- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Májusi jeles napok
- Gróf széki Teleki László halála
Gróf széki Teleki László halála
„A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, a mint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintenek, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint apát vesztett gyermek, - és azt szivszakadás volt látni.
A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt; az ne szégyenlje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.”
Gróf széki Teleki László 1861. május 7-én máig tisztázatlan körülmények között halt meg Pesten, az uralkodónak adandó országgyűlési válasszal kapcsolatos vita előestéjén, a vitára készülve. Otthonában öngyilkosságot követett el. Ez a hivatalos verzió. Azonban a magyar történelem tele van rejtélyes halálesetekkel, elég ha csak Szent Imre hercegre, Zrínyi Miklósra, vagy éppen Teleki Pálra gondolunk. Mindegyiküknél a baleset vagy öngyilkosság mellett értékelhető valószínűsége van az idegenkezűségnek is.
Több mint száz éve találgatják öngyilkosságának lélektani rugóit. Ötvenéves volt, erőteljes férfi, képességeinek delelőjén, lankadatlan és rettenthetetlen harcosa a szabadságnak, egyenlőségnek, demokráciának, az ország egyik legtiszteltebb embere. Aligha megfelelő indok, hogy Kossuth egyszer árulónak nevezte, hiszen Deákkal szemben most éppen Kossuth álláspontját akarta képviselni. Mások szerint kiábrándult a nemzet vezetőiből, a külföldiekből, a hazaiakból is. Azt is mondták, hogy megoldhatatlan ellentmondásba került becsületszava és ellenzéki politikája. De még olyanok is akadtak, akik azt suttogták, hogy nem is lett öngyilkos, hanem egy Bécsből irányított kéz lelőtte. És még ma sem mondhatjuk, hogy több mint száz év után ez már mindegy. Mert talán némileg másképpen folytatódik a magyar történelem, ha annak a végül is célja vesztett országgyűlésnek két legtisztább elméjű, két legbecsületesebb, két legszélesebb látókörű vezéralakja lefolytathatja azt a nagy vitát, amelyre készültek.
Életéről itt olvashat részletesebben, a következőkben csak a halálához kapcsolódó részleteket idézzük fel.
1860 végén Teleki álnéven, angol útlevéllel a szász fővárosba, Drezdába utazott, ahol osztrák kérésre letartóztatták, és átadták a bécsi hatóságoknak. Tíz napot töltött börtönben, amikor szilveszter délutánján a Burgban Ferenc József császár közölte a gróffal, megkegyelmez neki, de nem távozhat külföldre, külföldi elvbarátaival minden kapcsolatot megszakít, és Magyarországon egyelőre tartózkodik minden politikai tevékenységtől.
„Odaadtam a becsületemet. Hogy megtegyem, amit a becsület kíván.” - E szavakkal távozik 1860 szilveszterén a bécsi Burgból Ferenc József császár kegyelméből Teleki László, Illyés Gyula róla szóló drámájában. A reformkor, a szabadságharc, és a Habsburg-önkényuralom idején élt arisztokrata demokratának rajongó hazaszereteténél csak szeplőtlen személyes becsülete volt fontosabb. „Európa legszótartóbb férfia” beleesett a csapdába - elfogadta a császár feltételeit, de hazatérte után nem sokkal - „közkívánatra” - a forrongó, függetlenségi politikai tábor élére állt. Az 1861 áprilisára (12 év után először) a császár által összehívott országgyűlésen elvállalta a határozati párt vezetését, egyúttal azt, hogy a mérsékelt, óvatos, kiegyezéspárti Deákkal szemben határozottan követeli a bécsi udvartól a ’48-as törvényes állapot és az ország területi egységének visszaállítását.
Az országgyűlésre Teleki, mint főrend, császári meghívót kap. Úgy tekinti, hogy ezzel Ferenc József felmentette becsületszava alól, hiszen ő maga hívja a politikai testületbe, de ő mégis Abony képviselőjeként az alsótáblán jelent meg. Március 30-án képviselővé választása után elmondott beszédében elutasított minden Ausztriával kötendő esetleges alkut, valamint kijelentette, hogy az 1848-as állapotokat csak kiindulópontnak tekinti, amelyhez képest „mind alkotmányos, mind demokratiai jogegyenlőségi tekintetben” tovább kell lépni. Az 1861. április 6-án Budán megnyílt országgyűlésen kezdettől fogva jól elkülönült egymástól a két oldal, a Deák vezette Felirati Párt, és a Teleki irányította Határozati Párt. Teleki és hívei azzal érveltek, hogy az 1848-as trónváltozás az ország törvényei értelmében érvénytelen, s ennek értelmében a formailag nem király Ferenc Józsefnek nem kívántak a megszokott feliratban válaszolni. Ehelyett a nemzet akaratának határozatban való kimondását kívánták, majd ezt követően azt szerették volna, ha az országgyűlés kimondja saját önfeloszlatását, így akadályozva meg bármiféle alku lehetőségét is. Ezt indokolta továbbá az is, hogy Horvátország és Erdély képviselői nem vehettek részt az országgyűlésen, amelyet emiatt határozatképtelennek tekintettek.
Teleki végül teljesen szembefordul Deák kiegyezést előkészítő politikájával. Ismeri Deák Ferenc elgondolását, közli, hogy vitába száll vele, és a függetlenségi küzdelem lankadatlan folytatását fogja követelni.
Végül azonban Teleki nem mondta el a nemzet és a parlament többsége által annyira várt iránymutató, jeladó beszédét. A május 8-i sorsdöntő ülés előtti éjszakán Szervita téri házában agyonlőtte magát. A becsület fanatikusa valószínűleg nem bírta elhordozni azt a terhet, hogy nem tud egyszerre eleget tenni a lelkiismeretének, a nemzet túlzó kívánságainak, a nyugati emigrációban maradt elvbarátai szigorú elvárásainak, és a császárnak tett ígéretének - amiért egyébként többen árulónak, de legalábbis megalkuvónak nevezték. Saját pártja taktikázó, alkudozó vezetői - köztük unokaöccse, Tisza Kálmán is - magára hagyták önkínzó vívódásában. A régóta testi s lelki nyavalyáival küzdő, az öngyilkosságra hetek óta készülő gróf végül azt cselekedte, amit a becsülete kívánt: a híres párbajozó a pisztolyt utoljára maga ellen fordította.
A közvélemény persze nehezen volt megnyugtatható: a városban fantasztikus rémhírek keringtek párbajról és gyilkosságról is. A Pestről kapott levelek alapján gyilkosságra gyanakszik a brüsszeli emigrációban élő Jósika Miklós, a regényíró is. Kossuth számára írott leveleiben Jósika a lehetséges tettest illetően óvatosan fogalmaz, de a közvélemény nyíltan az udvar kezét sejtette a feltételezett gyilkosságban, hiszen - mint sokan gondolták - elsősorban Bécsnek állhatott érdekében, hogy az annyira kívánt megegyezés legnagyobb ellenfelét eltegye útjából, és ezáltal annak pártját is megrémítse. Egyesek Teleki anyagi zavarait emlegették (mint kiderült, teljesen alaptalanul), voltak, akik az emigráció egyes, magukat Teleki hazatérésével megcsaltnak vagy éppenséggel elárultnak érző szélsőséges köreinek bosszújára gyanakodtak: ezek a gyilkossággal, a vélt áruló megbüntetésén túl, a gyanúba a közvélemény előtt elsősorban számba jöhető udvar kompromittálását is elérhették volna. Valóban, Thaisz még május 8-án le is tartóztatott egy Thury Mihály nevű állítólagos volt honvédezredest, aki amerikai útlevéllel lépte át a határt (és akit a császári rendőrség, nem is véletlenül egész idő alatt megfigyelés alatt tartott): „s aki némellyek által gróf Teleki László meggyilkolásával gyanúsíttatott” - írja Thaisz; három hét után azonban a főkapitány szabadlábra helyezte, anélkül, hogy a vizsgálat során tisztázta volna, volt-e valami alapja a vádnak. A vizsgálat anyagában Thury neve ugyanis elő sem fordul, Thury ezután nyomtalanul eltűnt. De magyarázatként már nagyon korán felmerül és egyre nagyobb, végül általánosan elfogadott hitelt nyert az öngyilkosság is (és ennek okaként először annak, az ekkor már feloldhatatlan dilemmának szorítása, melybe Teleki azáltal került volna, hogy az uralkodónak adott ígéretét mintegy megszegve visszatért a politikai életbe).
Az első és legnyomatékosabb kérdőjelet a holttest helyzete és a lövés iránya állítja fel. Mivel Telekit a lövés bal oldalról érte, világos, hogy ehhez csakis bal kezét használhatta. De mivel a lövés felülről lefelé, méghozzá erősen hegyes szögben hatolt be a testbe, s a torkolattűz hatásából következtetve a pisztoly csövének legalább 6-8 cm-re kellett lennie a seb bemeneti nyílásától, az is világos, hogy a pisztoly 40-45 cm csőhossza mellett (mivel a jegyzőkönyv két pisztolyból álló „pisztolykészlet”-et emleget, joggal feltételezhetően párbajpisztolyokról volt szó - ezeknek átlagos csőhossza pedig 40 cm körül volt) a pisztolyt tartó s a ravaszt elhúzó kézfejnek a testtől kb. 50 cm távolságban kellett lennie - méghozzá behajlítva, hogy a pisztoly agyát azt a lőcsatorna irányának megfelelő felülről lefelé irányuló tartásban átfoghassa. Bárki megpróbálhatja: ez a kéztartás szinte lehetetlen - s főleg értelmetlen akkor, amikor halálos lövés ennél sokkal egyszerűbb kéztartás mellett is leadható. De a halott Teleki bal keze ráadásul nem is ebben a tartásban volt: a jegyzőkönyv szerint kinyújtott mutatóujjal a holt test bal mellén feküdt, holott ha ezzel lőtt volna magára, a pisztoly vagy baloldalra és hátra lökte volna a kezet, vagy pedig az ujjak rámerevedtek volna a már amúgy is görcsöt okozó helyzetben szorongatott pisztoly agyára.
Az öngyilkosságot kérdőjelezi meg a földön fekvő pisztoly helyzete is. Fizikai törvény, hogy az elsütött fegyver „hátra rúg”. Ez esetben a bal kézzel, meredek szögben bizonytalanul tartott fegyver csakis bal felé és hátra vágódhatott volna - és semmiképpen sem a jobb lábhoz, ahol pedig azt megtalálták. A vérnyomok helyzete ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a lövés Telekit nem álló helyzetben érte. A nadrág térdén és a lágyék táján ui. csak akkor keletkezhettek vérnyomok, ha a lövés ültében érte Telekit (esetleg a helyszínt rögzítő jegyzőkönyvben sajátos módon nem említett, de a fényképeken látható székek egyikén, melyek közül az egyik, az ágy végénél álló, éppenséggel erősen vérfoltos is). Emellett szól az is, hogy bár a golyó nem ütötte át a testet, és a ruházaton nem volt összefüggő vércsík, a test dereka alatt „nagyobb mennyiségű” vérnyomot találtak, amely pedig így nem származhatott az akkor felette fekvő testből. E vérnyomok inkább azt sejtetik, hogy Telekit a lövés ülve, esetleg vetkőzés közben érte, olyan valakinek a fegyveréből, aki valószínűleg baloldala felől állt és így kézenfekvő módon adhatta le az ilyen irányulású halálos lövést. Telekit már csak ezután, holtan fektették a hátára, s a padlóra: abba a helyzetbe, amelyben megtalálták. A jegyzőkönyv említi is, hogy a holttest két könyöke kissé fel volt húzva; ez arról látszik tanúskodni, hogy a testet a két könyökénél fogva mozgatták ráfektetve a dereka alatt később megtalált vérfoltra.
A gyilkosságra mindkét szembenálló tábornak meg volt a maga oka. De az is kétségtelen, hogy ugyanakkor mindegyiknek megvolt az oka arra, hogy nagyon is óvakodjon ettől a lépéstől. Az udvar joggal tarthatott attól, hogy Teleki a közvéleményben elsősorban Bécs számlájára írandó meggyilkolásának nyomában feltámadó felháborodás elsöpri a megegyezést kívánó politikusokat, s legalábbis hosszú időre lehetetlenné tesz mindenféle újabb megegyezési kísérletet. Ugyanakkor az emigráció hasonló terveket forraló elkeseredett szélsőségeseinek is látniuk kellett: a gróf meggyilkolása megrémítheti a megegyezés ellenzőinek táborát (ami részben meg is történt). Arról nem is szólva, hogy ha a gyilkost elfogják, s az rávall megbízóira vagy elvbarátaira, ezzel hatalmas ütőkártyát adnak az udvar kezébe. Teleki életéhez tehát mindkét szembenálló tábornak nagyon is erős érdekei fűződtek - legalább olyan erősek, mint halálához.
Hogy végül is megölték-e Telekit - vagy valóban öngyilkossággal állunk-e szemben, azt az eddig feltárt dokumentumok alapján nem tudják egyértelműen megválaszolni. De az a tény, hogy végül is mindkét szembenálló fél oly gyorsan megegyezett az öngyilkosság tudomásul vételében, nemcsak azt mutatja, hogy gyilkosságban egyik sem lehetett érdekelt, hanem arra is utal, hogy gyilkosságra vonatkozóan meggyőző bizonyítékokkal egyik sem rendelkezett a másik ellen, s azt, hogy a gyilkosság gyanújának fenntartása egyik félnek sem állt érdekében, hanem sokkal inkább az egész ügy minél gyorsabb és teljesebb „eltusolása”. A - persze nem bármilyen áron - de végső céljaként már a kiegyezésre készülő kortársi magyar politikai vezetőréteg gyorsan kidolgozta az öngyilkosságnak immár Teleki pusztán egészségi és idegi állapotának leromlásán túl is mutató olyan politikai-pszichológiai magyarázatát, melyet az udvar is elfogadhatott. Eszerint Teleki megrémült, mikor meglátta hajthatatlan ellenzéki álláspontjának túlságos, az egész egyezkedés megdöntésével fenyegető sikerét, s mivel tudta, hogy a nemzetközi erőviszonyok nem úgy alakulnak, hogy egy konfliktus kirobbanása esetén a nemzet külső segítségre számíthasson Ausztria ellen, lelkében maga is a megegyezésre készen, öngyilkosságával kísérelte meg visszatartani felhevült párthíveit a nyílt szakítástól.
A „különc” gróf az első tragédiáját megírta, a másodikat megélte. Az elsővel megbukott, ám a másodikkal egy nemzet gyászát és tiszteletét vívta ki.
Forrás: hunhír.hu; tankonyvtar.hu; hvg.hu; HATOS Géza: A „Különc” halála