A karácsonyfa szimbólumai

„Ha minden hazugság volna a világon, a karácsonyfának akkor is valódinak kellene lennie." (Sztrakoniczky Károly)

„Amikor az embernek igazi karácsonyfa áll az otthonában, alatta az ajándékokkal, semmi se tűnik túl szomorúnak vagy túl keménynek. Valahogy azt sugallja, hogy a világban mindig marad fény és remény. Szerencsés, akinek van valakije, akivel megoszthatja ezt az élményt." (Nora Roberts)

„Karácsonyfa, karácsony!
Nincs is szebb a világon!
Csilingel a csengettyű:
'Szép vagy fenyő, gyönyörű!'"
(Donászy Magda)

„... a karácsonyest poézise soha meg nem szűnhet, meg nem fakulhat, mert a világ legerősebb sziklájára, a gyermekek iránti szeretetre van fölépítve.” (Mikszáth Kálmán: Karácsonyi legendák)

A téli napfordulóhoz kötődő pogány hagyományokban még nem szerepel a mai értelemben vett karácsonyfa, azonban a fák és örökzöldek fontos szimbólumok voltak. A téli napforduló idején örökzöld növényekkel díszítették a házak belsejét és külsejét egyaránt, hogy elűzzék a hideg tél egyhangúságát. A keresztény világban ezért lettek az örökzöldek az élet és az örökkévalóság szimbólumai. A füzérbe font örökzöldekkel, a fagyönggyel, a repkénnyel és a magyallal díszítettek. A keresztények úgy hitték, hogy a magyal bogyóit Krisztus vére színezte pirosra, mikor a töviskoronát viselte.

A középkorban a templomokat Szenteste (amit Ádám és Éva napjának hívtak) almával díszített faágakkal ékesítették. A fákat ekkor még nem vitték be a házakba. A 16. századi Németországban Szenteste papír virágokkal díszített fenyőket vittek a város főterére, ahol nagy ünneplést tartottak, a feldíszített fákat körbetáncolták, majd a szertartás részeként elégették. A karácsonyi faágak, fatuskók égetése, illetve az ehhez tartozó örömtüzek, ünneplések más nemzetek hagyományaiban is jelen voltak.

Az első írásos feljegyzés a mai értelemben vett karácsonyfáról a 15. század végéről, Strasbourgból származik Sebastian Brant német író tollából. Ekkoriban a fákat almával, ostyával díszítették A gyertyával díszített karácsonyfát elsőként 1660-ból jegyezte le Lisolette pfalzi grófnő egy 1708-ban írt levelében. A karácsonyfa-állítás szokása hazánkban a 19. században jelent meg, főleg a német ajkú városi lakosság körében.

Pontosan nem tudjuk, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, és azt sem, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. A büszke címre több főúri család is igényt tartott. Báró Podmaniczky Frigyes írta visszaemlékezéseiben, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás szerint József nádor felesége, Mária Dorottya állított először karácsonyfát Pest-Budán 1820-ban. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunszvik Terézről is elterjedt, hogy az első „magyar” karácsonyfát ő állította Aszódon 1824-ben. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

A magyar nép hagyományában volt előzménye a karácsonyfának: az úgynevezett termőág a fény növekedését jelző téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt. Az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a pogány istenanya, Boldogasszony házat, családot védő erejét is közvetítette. Az ág általában rozmaringágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A szintén előzménynek tekinthető, Borbála napon vízbe tett és Karácsonyra kivirágoztatott gyümölcsfaág a természet megújulását is megjelenítette. A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma volt a magyar hagyományban. A fa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálták, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”.

A fa Gyümölcsoltó Boldogasszony fája is, hiszen az életet adó Boldogasszony épp Karácsony előtt kilenc hónappal, március 25-én fogan meg. A fa termését, gyümölcsét is jelképezi Jézus. Fontos üzenetet közvetít az is, hogy a fa örökzöld, mivel így az öröklét szimbóluma. Az édenkerti életfa eredetileg az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosította. A bűnbe esett embernek Krisztus adta vissza kereszthalálával az öröklét ígéretét. Utal a fa arra az útra is, amit a lelkek megtesznek, hiszen a Világfa a lelkek túlvilági útja is, ezen születnek le az égből és ezen is térnek vissza.

A zöldág a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a bibliai Teremtéstörténetben szereplő tudás fáját jelenítette meg. Karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. Visszautal ez a kezdetre is, hiszen a Karácsony is kezdet: a kis Jézus születésének napja, egy üdvtörténet kezdete. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír, a fa Jézus családfáját is jelenti.

Karácsonyfa díszítése

A téli napfordulón kirakott örökzöld ágaktól a paradicsomjátékban szereplő tudás fáján át Luther "modern" karácsonyfájáig hosszú út vezetett.

Az életfa vagy termőág az évről évre megújuló természet ősi, napfordulati és tavaszigéző mágikus jelképe. Az Északi-féltekén már a kereszténység megjelenése előtti időkben is örökzöld ágakat tűztek az ajtókra, ablakokra a téli napforduló idején, ezzel ünnepelve és várva a fényt, reménykedve, hogy a Nap újra erőre kap és minden újra kizöldül. Ez a szokás az ókori rómaiaknál, a keltáknál és a vikingeknél is fellelhető volt.

Az örökzöld fa pogány kori jelentéstartalma a keresztény hagyományokban bibliai elemekkel ötvöződött, elsősorban a bibliai tudás fájának képzetkörével (paradicsomjáték).

Korabeli forrásokból tudjuk, hogy az 1800-as évek végén örökzöld fák mellett a koronafát vagy más néven krisztustövist vagy gledícsiát is használták karácsonyfának. Egyes helyeken ágait, töviseit pirosba csavarták, a tüskékre aranyozott diót és almát függesztettek.

Más vidékeken a mestergerendára kötötték fel a fát a koronájánál vagy a törzsénél fogva. Ez Magyarország nyugati részein, Vas és Zala megyében általánosan elterjedt szokás volt. Máshol is gyakori volt, hogy tüskés ágakat, borókát, fagyöngyöt függesztettek a gerendára.

A modern „karácsonyfa", azaz a napjainkban is megszokott díszekkel ékesített örökzöld fa csak az 1700-as években jelent meg német nyelvterületen, és hazánkba is innen jutott el.

A szokás protestáns eredetű, evangélikus gyakorlatból ered. Egy legenda szerint Luther állította az első „modern” karácsonyfát az 1600-as években gyermekeinek. Ő még nem volt betlehem- és paradicsomjáték-ellenes, de utódai ezek naiv hangvétele és tréfás mozzanatai miatt hadat üzentek ellenük. A hagyományaihoz ragaszkodó nép viszont átmentette a paradicsomjáték életfáját, és a családi asztalra állította.

A modern karácsonyfa örökzöldje az örökkévalóságra, a fenyőfák jellegzetes háromszög formájáról a keresztény hagyomány a Szentháromságra asszociál. A csúcsos, felfelé mutató forma az emberi élet céljára, fölfelé (Istenre) irányulására utal, ágai a keresztet idézik.

Angyalhaj, üveggömb, csillag, csengettyűk

A középkorban a paradicsomjáték, azaz a bibliai teremtéstörténet dramatikus feldolgozásának kelléke volt a fa. Ennek az eredetnek a kelléktárába tartoznak a fára aggatott modern füzérek, az angyalhaj, amely az első emberpárt megkísértő kígyót jelképezi.

A kerek díszek, melyeknek ősi formája az alma, a bibliai almát, majd az újszövetségi történet betlehemi újszülöttjét, Jézust jelképezik. A karácsonyi üveggömbökben él tovább ez a forma.

A karácsonyfa alá rakott ajándékok - ez a kezdetek kezdetén étel volt - a család halottjait és az értük imádkozó koldusokat, szegényeket illették.

A régi időkben ostyadarabokat is aggattak a fára, ami Krisztusra, az „élet kenyerére" emlékeztet. Ennek változatai a különböző ehető, például a mézeskalácsból készített díszek.

A karácsonyfa csúcsdísze eredetileg csillag formájú volt. Ez egyfelől a Sarkcsillagot, az égbolt egyetlen mozdulatlan pontját jeleníti meg, amely a Világfa képzeletbeli csúcsánál a túlvilági kaput szimbolizálja, az átjárót a mennyei világba. Másfelől ha a csúcsdísz lángos csillag formájú, akkor ez a betlehemi csillagot idézi meg, amely Krisztus születését jelezte a pásztoroknak, s hozta hírül a napkeleti bölcseknek a Megváltó megszületését. Később a hegyes, templomtoronyra emlékeztető csúcsdíszek is elterjedtek.

Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel például a görögök Dionüszosz fenyőjét. A gyertyák a Biblia alapján a keresztény szimbolikában a Logosznak, a Világ Fényének szimbólumai. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus Krisztus az isteni fényforrás. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán.

A magyar néphit úgy mondja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. Az égi csillagok lélekjelképek is, ezért a gyertyák fénye a csillagok és a lélek fényét is megidézheti. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként az Üdvözítőnek is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

A gyertyák is felidézik a csillagokat, akárcsak a villamos energia elterjedése után, már 1882-ben kitalált színes karácsonyfaégők, melyeknek sokasága jelképezheti a Tejutat is számtalan csillagával.

A csillagszóró a gyertyánál sokkal gyorsabban végig ég és ellobban, ez is utalhat Jézus áldozatára, de az életünk rövidségére vagy éppen az érzések múlandóságára is figyelmeztethet minket. A csillagszórók a gyertyához hasonlóan a csillagokat és az örök világosságot idézik meg. Az örök világosságot, melyből csak emlékeztetőt kapunk, amikor meggyújtjuk őket. A csillagszóró jelképiségéhez tartozik az is, hogy külsőleg csupán egy fekete vagy szürke színű pálca, mely meggyújtva egyszer csak csodát teremt: vakító fénnyel ég, mialatt szikrákat szór szerteszét. Ilyen csoda minden ember, a benseje fényt rejt, amit szeretetként szerte tud sugározni.

A fán lógó aranyozott dió, mint általában a magvas gyümölcsök a termékenység és bőség jelképe. Másfelől mint mag az újjászületést is jelképezi, hiszen a mag földbe kerülve új életre kel. A néphit szerint a dió az anyja méhében fejlődő Megváltóra utal. Keresztény felfogásban a dió külső zöld burka Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A dió ugyanakkor az értékes belső rész révén utal a rejtett lényegre is, eképpen a bölcsesség szimbóluma. Aranyozásával szintén az öröklétre, az elmúlhatatlanságra utal, valamint a lelkünkben fellelhető kincsekre. A magyar néphagyományban Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is jósló diótöréssel kezdődött, mindenkinek a feltört diója, annak egészsége jelezte a következő évét.

A fán csüngő alma a tudás fáját jelképezi, amelyről Ádám Isten parancsa ellen vétve almát szakított. A középkori festményeken a Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal. De visszautal az alma a mítoszok és mesék aranyalmát termő fáira is. A gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek, gyümölcsük sokszor halhatatlanságot biztosít, például a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal. A görög mítoszokban a boldogság és háborítatlan béke honaként szereplő Heszperiszek kertjében nimfák őrzik az örök ifjúság aranyalmafáját. A karácsonyfa almája a termékenység szimbóluma. Mivel az alma majdnem tökéletesen gömb alakú, a teljességet is jelképezi.

Az 1800-as évek végén jelentek meg a törékeny üvegdíszek a karácsonyfán. Ezek a piros, arannyal díszített üveggömbök részben az olykor a vékony fenyőágakhoz mérten súlyos almákat helyettesítették, másfelől alakjukkal a teljességet jelképezik, valamint a Föld körül keringő bolygókra is utalnak. Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfájának termései szintén a csillagok és a csillagképek jelképei voltak.

A karácsonyi csengettyű az angyalok énekére utal, amint az egy pillanat alatt megtörte a bűn némaságát. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának. A csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet.

A karácsonyfán eredetileg minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, házilag sütött édesség, az ünnepi esemény alakjait - Szűz Máriát, a bölcsőben fekvő kisdedet, az angyalokat, bárányokat, a karácsonyfa kicsiny mását - megjelenítő mézeskalács, olykor egy cukrász gyártmányaként kis sütemény. Vidéken hosszú ideig még a szaloncukor is házilag készült. A szaloncukor csillogó csomagolásával szintén jelképezheti a csillagokat, de egyúttal azokra a szellemi kincseket jelképező termésekre is utal, amelyet a mitikus hősök szedhettek a fákról. A mézeskalács formái - fenyő, angyal, csengettyű - tükrözik az összes többi karácsonyi jelképünket, de más anyagból. A mézeskalács a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezi.

A karácsonyfa környékén felbukkanó szalma, majd később a szalmából készített, fonott díszek a betlehemi jászolra emlékeztetnek, amin a kis Jézus feküdt születésekor. Egyes vidékeken pedig úgy vélték az angyalok pihennek a szalmán, karácsony éjszakáján. A szalma színe a nap fényére, szálai a napsugarakra utalnak, vagyis arra, hogy Jézus személyében a Naphős, a világnak fényt adó lény testesült meg az emberi világban.

A karácsony hagyományos színei a vörös a zöld és az arany. A vörös Jézus vérét, a keresztre feszítést jelképezi. A zöld az örök élet szimbóluma, ami az örökzöld karácsonyfában is visszaköszön. Az arany pedig az ajándékhozó három királyokra emlékeztet, és a királyság szimbóluma.

Az arany a Gyermeknek, az ezüst Máriának a szimbóluma; a fény és a csillogás Mária tisztaságának a jelképe.

Forrás: lovagok.hu; symbolonintezet.hu