- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Februári jeles napok
- A telefonhírmondó története
A telefonhírmondó története
„Telefonhírmondó a címe annak a világcsodának, mely tegnap és ma Budapestet csakugyan Európa első városává tette ... nekünk van a világon egyedül elbeszélt hírlapunk, ami csakugyan unikum.” (Pesti Hírlap 1893. február 17)
„A Telefonhírmondó korunknak legelmésebb találmánya. Egy élő hírlap, mely minden nyomtatott hírt megelőz, a nap eseményeit odahozza helyünkbe: nappal értesít, tudósít, este pedig a színházi élvezeteket osztja szét otthon ezereknek. Fő- és székvárosunknak ez az egyik legérdekesebb speczialitása.” (Jókai Mór)
„...Egy újság, amit nem írnak, de mondanak; - újság, amit nem kell olvasni, csak hallgatni, újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára - folyton, reggeltől estig. [...] Aki tudni akarja, hogy mi az újság, az melléje ül, leakasztja a kagylókat. Se szól, se kérdez, se csenget - csak hallgat. Egyebet úgysem tehet, mert a két hallgatókagylóból özönlik a hír, szakadatlanul. Minden órában egy új kiadás, vagy ha úgy tetszik, hírmondás. Ha életre való az eszme, akkor rövid időn belül átalakítja az egész hírlapirodalmat hírmondolattá..”. (Hét, 1893. 143. o.)
„Puskás Tivadar feltalálói érdeme és a hírmondó találmány voltának nagyszerűsége nem egy műszaki újdonságban rejlik. Az igazán nagyszerű és zseniális e vállalkozásban az, hogy végül is a világon első és jó harminc évig egyetlen ilyen jellegű szolgáltatás volt. Nem volt ő feltaláló, de volt (...) a „vállalkozás költője”. (Magyar Nemzet 1993 márc. 12)
„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, mely páratlan a világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” - 1893. február 15-én ezekkel a szavakkal kezdte meg adását a rádió őse, a telefonhírmondó. A beszélő újságnak is nevezett magyar specialitás forradalmasította az újságírást és az információterjesztést. Ez volt az első olyan elektronikus elven működő média, amely az egész világot megelőzve jelentkezett a nagyközönségnek szánt hangzó műsorral. Jelentőségét jól mutatja, hogy a világ valamennyi médiatörténettel foglalkozó könyve részletesen foglalkozik vele, és mind eredeti magyar nevén szól róla.
Puskás számos találmánya és kísérlete közül ez repítette nevét a világhírnév felé. A találmány lényege, hogy a bemondó hangját tetszés szerinti számú hallgatókészülékről lehetett hallgatni. Puskást már az 1881-es párizsi operaközvetítés idején foglalkoztatta a gondolat: hogyan lehetne ilyen műsorokat sokszorta több hallgatókészülék között „szétosztani”? A megoldás első változata 11 évvel később, 1892-re született meg - ekkor adta be Puskás első szabadalmát, mégpedig Budapesten kívül Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban és Ausztráliában. (A tényleges bejegyzés csak Mexikóban és Ausztráliában történt meg ekkor.) A telefonhírmondó egyesítette a távközlést a műsor szolgáltatással. Hamarosan létrejött a műsorközlő stúdió és a budapesti hálózat is, mely független volt a már meglévő telefonvonalaktól és -készülékektől. Így jelent meg először a világon a hangközlő újság (1893), a rádió közvetlen elődje. Az előfizetők szobájának falára két hallgatókészüléket szereltek fel, természetesen beszélőrész nélkül.
Az adás 1893. február 15-én indult el az Astoria közeléből, a Magyar utca 6. szám alatti szerkesztőségből. Négy szerkesztő és mintegy száz munkatárs dolgozott a telefonhírmondó sikeréért. „Mint a méhkasra, rajzanak be és ki a tudósítók és dolgozzák fel a munkatársak a beérkezett táviratokat, híreket és külföldi újságokat. Egy külön terem arra szolgál, hogy telefon útján érintkezzék a szerkesztőség a külvilággal. Kilenc telefon áll a tudósítók és a gyorsírók rendelkezésére. Külön összeköttetésben van a szerkesztőség a képviselőházzal és külön telefonvonal közvetíti a börzetudósításokat. Az így beérkezett híreket feldolgozva és szépen leírva megkapják a felolvasók, akik felváltva olvassák fel az e célra szánt készülékek előtt egy e célra berendezett szobában a kiadásokat” - írta az Ország-Világ.
Puskás Tivadar elsősorban arra volt büszke, hogy találmányával felülmúlta a nyomtatott sajtó naprakészségét. „Korunkban a gyorsaság nemcsak ott fontos, ahol közvetlen érdeklődési körünket érinti, hanem szükséges, hogy értesülve legyünk a világ minden táján történt eseményekről, a legnagyobb gyorsasággal. Ehhez pedig a mai újságok nem elég gyorsak.”
Reggeltől estig a világ minden tájáról érkező híreket folyamatosan közölte és óránként változtatta, emellett szerepeltek a műsorban az áru- és értéktőzsde árjegyzései, időjárás-jelentések, pontosidő-jelzések, valamint esténként és hétvégeken hangverseny-, opera- és színházközvetítésekkel is szolgált. A két utóbbit elsősorban az Operaházból és a Blaha Lujza téren álló egykori Népszínházból közvetítették, melyekkel a Telefonhírmondó szerkesztősége állandó összeköttetésben állt. Nem sokkal később saját stúdió berendezésére is sor került, ahonnan elsősorban irodalmi felolvasásokat és kamarakoncerteket közvetítettek.
A műsor leghangsúlyosabb része a hírközlés volt: a híreket nappal folyamatosan közölte és óránként változtatta. A legfontosabbak a tőzsdei jelentések voltak, ezek negyedóránként változtak, és a pestin kívül az induláskor három, két év múlva hét európai és egy amerikai városból közölt árfolyamokat. Esténként és hétvégén hangverseny-, opera- és színházközvetítések is voltak műsoron. Saját stúdiójából is továbbított irodalmi felolvasásokat, kamarakoncerteket.
Az indulás évében a Telefonhírmondónak még nem voltak külön vezetékei és készülékei, így adásait csak a beszélgetőtelefonnal rendelkezők hallgathatták, ha a központon keresztül a Hírmondó kapcsolását kérték. Később - már Puskás halála után, de az ő, illetve Szmazsenka Nándor, a telefontársaság műszaki igazgatójának elgondolásai szerint - a beszélgetőtelefon-vonalaktól teljesen független hálózatot építettek ki. Az előfizetők egy szobadísznek is beillő cserfa lapot kaptak, melyet a szoba falára erősítettek. Két drót vezetett az utcáról e laphoz, melyen két hallgatókagyló lógott.
A felolvasó hangját egyszerre 100-150 ezer ember hallgathatja. Nemcsak Budapesten volt hallható, hanem külföldön is, hiszen a Hírmondó használhattata az állami telefon győri, bécsi, grazi, trieszti és brünni állomásait is.
A hírmondó huszonöt előfizetővel indult. Az előfizetés nem volt drága, hiszen csak egytizede volt a normál telefonelőfizetésnek, miközben a felszerelés ingyenes volt. Az előfizetők száma egy évvel később már hétszázra, újabb egy esztendő múlva pedig ötezerre nőtt. A millennium évében 6185 előfizető volt. Az ezredéves kiállításon önálló pavilont kapott a telefonhírmondó. A pavilon belső falán fülhallgatók voltak elhelyezve, melyekből folyamosan hallhatóak voltak a legfrissebb politikai, színházi hírek, de hallható volt Jókai hangja is, amint a Szegény gazdagokból idéz, Szilágyiné Bárdossy Ilona operaénekesnő és más színészek, énekesek hangja is. A király a számára készített készülékkel próbálhatta ki a találmányt. A pavilon rendezője Szvetics Emil, a Telefonhírmondó technikai igazgatója volt. Erre az időre drótvezeték a Puskás-kori 69 kilométerről 750 km-re bővült.
A fogadtatás kedvező volt, úgy tekintettek a találmányra, mint az újságírás, az információterjesztés forradalmasítására. A telefonhírmondó nemcsak gyorsabbnak, de zabolátlanabbnak is ígérkezett a nyomtatott elődnél. ”Persze nagy baj esik a büntetőkódexben is - írta egy korabeli lap. - Az lesz a kérdés, hogy ez is sajtó-e, s az így elbeszélt becsületsértések és effélék esküdtek elé tartoznak-e vagy járásbíróság elé?” (Pesti Hírlap, 1893. február 17.). A hatóságokban még az is felmerült, hogy hasonló módon képeket is lehet majd továbbítani, így aggodalmukban előrevetítették a kábeltelevíziót és az internetet, melyeknek valóban előfutára volt a telefonhírmondó, akárcsak, természetesen, a rádiónak.
A Hírmondó írásos engedélyezés nélkül indult. Puskás csak két héttel később fordult hivatalos beadványban engedélyért, de ekkor is azért, hogy az kizárólagosan őt illesse meg ötven évre. Az engedélyezést azonban már nem érte meg, 1893. március 16-án szívrohamban meghalt. A szomorú hír rendkívül gyorsan jutott tudomására Budapest polgárainak, ugyanis a telefonhírmondó közölte elsőnek. A szabadalmi jog ezután öccsére, Albertre szállt, majd 1894 őszén Popper István mérnök vette át a Telefonhírmondót, s rövidesen részvénytársasággá fejlesztette.
A kormány kiemelten foglalkozott az engedélyezés kérdésével, egyszerre négy minisztérium és a miniszterelnökség képviselői tárgyaltak a kérdésről. Az értekezlet összehívását indokló határozatból - mely a kereskedelmi minisztériumban született - kiderült, hogy miért. Eszerint ugyanis a Telefonhírmondó „fontos hatalmi eszközzé fejlődhetik”, hiszen gyorsan lehet tudatni mindenkivel ”a hadászati, politikai, államrendészeti, társadalmi” értesüléseket. „Sőt, nem lehetetlen olyan berendezés sem, hogy villamos úton nemcsak a beszéd legyen hallható, hanem maga a beszélő személy, vagy a papírlapra írt közlemény szemmel is láthatóvá váljék. Ezek a szempontok magukban véve is a legnagyobb óvatosságot parancsolják.”
Különös dolog, hogy a telekommunikáció újabb távlatai talán nem is Puskásban vagy más tudósban, hanem az azt korlátozni kívánó hatóság hivatalnokaiban merült fel először. Mivel pedig a Telefonhírmondóra a hatályban lévő sajtótörvény nem volt érvényes, újféleképpen kellett korlátozni. Ezért az engedélyezés kötelezte a Hírmondót, hogy a híreket előre írja le, a felelős üzletvezető és a bemondó azokat aláírni köteles, az aláírt lapokat pedig az érdekelt minisztériumokhoz naponta, a budapesti rendőrséghez naponként háromszor be kell küldeni. Az ötven évre kért kizárólagos engedélyt Puskás öccse és örököse, Albert nem kapta meg. Puskás Albert ezért az egész vállalkozást, a szabadalom tulajdonjogával együtt, Popper István ügyvédnek adta el, aki a kormány engedélyezési feltételeit elfogadta (1894. szeptember 26.). Popper létrehozta a Telefonhírmondó Rt.-t, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseket, bővítette és áttekinthetővé tette a műsort.
A telefonhírmondó történetének ezzel nincs vége: egészen a második világháborúig, vezetékeinek tönkremeneteléig működött - bár 1925-től, a budapesti rádió beindulásától azzal azonos műsort közvetített.
Közben a szolgáltatásokat folyamatosan bővítették. Bevezették a "riadójelet", mely a szenzációs hírek bemondása előtt figyelmeztette a tulajdonost, hogy menjen a készülékhez. Hordozható állomásokat hoztak forgalomba, melyek a lakás különböző szobáiban voltak felszerelhetőek. 1897-ben kezdődtek meg a Telefonhírmondó-nyelvtanfolyamok, anyanyelvű tanárokkal. (A tanfolyamokat a hozzájuk tartozó füzetek megvásárlásakor kellett kifizetni.) A pontos idő jelzését is vállalta.
A Telefonhírmondó Rt. nyerte el a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el 1925. december 1-jén. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikor a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement. Ezután már nem hozták helyre.
Puskás tervezte a telefonhírmondó külföldi meghonosítását is, de korai halála miatt ezt nem tudta megvalósítani. Az első években érkeztek külföldi érdeklődők, ám a tulajdonosokkal nem tudtak megállapodni. (1911-ben, New Jerseyben rövid ideig működött egy Telephone Herald, mely felépítésével, műsorával is pontosan a budapesti elődöt másolta, ez azonban pár hónap alatt tönkrement.) A telefonhírmondót, melyet Puskás világszenzációnak szánt, külföldön lassan elfeledték.