvasta a Népszavát, Marx, Engels, Zola, Anatole France, Gorkij, Rousseau, Tolsztoj műveit. Részt vett az I. világháborúban is, 1917-ben telefonistaként teljesített szolgálatot az olasz fronton.

A Tanácsköztársaság idején Balmazújvárosban helyet kapott a földosztó bizottságban, a munkástanácsban és a községi direktóriumban is. 1919-ben vette feleségül Nádasdi Juliannát, mely házasságból öt gyermekük született, egyik fia folytatta apja hagyományait és Nádasdi Péter néven országos ismertségre tett szert később.

1919. májusában román hadifogságba esett, ahonnan csak 1920-ban tért vissza és azonnal börtönbe került a Tanácsköztársaság alatt folytatott tevékenységéért. Egyévi fogházbüntetését Debrecenben töltötte ki. Kiszabadulása után mezei munkásként és pályamunkásként kereste kenyerét. A Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének is tevékeny tagja volt. Alapító tagja volt az MSZDP balmazújvárosi szervezetének, ahol mozgalmi munkája során sokszor összetűzésbe keveredett a csendőrökkel.

Első írásai a Századunk című folyóiratban jelent meg, ahol Vámbéry Rusztem közölte olvasói leveleit. 1930-tól jelentek meg a parasztsággal és a földkérdéssel foglalkozó írásai a baloldali és haladó lapokban, ekkortájt a cikkek, tanulmányok prózai művek mellett verseket is írt.

1932-ben elbeszélései jelentek meg a Korunkban, ugyancsak a Korunk közölte verseit is (1933). Első jelentős műve az Alföld parasztsága című szociográfia; a Válasz 1934-ben közölte két fejezetét, könyv formájában 1936-ban jelent meg.

Sírja a Kerepesi temetőben
Sírja a Kerepesi temetőben

Evvel vonta magára a Válasz körül csoportosuló népi írók, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre figyelmét; 1937-ben már a Márciusi Front egyik vezetője volt, a népi írók által 1943-ban rendezett nagy nyilvánosságot kapott balatonszárszói konferencia egyik vezérszónoka volt. Szenvedélyes hangú publicisztikai írásokban nyilvánított véleményt a kor legégetőbb társadalmi kérdéseiről.

Regényeinek, elbeszéléseinek alig van cselekménye, félig szociográfiák, félig önéletrajzok, középpontjukban a napszámos élet, az alföldi agrárproletár, a kisbérlő létért való küzdelme áll, szinte tudományosan pontos, tárgyszerűen aprólékos realizmussal ábrázolva. A háború alatt háromszor hívták be munkaszolgálatra, 1944-ben bujkálnia kellett a németek és a nyilasok elől.

A háborút követően tagja volt az első népgyűlésnek és haláláig országgyűlési képviselő volt. A koalíciós idők viharos politikai életének egyik legnépszerűbb közéleti személyisége volt. Meggyőződéses híve volt a társadalom szocialista átalakulásának, ha ebben a kérdésben voltak is viták közte és a párt között. Irodalmi munkásságáért 1950-ben és két évvel később 1952-ben is Kossuth Díjjal jutalmazták.

Később egészen haláláig nagyon termékeny volt, szinte évenként adta ki köteteit. Olvasónaplója, naplójegyzetei, közírás gyűjteménye tanúsítják, hogy élete végéig sokat olvasó, állandóan művelődő ember volt. Sokoldalú munkásságát során hatalmas vehemenciával folytatott levelezést. Halála után műveit 17 különböző nyelvre fordították le, 1977-ben a Magyar Televízió emlékműsorral emlékezett meg róla.