Vajda János

Bruck Lajos: Vajda János portréja

Vajda János (Pest, 1827. május 7. - Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17.) magyar költő, hírlapíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság rendes tagja. Szerb Antal szerint ő volt a „modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”. Publicisztikai pályafutása során több írói álneve is volt: Arisztidesz, Quintus, Homonnai Béla. Vadászíróként a Cserszilvásy Ákos álnevet használta.

Vajda János 1827. május 7-én született Pesten. Apja, Vajda Endre feltehetően Kulcsár István lapszerkesztő szolgálatában állt Pesten, itt vette feleségül Veleczky Lídia szobalányt, s itt született fiuk. Rövidesen a Fejér megyei Válra költöztek, ahol az apa az Ürményi család birtokán volt erdész. Az itt töltött évek szép emlékként, a váli erdészlak a gondtalan, boldog élet szimbólumaként visszatérő motívumként rendszeresen jelent meg költészetében.

Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron és Pesten végezte. Pesti tanulmányai alatt nagybátyjánál, Vajda Péternél, a neves írónál lakott. Első verse 1844-ben jelent meg az Életképekben. 1845-ben megszökött az iskolából és a példakép Petőfi mintájára vándorszínésznek állt. Hét hónapi országjárás után 1846 nyarán felhagyott a színészi pályával. Rövid ideig nevelő volt, majd gazdatiszti gyakornok lett Alcsúton József főherceg mintauradalmában.

1847-ben Pesten a Gazdasági Egyesület hivatalnoka. Versei ez időben már rendszeresen megjelentek. Petőfi baráti körébe került, a Pilvax törzsvendége lett. Részt vett az 1848-as márciusi eseményekben. 1848. augusztusában jelentkezett katonának, később vörössipkás hadnagy lett. A délvidéki fronton harcolt, de két hosszú betegsége miatt nagyobb csatában nem vett részt. A szabadságharc összeomlása után néhány hónapig szüleinél, a váli birtokon bujdosott. Ezt követően büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe. Egy évig volt az osztrák császári hadsereg közlegénye Stájerországban és Itáliában. Hazatérése után Kiskunhalason és Budán dolgozott a földbecslő hivatal napidíjasaként.

A Vasárnapi Ujság 1897. évi számában megjelent kép Endrey Sándor alkotása

Reménytelen szerelem fűzte házigazdája leányához, Kratochwill Georginához, aki egy dúsgazdag gróf kedvese lett. Ez az élmény volt a forrása a lírájában nagy szerepet játszó Gina-verseknek.

1855-ben a Magyar Sajtó munkatársa, majd 1857-től 1863-ig a Nővilág című hetilap, 1861-62-ben a Csatár című, hetenként kétszer megjelenő politikai néplap, 1863 első felében a Magyar Sajtó szerkesztője. A Bach-rendszer bukása után fellendülő nemzeti mozgalmak szenvedélyes résztvevője. Röpirataiban a polgárosodásért küzdött, mellyel kihívta maga ellen a kor politikai, irodalmi uralkodó köreinek felháborodását. Egyre jobban elszigetelődött. 1864-ben előfizetők híján a Nővilág is megszűnt. Magánéletében egymást követték a tragikus fordulatok: szülei halálos szerencsétlenség áldozatai lettek. A megbokrosodott lovak elragadták kocsijukat, az összetört kocsi halálra roncsolta a két idős embert. Ettől kezdve a költő támogatta parasztsorban maradt lánytestvéreit. Egészsége is megrendült. Állás nélkül maradt. Segítséget kért az írói Segélyegylettől, de Gyulai visszautasította.

Megélhetése is veszélybe került, arra kényszerült, hogy elhagyja az országot és Bécsben a kancelláriai sajtóirodában dolgozzon. Névtelenül írt a Sürgöny, A Hon és a Bécsi Híradó című lapoknak. A kiegyezést mind költeményeiben, mind publicisztikai írásaiban élesen elítélte. 1867-ben a Kossuth-párti Magyar Újság, 1868-ban a Nép Zászlója című hetilap munkatársa. 1870-től haláláig a Kisfaludy Társaság munkatársaként a Vasárnapi Újságban s melléklapjában a Politikai Újdonságokban jelentek meg írásai. Lapszerkesztői kísérlete sikertelen maradt, Szózat című politikai hetilapja 1874-ben hónapokig élt csak.

1880-ban feleségül vette a nála sokkal fiatalabb Bartos Rózát, de csak rövid ideig éltek együtt. 1896-ban Palágyi Menyhért Jelenkor című lapjának volt főmunkatársa. Költészete tömör és erőteljes.

Magányosan, szegénységtől rettegve, meg nem értett költőként tengette élete utolsó éveit. Hosszú betegeskedés után 1897. január 17-én hunyt el Budapesten. A Kerepesi úti temetőben díszsírhelyet kapott. A temetés költségeit a közoktatásügyi minisztérium fizette. Ábrányi Emil így búcsúzott tőle:

„Nem maradtál senkinek adósa. És most fizettél a természetnek is. Minden tartozásod letörlesztve. Most majd a magyar nemzeten lesz a sor, hogy lerójja tartozását veled szemben, ki világraszóló kincseket adtál neki, míg magad teljes szegénységben térsz a hazai földbe vissza. Megérdemelt dicsőségedből keveset juttatott neked a sors, annál bővebben omlottak rád a meg nem érdemelt szenvedések.”

Síremlékén az Emléksorok című verséből származó idézet olvasható:

„Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!"

Sírja a Kerepesi temetőben

Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus következetes hirdetője, a személyesség szintjén a schopenhaueri életfájdalom megfogalmazója. Stilisztikai-poétikai szinten a Petőfi-féle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus-allegorikus ábrázolásig („Híd Petőfi és Ady között”). Szerelmi költészetének meghatározó részét a Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év múlva 1876; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892).

Babits így értékelte Vajdát: „A próféta életében föl nem ismerve vagy félreismerve nyomorog, s halála után csúfos dicsőség éri utól; neve ha nem is a szívekben, de az ajkakon otthont talál s jubileumainak és évfordulóinak hangossága paradox ellentét a mostoha csönddel mely eleven alakját körülvette. Vajda sorsa nem ez; legalább eddig nem. Őt a dicsőség még halálában sem érte el, s a hallgatás még sírja körül is szinte tökéletes. Pedig Vajda nemcsak a legszebb magyar versek egynéhányát írta meg: ő maga is, emberi alakja, nagyszerű kincs és emlék a magyar lélek egy keserű de fenséges attitűdjében. A költő nemcsak szép művek alkotója, hanem a lelkek példája és típusa is, szellemibb koroknak valóságos hőse. A mi korunknak, sajnos egészen másfajta hősei vannak."

Forrás: www.vajda-khely.sulinet.hu