Vajda János

Bruck: Vajda János portréja
Bruck: Vajda János portréja


„Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!"

„Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?..."

„Oh, nemzetem, magyar nép! küzdj, remélj!
Szemem könyez, midőn rád gondolok;
Látom jövődet: hidd el, oly nagy az,
Hogy bámulásától nem szólhatok."

Vajda János (Pest, 1827. május 7. - Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17.) magyar költő, hírlapíró, a Kisfaludy Társaság rendes tagja.

Vajda János 1827. május 7-én született Pesten. Apja, Vajda Endre feltehetően Kulcsár István lapszerkesztő szolgálatában állt Pesten, itt vette feleségül Veleczky Lídia szobalányt, s itt született fiuk. Rövidesen a Fejér megyei Válra költöztek, ahol az apa az Ürményi család birtokán volt erdész. Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron és Pesten végezte. Pesti tanulmányai alatt rokonánál, Vajda Péternél, a neves írónál, lakott. Első verse 1844-ben jelent meg az Életképekben. 1845-ben megszökött az iskolából és vándorszínésznek állt, de tizennégy hónap után csalódottan visszatért Válra. Rövid ideig nevelő volt, majd gazdatiszti gyakornok lett Alcsúton, a mintagazdaságban.

1847-ben Pesten a Gazdasági Egyesület hivatalnoka. Versei ez időben már rendszeresen megjelentek. Petőfi baráti körébe került, a költők Pilvax-beli társaságába. Részt vett az 1848-as márciusi eseményekben. 1848. augusztusában jelentkezett katonának, később vörössipkás hadnagy lett. A szabadságharc összeomlása után bujdosott, majd büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe. Egy évig katonáskodott Stájerországban és Itáliában. Hazatérése után Kiskunhalason és Budán dolgozott a földbecslő hivatal napidíjasaként.

Reménytelen szerelem fűzte házigazdája leányához, Kratochwill Georginához, aki egy dúsgazdag gróf kedvese lett. Ez az élmény volt a forrása a lírájában nagy szerepet játszó Gina-verseknek.

1855-ben a Magyar Sajtó munkatársa, majd 1857-től 1863-ig a Nővilág című hetilap, 1861-62-ben a Csatár című, hetenként kétszer megjelenő politikai néplap, 1863 első felében a Magyar Sajtó szerkesztője. A Bach-rendszer bukása után fellendülő nemzeti mozgalmak szenvedélyes résztvevője. Röpirataiban a polgárosodásért küzdött, mellyel kihívta maga ellen a kor politikai, irodalmi uralkodó köreinek felháborodását. Egyre jobban elszigetelődött. 1864-ben előfizetők híján a Nővilág is megszűnt. Magánéletében egymást követték a tragikus fordulatok: szülei szörnyethaltak, Zilahy, Bajza meghalt. Egészsége is megrendült. Állás nélkül maradt. Segítséget kért az írói Segélyegylettől, de Gyulai visszautasította.

Arra kényszerült, hogy Bécsben keresse megélhetését. 1864-től Bécsben élt, és a kancelláriai sajtóirodában dolgozott. Névtelenül írt a Sürgöny, A Hon és a Bécsi Híradó című lapoknak. A kiegyezést mind költeményeiben, mind publicisztikai írásaiban élesen elítélte. 1867-ben a Kossuth-párti Magyar Újság, 1868-ban a Nép Zászlója című hetilap munkatársa. 1870-től haláláig a Kisfaludy Társaság munkatársaként a Vasárnapi Újságban s melléklapjában a Politikai Újdonságokban jelentek meg írásai. Lapszerkesztői kísérlete sikertelen maradt, Szózat című politikai hetilapja 1874-ben hónapokig élt csak.

1880-ban feleségül vette a nála sokkal fiatalab Bartos Rózát, de csak rövid ideig éltek együtt. 1896-ban Palágyi Menyhért Jelenkor című lapjának volt főmunkatársa. Költészete tömör és erőteljes.

Magányosan, szegénységtől rettegve, meg nem értett költőként tengette élete utolsó éveit. Hosszú betegeskedés után 1897. január 17-én halt meg Budapesten.

Síremlékén az Emléksorok című verséből származó idézet olvasható:

„Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!"

Sírja a Kerepesi temetőben
Sírja a Kerepesi temetőben

Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus következetes hirdetője, a személyesség szintjén a schopenhaueri életfájdalom megfogalmazója. Stilisztikai-poétikai szinten a Petőfi-féle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus-allegorikus ábrázolásig („Híd Petőfi és Ady között”). Szerelmi költészetének meghatározó részét a Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év múlva 1876; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892).

Babits így értékelte Vajdát: „A próféta életében föl nem ismerve vagy félreismerve nyomorog, s halála után csúfos dicsőség éri utól; neve ha nem is a szívekben, de az ajkakon otthont talál s jubileumainak és évfordulóinak hangossága paradox ellentét a mostoha csönddel mely eleven alakját körülvette. Vajda sorsa nem ez; legalább eddig nem. Őt a dicsőség még halálában sem érte el, s a hallgatás még sírja körül is szinte tökéletes. Pedig Vajda nemcsak a legszebb magyar versek egynéhányát írta meg: ő maga is, emberi alakja, nagyszerű kincs és emlék a magyar lélek egy keserű de fenséges attitűdjében. A költő nemcsak szép művek alkotója, hanem a lelkek példája és típusa is, szellemibb koroknak valóságos hőse. A mi korunknak, sajnos egészen másfajta hősei vannak."

Forrás: www.vajda-khely.sulinet.hu