Március 13. - A nagy pesti árvíz - 1838

John Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838
John Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838

„Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék." (báró Wesselényi Miklós)

„Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogását hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő.” (báró Wesselényi Miklós)


1838. március 13-án a pesti lakosok arra ébredtek, hogy a védőgátak átszakadtak, és a Duna jelentős mértékben megnövekedett vize kilépett medréből. A vadul hömpölygő folyó elárasztotta az egész várost, melynek következtében több ezer ház omlott össze.

A terézvárosi Nagymező utca sz árvíz idején korabeli rajz után
A terézvárosi Nagymező utca sz árvíz idején korabeli rajz után

1838. március 13-án öntötte el a Dunán levonuló jeges ár Pestet. Másnap a csepeli gátat is áttörte az ár és romba döntötte a falut. Pestnél a tetőzés 15-én állt be. Az árvíz először a mai belvárost öntötte el, a Deák Ferenc utca és a Váci utca környékét, a váci gát átszakadása után az északabbra fekvő városrészeket is, március 14-én pedig a déli soroksári gát is átszakadt.

A Duna március 15-i tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz. A Ferencvárosban 2,6 méteres vízmélységet mértek. Az iszonyú áradatban a város hihetetlen sebességgel omlott össze s merült el. Pest 1337 holdnyi lakott területéből 1300 került víz alá. Háromezer ház dőlt össze, feleannyi rongálódott meg súlyosan, több mint százötven ember meghalt, ötvenezren pedig egyik pillanatról a másikra hajléktalanná váltak.

Az árvíz miatt 50-60 ezren hajléktalanná váltak, és mintegy 22 ezren mindenüket elveszítették. A mai Orczy téren álló Ludovika - napjainkban Magyar Természettudományi Múzeum - új épületében tízezer menekült kapott szállást (erre emlékeztet a főbejárati kapualjban ma is látható tábla).

Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén
Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén

„Március 13-án ... öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van" - ezeket a sorokat jegyezte fel naplójába báró Wesselényi Miklós azon a kritikus napon, amelyről Pest, Buda és a környék lakói nem is sejtették, hogy egy addig soha nem látott súlyos katasztrófának még csak a kezdetét jelenti.

A szervezett mentés csak az árvíz másnapján (14-én) indult meg, ugyanis a lakosság és nem utolsó sorban a város vezetése bízott a megerősített védő töltésekben, így nem készültek fel ilyen méretű katasztrófára. A Pestet határoló töltéseket az év elején ugyanis megerősítették, a töltés magassága elérte az addigi legnagyobb, az 1775-ben levonult jeges árvíz szintjét. 1838-ban azonban ez sem volt elég, a gátak nem bírták a nyomást, több helyen is átszakadtak, utat engedve az árnak.

Látva Pest város vezetésének fejetlenségét, a mentés és a segélyezések megszervezésére és irányítására József nádor Lónyai Jánost nevezte ki árvízi királyi biztosnak.

A mentés és a menekülés csónakokon történt: a „cél" az erősebb belvárosi házak emeletei, padlásai, valamint a külvárosban lévő, vagy magasabban elhelyezkedő épületek voltak. A belváros területén lévő templomok, rendházak is zsúfolásig megteltek menekültekkel, hiszen ezek jóval erősebb szerkezetű, így a víznek jobban ellenálló épületek voltak, mint a belvárost akkor jellemző vályogházak. Ilyen jelentősebb árvízi menedékhely volt többek között a Deák téri evangélikus templom vagy a mai Ferenciek terén álló ferences rendház és templom.

Annak ellenére, hogy szinte azon nyomban megkezdődtek a mentési akciók, melyben az arisztokrácia tagjai közül is jó néhányan kivették részüket, számtalan ember lelte halálát a megállíthatatlan áradatban. Sokan egyszerűen belefulladtak vagy megfagytak a vízben, másokat pedig az omladozó házak romjai temettek maguk alá.

A mentés során hősiességével, segítő készségével és kitartásával kitűnt egy magyar nemes úr: Wesselényi Miklós báró, akit ezért az „Árvízi hajós"-nak neveztek el, és neveznek mind a mai napig. Öt napon át csónakjával a város utcáit róva, szinte szünet nélkül mentette az embereket. Hősies helytállását számos emlékmű és irodalmi alkotás örökítette meg.

Wesselényi így ír az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s dűledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek."

1838. március 13-18. között elpusztult a fejlődő főváros legnagyobb része: 4.252 házából 1.146 maradt csak épen.

Holló Barnabás alkotása az 'árvízi hajós' emlékére állított dombormű a budapesti Ferences templom északi falán
Holló Barnabás alkotása az 'árvízi hajós' emlékére állított dombormű a budapesti Ferences templom északi falán

A Duna március 15-i tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz, ugyanis itt húzódott a Dunának egy korábban feltöltődött ága, ami miatt ez a rész (Rákos-árok[1]) a többi városrésznél alacsonyabb volt. A Józsefváros, a Ferencváros és a Terézváros alacsonyabb területeit két méternyi víz borította; a legnagyobb vízmélységet, 2,6 métert, a Ferencvárosban mérték.

A házak pusztulása az árvízben megszokott volt - ha erről egyáltalán lehet beszélni. Nagyobb riadalmat okozott az, hogy a víz levonultával is dőltek még a házak: akkorra a külvárosok vályogházai már nem álltak, lakóik menedékhelyeken szorongtak, a Belváros és az új építésű Lipótváros elegáns kőházainak omlása viszont igazán ekkor kezdődött.

A Duna hazai szakaszán - különböző mértékben ugyan -, de végigpusztított a kiáradt folyó. Összesen több mint 10 ezer ház semmisült meg, és további közel négyezer megrongálódott. A becsült kár 14 millió forint volt, de egyes becslések szerint ez az érték valójában ennél jóval nagyobb, akár 70 millió forint is lehetett. A megsemmisült házak negyede Pestre jutott, és a 153 halálos áldozatból 151 szintén Pesthez kötődik.

Forrás: dunamuzeum.hu, www.geographic.hu.