Március 13. - A nagy pesti árvíz - 1838

John Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838
John Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838

„Soha, semmiféle hatalom nemlesz képes a Dunát szabályozott partok közé szorítani.” (korabeli vélekedés)

„Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék." (báró Wesselényi Miklós)

„Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogását hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő.” (báró Wesselényi Miklós)

1838. március 13-án a pesti lakosok arra ébredtek, hogy a védőgátak átszakadtak, és a Duna jelentős mértékben megnövekedett vize kilépett medréből. A vadul hömpölygő folyó elárasztotta az egész várost, melynek következtében több ezer ház omlott össze.

A terézvárosi Nagymező utca sz árvíz idején korabeli rajz után
A terézvárosi Nagymező utca sz árvíz idején korabeli rajz után

1838. március 13-án öntötte el a Dunán levonuló jeges ár Pestet. Másnap a csepeli gátat is áttörte az ár és romba döntötte a falut. Pestnél a tetőzés 15-én állt be. Az árvíz először a mai belvárost öntötte el, a Deák Ferenc utca és a Váci utca környékét, a váci gát átszakadása után az északabbra fekvő városrészeket is, március 14-én pedig a déli soroksári gát is átszakadt.

A Duna március 15-i tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz. A Ferencvárosban 2,6 méteres vízmélységet mértek. Az iszonyú áradatban a város hihetetlen sebességgel omlott össze s merült el. Pest 1337 holdnyi lakott területéből 1300 került víz alá. Háromezer ház dőlt össze, feleannyi rongálódott meg súlyosan, több mint százötven ember meghalt, ötvenezren pedig egyik pillanatról a másikra hajléktalanná váltak.

Az árvíz miatt 50-60 ezren hajléktalanná váltak, és mintegy 22 ezren mindenüket elveszítették. A mai Orczy téren álló Ludovika - napjainkban Magyar Természettudományi Múzeum - új épületében tízezer menekült kapott szállást (erre emlékeztet a főbejárati kapualjban ma is látható tábla).

Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén
Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén

„Március 13-án ... öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van" - ezeket a sorokat jegyezte fel naplójába báró Wesselényi Miklós azon a kritikus napon, amelyről Pest, Buda és a környék lakói nem is sejtették, hogy egy addig soha nem látott súlyos katasztrófának még csak a kezdetét jelenti.

A szervezett mentés csak az árvíz másnapján (14-én) indult meg, ugyanis a lakosság és nem utolsó sorban a város vezetése bízott a megerősített védő töltésekben, így nem készültek fel ilyen méretű katasztrófára. A Pestet határoló töltéseket az év elején ugyanis megerősítették, a töltés magassága elérte az addigi legnagyobb, az 1775-ben levonult jeges árvíz szintjét. 1838-ban azonban ez sem volt elég, a gátak nem bírták a nyomást, több helyen is átszakadtak, utat engedve az árnak.

Látva Pest város vezetésének fejetlenségét, a mentés és a segélyezések megszervezésére és irányítására József nádor Lónyai Jánost nevezte ki árvízi királyi biztosnak.

A mentés és a menekülés csónakokon történt: a „cél" az erősebb belvárosi házak emeletei, padlásai, valamint a külvárosban lévő, vagy magasabban elhelyezkedő épületek voltak. A belváros területén lévő templomok, rendházak is zsúfolásig megteltek menekültekkel, hiszen ezek jóval erősebb szerkezetű, így a víznek jobban ellenálló épületek voltak, mint a belvárost akkor jellemző vályogházak. Ilyen jelentősebb árvízi menedékhely volt többek között a Deák téri evangélikus templom vagy a mai Ferenciek terén álló ferences rendház és templom.

Annak ellenére, hogy szinte azon nyomban megkezdődtek a mentési akciók, melyben az arisztokrácia tagjai közül is jó néhányan kivették részüket, számtalan ember lelte halálát a megállíthatatlan áradatban. Sokan egyszerűen belefulladtak vagy megfagytak a vízben, másokat pedig az omladozó házak romjai temettek maguk alá.

A mentés során hősiességével, segítő készségével és kitartásával kitűnt egy magyar nemes úr: Wesselényi Miklós báró, akit ezért az „Árvízi hajós"-nak neveztek el, és neveznek mind a mai napig. Öt napon át csónakjával a város utcáit róva, szinte szünet nélkül mentette az embereket. Hősies helytállását számos emlékmű és irodalmi alkotás örökítette meg.

Wesselényi így ír az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s dűledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek."

1838. március 13-18. között elpusztult a fejlődő főváros legnagyobb része: 4.252 házából 1.146 maradt csak épen.

Holló Barnabás alkotása az 'árvízi hajós' emlékére állított dombormű a budapesti Ferences templom északi falán
Holló Barnabás alkotása az 'árvízi hajós' emlékére állított dombormű a budapesti Ferences templom északi falán

A Duna március 15-i tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz, ugyanis itt húzódott a Dunának egy korábban feltöltődött ága, ami miatt ez a rész (Rákos-árok[1]) a többi városrésznél alacsonyabb volt. A Józsefváros, a Ferencváros és a Terézváros alacsonyabb területeit két méternyi víz borította; a legnagyobb vízmélységet, 2,6 métert, a Ferencvárosban mérték.

A házak pusztulása az árvízben megszokott volt - ha erről egyáltalán lehet beszélni. Nagyobb riadalmat okozott az, hogy a víz levonultával is dőltek még a házak: akkorra a külvárosok vályogházai már nem álltak, lakóik menedékhelyeken szorongtak, a Belváros és az új építésű Lipótváros elegáns kőházainak omlása viszont igazán ekkor kezdődött.

A Duna hazai szakaszán - különböző mértékben ugyan -, de végigpusztított a kiáradt folyó. Összesen több mint 10 ezer ház semmisült meg, és további közel négyezer megrongálódott. A becsült kár 14 millió forint volt, de egyes becslések szerint ez az érték valójában ennél jóval nagyobb, akár 70 millió forint is lehetett. A megsemmisült házak negyede Pestre jutott, és a 153 halálos áldozatból 151 szintén Pesthez kötődik.

Forrás: dunamuzeum.hu, www.geographic.hu.