- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Májusi jeles napok
- II. Géza magyar király halála
Május 31. - II. Géza magyar király halála
„...fontos dologhoz nem fognak hosszas és gondos tanácskozás nélkül... A főemberek mind elmennek a királyi udvarhoz, mindenki elviszi oda székét, és ott nem szünnek meg a közügyeket tárgyalni és megvitatni.
„Fejedelmöknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem hogy nyilt ellenmondással keseritenék. Az ország hetven vagy még több megyére van osztva, de minden birságnak két harmada a királyi fiscust illeti meg, csak egy harmad jár az ispánnak. Ily nagy területen senki sem mer pénzt verni, sem vámot szedni a királyon kivül. Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfogathatja, megkötözheti, megkinozhatja. Nem úgy van, mint nálunk, a hol az egyenlők (pares) kérnek itéletet a királytól, még azt sem engedik, hogy a vádlott kimenthesse magát; elég ok náluk az uralkodónak akarata. Ha a király háborúba indúl, mindnyájan ellenmondás nélkül követik. A falvakban letelepedett lakók közül kilenczen a tizediket, vagy heten a nyolczadikat, - ha szükséges még többet - elküldik a háborúba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, a többi a föld müvelése végett otthon marad. De a vitézi rendhez tartozót csak igen nyomós ok tarthatja vissza a hadtól.” (Ottó freisingi püspök)
II. Géza (Tolna, 1130 - Székesfehérvár, 1162. május 31.) 1141 és 1162 között Magyarország királya. II. (Vak) Béla és Ilona királyné, I. Uros szerb nagyzsupán lányának legidősebb fia. Ilona anyai ágon a bizánci császárokat adó Komnenos-dinasztiával tartott rokonságot. Annak ellenére, hogy Géza mindössze 32 esztendősen halt meg, a legerősebb - ám a közgondolkodásban jobbára elfeledett - magyar királyok közé szokás sorolni. Kiterjedt külpolitikájával, sikeres hadjárataival és jelentős egyházi tevékenységével erősítette hazánk befolyását Európában.
Trónra lépése
1141. február 13-án meghalt apja, II. Béla király. A Turul-ház békés időszakát élte, nem volt akadálya, hogy a legidősebb fiút, Gézát már három nap múlva, 1141. február 16-án királlyá koronázzák Székesfehérváron. Béla és a hozzá hű főurak ekkorra már minden velük szemben álló főurat semlegesítettek, aki más trónkövetelőt támogathatott volna. Géza ekkor még csak 11 éves gyermek volt, így uralkodása első éveiben aligha lehetett képes az önálló kormányzásra. A királyi tanács közreműködésével Ilona anyakirályné és testvére, Belos, azaz Géza anyai nagybátyja irányította az országot. Belos bán másfél évtizeden át meghatározó alakja volt a magyar politikának.
1142-ben II. Géza ciszterci szerzeteseket telepített le Cikádoron, Tolna megyében.
Az első nyugalmas évek után 1145-ben a világuralmi terveket szövögető III. Konrád német-római király fenyegetően lépett fel. Felbontatta fia, Henrik jegyességét Zsófiával, Géza húgával és felkarolta az örök trónkövetelő, Borisz ügyét, hogy Gézával szemben hűbéres királyt segítsen a magyar trónra. Borisz Könyves Kálmán állítólagos fia volt, de Kálmán nem ismerte el annak, Kálmán halála után mégis trónkövetelőként lépett fel. Bizánctól kapott aranyakért toborzott német zsoldosokkal meglepetésszerűen elfoglalta Pozsonyt. Géza nagy sereggel, íjászokkal, hadigépekkel ostrom alá vette Pozsonyt. A németek tárgyalni kezdtek és 3000 font ellenében átadták a várat és elvonultak. Gézát vitézsége miatt lovaggá ütötték. Ezután a karddal éppen felövezett tizenötéves király hadat üzent a Boriszt támogató II. Henrik osztrák őrgrófnak. 1146. szeptember 11-én II. Géza serege az őrgróf osztrák-bajor seregét teljesen szétverte. A német-magyar viszony hosszú időre ellenségessé vált, a német bosszú csak a kereszteshadjárat miatt maradt el.
A megromlott nyugati kapcsolatok ellensúlyozására Géza lengyel és orosz földön keresett újabb szövetségeseket. Kelet felől házassággal biztosította országát. 1146-ban Géza feleségül vette a vele egykorú Eufrozinát, a volhiniai Vlagyimir fejedelmének, Izjaszláv Msztyiszlavicsnak - aki augusztus óta már a kijevi trónt is birtokolta - a nővérét. A fiatal párnak már 1147-ben fia született, a későbbi III. István király. Az újszülött keresztapja VII. Lajos francia király lett, aki éppen a trónörökös születésekor vonult át Magyarországon keresztes hadai élén. 1148-ban jött világra Géza és Eufrozina második fia, aki utóbb szintén magyar trónra jutott: III. (Nagy) Béla király (1172-1196). A házaspárnak még két fia, Géza és Árpád, valamint négy leánya, Erzsébet, Odola, Margit és Ilona született.
A keresztes hadjáratra induló VII. Lajos király seregében elrejtőzve az országba érkezett a trónkövetelő Borisz is. Erről tudomást szerezve Géza kérte kiadatását Lajostól. Ő ezt megtagadta ugyan, de a trónkövetelőt - annak terveit is meghiúsítva - magával vitte Bizáncba.
A korabeli viszonyokat ebben az időben a gyorsan változó szövetségi rendszerek jellemezték, olyan meghatározó személyiségekkel, mint I. Mánuel bizánci császár, I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár, III. Sándor pápa. Korántsem volt mindegy, hogy a magyar király csak követője, elszenvedője vagy alakítója az eseményeknek. Géza inkább az utóbbit választotta és tevékeny, határozott uralkodóként méltó kortársnak bizonyult. Így aztán olyan mozgalmas időszak következett Magyarország életében, amire a hazatérés óta nem akadt példa. 1148 és 1152 között a Kijevi Rusz területén, 1149-től 1155-ig pedig a Bizánci Birodalom ellen viselt hadat Géza, vagyis három éven át kétfrontos háborúra kényszerítette Magyarországot ez a nagyhatalmi szerepvállalás. 1149 és 1155 között háborúk sokaságát vívta az ország mind orosz földön, mind a Bizánci Birodalommal szemben. Ez idő alatt Géza hol az orosz, hol a bizánci hadszíntéren jelent meg. Négy év alatt hat alkalommal nyújtott segítséget sógorának, Izjaszlávnak. Történt ugyanis, hogy a szuzdali fejedelem 1149-ben elűzte trónjáról II. Géza apósát, a kijevi nagyfejedelmet, aki aztán jelentős magyar segítséggel 1151-ben visszatért a nagyfejedelemség élére.
Szinte párhuzamosan, egy időben zajlottak a magyar-bizánci összecsapások is. 1148-ban I. Mánuel és III. Konrád szövetséget kötött és mert a magyar király egyikükkel sem állt jó viszonyban, az összefogás hazánkat is fenyegette. Szerencsére Mánuel és Konrád egyeduralmi tervei hamar megszüntették az együttműködést, így a közös fellépés veszélye meghiúsult. De a Szávától délre hosszú és véres harcok dúltak.
1149 őszén Belus hatására II. Uros szerb nagyzsupán bizánci fennhatóságú területeit magyar oltalom alá helyezte, miközben Mánuel II. Roger szicíliai király normannjai ellen készült. A basileus azonban hamar értesült e tervekről, így Dalmáciába sietett, és a szerbeket, valamint a segítségükre siető magyar csapatokat váratlan rajtaütéssel meglepte. A harcok ezután váltakozó erővel és sikerrel folytak.
Borisz, aki szívósan küzdött a magyar trónért, a bizánci haderő egyik seregének vezéreként újra felbukkant. Az örökös trónkövetelő ismételt fellépése miatt Géza biztosítani akarta a trónutódlást, ezért 1152-ben maga mellé vette idősebb fiát az 5 éves Istvánt társuralkodóként, öccseit, Lászlót és Istvánt pedig hercegi ellátmánnyal látta el. Az egyik Al-Dunamenti ütközetben Borisz életét vesztette. Fiai már nem folytatták apjuk trónkövetelő politikáját, és így Borisz halálával végleg elhárult a magyar trónt fenyegető "jelképes" veszedelem.
1152 nyarán II. Géza a teljes királyi haderő élén legyőzte apósa fő ellenfelét, a halicsi fejedelmet. Eközben Mánuel császár - a halicsi fejedelem szövetségese - feldúlta a Szerémséget, majd visszavonult.
1154-ben Géza egyezséget kötött a császár unokatestvérével, Andronikos Komnenosszal. Az alku szerint Géza segíti őt a trón elnyerésében, aki ezért az általa kormányzott északi, Magyarországgal szomszédos területek és városok átadásával fizet. A terv hamar meghiúsult, és a két állam első komoly, nagyhatalmi érdekből vívott erőpróbája 1155-ben eldöntetlenül zárult. Előbb Géza támadása hiúsult meg, majd Mánuel támadása akadt el. Géza úgy ítélte meg, hogy egyelőre nem érdemes folytatni a Bizánc elleni közvetlen konfrontációt, de Mánuelnek sem volt egyelőre fontos Magyarország, mert Itáliában volt érdekelt. Miután egyik fél sem tudott a másik fölé emelkedni, így nem volt meglepetés, hogy 1155-ben felek békét kötöttek egymással.
A külhoni viharok lecsendesülése után - nem meglepő módon - a dinasztián belül, a trónöröklés kérdésében jelentkezett belviszály. Géza elsőszülött fiát, Istvánt tette meg hivatalos örökösévé. Felnőtt korba jutott öccsei, László és István számára a hercegeket megillető jövedelmeket biztosított, de önálló területeket nem adott hozzá. Előbb a Belossal szövetkező fiatalabb fivér lépett fel ellene, de a palotaforradalom nem sikerült. A testvérek Barbarossa Frigyes német-római császárhoz menekültek, aki nem támogatta ügyüket, ugyanis Géza csapatokat ígért a Milánó ostromára készülő császárnak. István ezért Konstantinápolyba távozott, ahol feleségül kapta Mánuél császár unokahúgát, Komnéné Máriát. Bizánc ily módon próbálta magához kapcsolni a magyar trónkövetelőt.
László herceg, aki 1137-ben elnyerte apjától, II. Bélától a Bosznia feletti uralmat, szintén szembe került Gézával. 1160-ban próbálkozott a trónigényléssel, de kísérlete kudarcot vallott és neki is menekülnie kellett az országból. László ugyancsak Bizáncba ment, de óvatosságból nem kötött bizánci házasságot.
1161-ben II. Géza III. Sándor pápa mellett kötelezte el magát, s szembefordult Frigyes császárral.
1161-ben, hogy országát Bizánc felé is biztosítsa, Géza ismét ötéves békeszerződést írt alá Mánuel császárral. De 1162-ben bekövetkezett halálával (32 éves volt ekkor) ez a biztonság megszűnt. Géza uralkodása alatt nagy számban érkeztek telepesek (phospesek) az országba. Ekkor telepítette le a német-szászokat Erdélybe. Ugyanekkor megnövelte a vármegyék számát is. Géza érdeme az volt, hogy a magyar külpolitikát európai rangra emelte és híven ápolta tovább a szentistváni örökséget.
1162. május 31-én meghalt II. Géza magyar király. Székesfehérvárott temették el.
Freisingi Ottó korabeli tudósítása csodálattal ír a király hatalmáról. A megyéket és ispánokat, mint grófságokat és grófokat említi, akiknek a beszedett jövedelmeknek csak az egyharmada marad meg, a többi a kincstárba kerül.
Becslések alapján ekkoriban a népsűrűséget 7 fő/km2 körülire tehetjük. Horvátország és Dalmácia nélkül az ország területe ekkor már 330 ezer km2 volt, aminek kétharmada lehetett lakott, azaz másfél millió lakossal számolhatunk. Ez mintegy 50%-kal több, mint az előző évszázadban.
Ekkoriban csak három igazán városias település volt az országban, Székesfehérvár, Esztergom és Óbuda. A népesség zöme falvakban élt, amelyeknek száma 9-10 ezerre tehető. Egy faluban 20-40 ház volt, amelyben átlag 5 fős családok lakhattak, azaz egy falu népessége nemigen haladhatta meg a 200 főt.
A népesség legnagyobb részét a teljesen nincstelen és jogtalan szolgák tették ki, akik elsősorban munkajáradékkal tartoztak uraiknak. Kevesebben voltak azok a szolgák, akik a birtokostól kapott földdel, állatokkal, szerszámokkal rendelkeztek, s terményjáradékkal tartoztak uruknak. Voltak ezentúl a költözési joguktól megfosztott szabadok és szabadon költözködő hospesek (vendégek, bevándorlók) is.
Forrás: magyartortenelem.eoldal.hu