- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Októberi jeles napok
- Simonyi Károly
Simonyi Károly
„A kutatás vagy fejlesztés célratörő tanulás és kreatív munka összehangolt egysége."
„Nincs kétféle műveltség, hanem minden tudományterületnek megvan az általános műveltséghez tartozó része. Az pedig kell, hogy más szakmabelit is érdekeljen."
„A jelzőt: művelt, nap mint nap ki kell érdemelni."
„A műveltség nem statikus állapot, amibe egyszer belekerül az ember, és élete végéig abban leledzik. A műveltség folyamat, amelynek fenntartása állandó energiabefektetést igényel."
„Megpróbálok a lehetõ legtöbbet megérteni a világból, mindent elolvasok, megtanulok, hogy minél jobban hasznára lehessek családomnak, népemnek…”
„A forradalmian új ötletek a teremtő zsenik múlttal való szembefordulásából születnek."
„A felnőtt élet kapujában, tizennyolc évesen sokan indulunk a világ megváltásának szándékával. Küzdünk, verekszünk, tanulunk, tudással vértezzük fel magunkat, majd jó ideig szégyelljük letenni a magunkra vállalt terhet. Ahogyan fogynak éveink, úgy világosodik meg előttünk, hogy a dolgok összefüggésrendszere mennyire bonyolult."
„A névtelen tanárokról, a tudomány ismeretlen közkatonáiról (...) egyetlen tudománytörténész sem állít emlékművet, pedig az ő hitük, emberségük, áldozatvállalásuk nélkül a tudomány sem haladna így előre."
Simonyi Károly (Egyházasfalu, 1916. október 18. - Budapest, 2001. október 9.) a 20. század egyik utolsó polihisztora, a villamosságtan nemzetközi hírű tudósa, akadémikus, fizikatörténész, kiemelkedő tudós-tanár. Munkásságát 1998-ban a Magyar Nemzeti Örökség részévé nyilvánították.
Semadam Károly néven egy mélyen vallásos, szegényparaszti család hetedik gyermekeként született egy kis faluban, a Sopron vármegyei Egyházasfaluban. Édesapja, idősebb Semadam Károly meghalt, még mielőtt ő megszületett volna. Édesanyja, Balics Terézia okos asszony volt, jól számolt és németül is beszélt. Férje halála után ismét férjhez ment, ebből a házasságból még három gyermeke született. Mire az ifjú iskolába kezdett járni, az országhatár is közelebb jött hozzá, Trianon ugyanis a falutól alig néhány kilométerre húzta meg Ausztria határát. A szülői ház hatására később így emlékezett: „Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő."
Az alsóbb iskoláit a falu egyetlen, kéttantermes iskolájában kiemelkedő eredménnyel végezte. Tehetségére az iskolát látogató plébános figyelt fel. Az ő segítségével került Budapestre és a jobb módú távoli rokon, az exminiszterelnök Simonyi-Semadam Sándor vette pártfogásába. Később lánya, Simonyi-Semadam Erzsébet és férje, Mayer Miksa (a Ganz-gyár jónevű mérnöke, Kandó Kálmán munkatársa) vette magához Ernő bátyjával együtt és ők támogatták a Simonyi testvérek tanulmányait. Mindketten szeretetteljes és okos nevelésben részesültek.
Tízéves korától az óbudai Magyar Királyi Állami Árpád Reálgimnáziumban tanult. Hamarosan kitűnt matematikából és fizikából. Rendre megoldotta az ekkor újra indított Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok feladatait. 15 évesen már az ország legjobb megoldói közé tartozott.
Az érettségi vizsgát 1934-ben tette le. Ezután két egyetemet végzett el párhuzamosan - anélkül, hogy erről bármelyik helyen tudtak volna. 1940-ben Pécsett jogi, Budapesten pedig villamosmérnöki diplomát szerzett. Ebben az évben fivéreivel együtt megváltoztatta nevét. A nagybácsi szerette volna, ha az általa választott Simonyi-Semadam név tovább élne. E névösszetétellel a Simonyi nagymama nevét őrizte meg a miniszterelnök. Károly végül csak ez utóbbit választotta és így lett neve Simonyi Károly.
A diploma megszerzése után a Műegyetem Villamosgépek és Mérések Tanszékén dolgozott. 1942-től az egyetemen az Egyesült Izzó anyagi támogatásával megalakult atomfizikai tanszéken Bay Zoltán adjunktusaként tevékenykedett. A Bay-csoport honvédelmi minisztériumi megbízással a radar hazai kifejlesztésén dolgozott. Bay a csoportba több zsidó mérnököt és szakmunkást is bevett, sokuk életét mentette meg így. A háború végén már ez se működött: volt, akinek bujkálnia kellett, volt akit azonnal kivittek a frontra. Simonyi rövidesen amerikai, majd szovjet hadifogságba került, ahol 40 kilóra lefogyott, de megtanult oroszul.
Amikor hazakerült, bekapcsolódott a Bay Zoltán vezette csoport munkájába. Aktívan részt vett az 1946-ban végrehajtott, híressé vált Hold-radar-kísérletben. Feladata volt, hogy választ adjon a radarkutatás elméleti kérdéseire.
1948-tól négy éven át vezette a soproni Erdő-, Bánya- és Kohómérnöki Kar elektrotechnikai tanszékét. Itt tervezte és építette meg az első magyar magfizikai részecskegyorsítót. 1952-ben ezért az eredményért kapott Kossuth-díjat. Utólag így emlékezett a soproni évekre. „Az a fél évtized, amit Sopronban töltöttem, életem legeredményesebb és legboldogabb évei voltak”.
Egy gazdasági feladat megoldása közben nagyfeszültségű gépet kellett építeni és ha már ez megvan, akkor a tudomány érdekében konstruáltak mellé egy gyorsítót is. Simonyi egy Van de Graaff rendszerű, 700 ezer voltos generátort tervezett, hogy egy ionforrás protonjait a maghasadáshoz szükséges energiaszintre tudja gyorsítani. A magreakció ellenőrzésére műszerrel felszerelve Simonyi nyolc órát töltött a gyorsító felső, feszültség alatt levő elektródájában. A kísérlet sikerült, a gyorsító protonnal bombázott lítiumot, és a lítiummag két héliummaggá hasadt. A gépnek elsősorban tudományos jelentősége volt, létezése pedig csodaszámba ment a vasfüggöny mögött. Ide bizony nehezen jutottak el a szükséges eszközök és információk. A hadügyminiszter a magyar atombomba lehetőségét látta a kísérletekben, ezért már 1952. január 6-án Pestre költöztették a berendezést, és vele együtt a tudósokat. A kísérletek a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) csillebérci laboratóriumában folytatódtak, a soproni részecskegyorsító továbbfejlesztésével. Feszültségét 1 millió voltra növelték és alapkutatásokat végeztek vele. Simonyi a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) atomfizikai osztályának és a Műegyetem elméleti villamosságtan tanszékének vezetője lett.
A politikától alapvetően elzárkózott: „Semmiféle olyan szervezetbe nem akartam belépni, ami véleményemet, gondolataimat a legkisebb mértékben is megkötötte volna. A gondolati szabadságomat féltettem mindenféle béklyótól. Ezért tartózkodtam a vallástól, a Bajtársi Egyesülettől és minden párttól, ami olyan cselekvésre kényszeríthet, amivel esetleg nem értek egyet. Az önállóságomat féltettem. Bennem ugyanis nagy hűség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghez vinni. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk a hatalommal, én minden erőmet megfeszítve végzem a dolgom, ők pedig hagynak az utamon járni."
1956-ban mégis, nagy tekintélyére tekintettel megválasztották a KFKI forradalmi bizottsága elnökének. Bár a forradalom alatt az intézményben nem történt rendbontás, a forradalom leverése után karrierje megtört. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy külföldön tanuló fia - a később a Microsoft mérnökeként és űrturistaként is ismertté vált Charles Simonyi - nem tér haza, megindult ellene a harc. Az intézet elhagyására kényszerült, majd az ellene irányuló támadások elől kitérve lemondott tanszékvezetői megbízatásáról is. Beosztott egyetemi tanárként folytatta a tanítást. Ezután elsősorban a tanításnak élt, nagy hatású előadásaiból született legismertebb könyve, A fizika kultúrtörténete. Előadásainak latinul elmondott kezdőmondata szállóige lett: „Kezdetben valának a Maxwell egyenletek, és ezek alapján alkotta meg Isten az eget és földet.”
Egyetemista diákjai rajongtak érte. Felkérésükre előbb a Várban, a BME kollégiumában, majd az ELTE TTK Múzeum-körúti Főépületében tartott kultúrtörténeti háttérbe ágyazott előadásokat. E nagy sikerű előadások alapozták meg legismertebb könyvének megírását. A természettudományos és a humán kultúra nagy szintéziseként megalkotott „A fizika kultúrtörténete" a magyar természettudományos könyvkiadás talán legjelentősebb műve lett. A nagy sikerű könyv a fizikai fogalmak, kísérletek és elméletek eszmetörténetét ismerteti. Simonyi Bemutatta benne a fizika fejlődését a kezdetektől egészen a legutóbbi évtizedek legfrissebb tudományos eredményeiig. A fejlődés szempontjából fontos új fogalmakra, kísérletekre és érvelésekre helyezte a fő hangsúlyt. Mindenütt felhívta a figyelmet a tudományos kutatás hátterében élő filozófiai és szakmai gondolkodás fejlődésére. De utalt arra is, hogyan kellett a tudósoknak megvívniuk harcukat a konzervatív gondolkodással. A fizika fejlődésének történetét, az egyes nagy jelentőségű felfedezéseket és a művelődéstörténeti „hátteret” számos érdekes ábra illusztrálja. 1985-ben a nemzetközileg is elismert tankönyv- és szakírói tevékenységéért, különösen „A fizika kultúrtörténete" című művéért, valamint kiemelkedő pedagógiai munkásságáért Állami díjjal tüntették ki.
Később az egyetemi felvételi feladatokat kitűző bizottság elnökének kérték fel. 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia soraiba választotta. 1998-ban elnyerte Az év ismeretterjesztő tudósa díjat. 2000-ben Akadémiai Aranyérem kitüntetést kapott.
Az itthoni öt kiadás mellett háromszor német nyelven, 2012-ben pedig nagyobbik fia, Charles Simonyi hathatós közreműködésével angolul is megjelent. 1985-ben e munkájáért kapott Állami Díjat.
Három híres szakkönyvén: az Elméleti villamosságtan, a Villamosságtan és az Elektronfizika címűn mérnök és fizikus generációk nőttek fel; a könyveket számos nyelvre lefordították.
A Tudományos Újságírók Klubja 1996-ban elsőként őt választotta meg „Az év ismeretterjesztő tudósá”-nak. 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült, majd 1998-ban Magyar Örökség Díjat kapott. 2000-ben neki adták az Akadémia legnagyobb kitüntetését, az Akadémiai Aranyérmet. 2001-ben a Természet Világa különszámaként megjelentette A magyarországi fizika kultúrtörténete - XIX. század című munkáját. Még előkészítette annak bővített 2. kiadását, de megjelenését már nem érte meg.
A kilencvenes években aztán megromlott az egészsége, visszavonult a nyilvánosságtól, és 2001. október 9-én hunyt el. Emlékét őrzi egykori részecskegyorsítója is, amely az ELTE északi tömbjében kiállítva ma is megcsodálható.
Emlékezete
A kiváló tudósprofesszor neve mára legendássá vált, a tudás és az emberi tisztesség kifejezőjévé. Szülőfaluja iskolája 2004-ben felvette nevét és szobrot állított emlékére. Szakkollégiumot, tanulóversenyt neveztek el, és a Nyugat-magyarországi Egyetem egyik karát is, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanterem őrzi a nevét.
Emlékét őrzi egykori részecskegyorsítója is, amely az ELTE északi tömbjében kiállítva ma is megcsodálható
Munkásságának emlékét a Központi Fizikai Kutató Intézet és a soproni egyetem falát emléktábla díszíti.
Tankönyvei ma is aktuálisak és a világ egyetemein tanítanak belőle.
A változó idők változó értékrendje hol kitüntetéseket adományozott (1952-ben Kossuth-díj az első magyarországi atommag-átalakításáért; 1985-ben Állami Díj A fizika kultúrtörténete című művéért), hol pedig a munkahelyének elhagyására kényszerítette.
1972-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora, mégis csak 1993-ban vették fel a levelező tagok sorába. A következő évben lett rendes tag, amit akkor már vegyes érzelmekkel fogadott. Anyagi vonzatából alapította meg a „Kultúra Egysége" különdíjat, támogatta az erdélyi diákokat.
A Műegyetem 1991-ben, Teller Edével együtt díszdoktorává avatta. Érdekes párhuzam, hogy ő is foglalkozott a magfúzióval, de csak a szabályozhatatlan verzióját valósította meg. A rehabilitáció 1997-ben a Magyar Köztársaság érdemrend Középkeresztjével, majd 1998-ben a Magyar Örökség díjával valósult meg. Tudományos munkásságának legmagasabb elismerése a 2000-ben megkapott MTA Aranyérme.
1996-ban a tudomány népszerűsítésében elért kiemelkedő érdemeiért első ízben ő lett az Év Ismeretterjesztő Tudósa. Ezután csillagot is neveztek el róla, az Androméda csillagkép egy csillaga viseli nevét.