- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Februári jeles napok
- II. (Vak) Béla király
II. (Vak) Béla király
„...a békekötés után azonban a király végül elfogatta a herceget és annak kicsiny fiát, Bélát, és megvakíttatta őket, sőt parancsba adta, hogy a kis Bélát kasztrálják is. De az, aki megvakította őket, félt Istentől, és attól, hogy magva szakad a királyi családnak, ezért egy kutyakölyköt herélt ki és annak a heréit vitte a királyhoz." (Thuróczy János: A magyarok krónikája)
„Ég és föld Ura, te mindent látsz, én viszont semmit sem látok. Rendelésedre, mivel így akartad, én vakká lettem. […] Ő az én egyetlen leányom. […] ma őt […] férjhez adom […] legyen köztem és közted olyan erős megállapodás, Istenem, hogy te őt soha el nem hagyod."
„Utána Vak Béla uralkodott, Vak Álmos herceg fia; mind a számos rosszat elkerülte, és alázatosan jócselekedetek gyakorlására adta magát. (…) Kezében megerősödött az ország, ellenségeit gyalázatra vetette az Úr mind a mai napig.” (Képes krónika)
1141. február 13-án tízévi országlás után meghalt II. Vak Béla magyar király. A szerencsétlen sorsú uralkodót édesapja mellett Fehérváron temették el.
Az 1096-ban hatalomra került Könyves Kálmánnak uralkodása alatt többször is szembe kellett néznie testvére, Álmos trónkövetelő igényeivel. I. Géza kisebbik fia ugyanis sohasem adta fel azon vágyát, hogy magyar király legyen. Ez a néha titokban, néha nyíltan folytatott harc erősen rányomta bélyegét a család életére is. Az állandó trónviszályok közepette Álmos külföldi hatalmasságoktól kért segítséget, hogy letaszítsa bátyját a trónról. Egyik fő támasza a Kijevi nagyfejedelem, II. Szvatopluk volt, akitől még lánya kezét is elnyerte. Ebből a frigyből született 1108 körül Béla herceg.
1101-ben Könyves Kálmánnak is született fia, a későbbi II. István. A király félt, hogy a szülők harcát a gyermekek is folytatni fogják. Kálmán király nem akarta, hogy fia ugyanúgy állandó trónharcra kényszerüljön, mint ő maga. Kálmán végül drasztikus eszközökkel vetett véget a testvérek közötti állandó trónviszálynak. Egyúttal leszámolt öccse fiával is, hogy megóvja saját fiát a későbbi küzdelmektől.
A történtekről a Képes Krónika a következőképpen számol be: „A király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De aki megvakíttatta, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, és annak heréit vitte a királynak …”
A megcsonkított család ezt követően hosszú éveken át a világtól elzártan, Dömösön élt. Helyzetük csak Kálmán fiának, II. Istvánnak az uralkodása alatt javult. István, aki maga mellé akarta állítani Álmos főembereit, jóindulata jeléül Bélát 1129-ben a királyi udvarba vitette, és feleségül adta hozzá a szerb fejedelem lányát, Ilonát, s Tolnán otthont teremtett számukra. Később bebizonyosodott, hogy Ilonát műveltsége, intelligenciája és határozott jelleme alkalmassá tette arra, hogy Béla mellett az ország előtt gyakorlatilag mint társuralkodó jelenjen meg.
Aztán váratlan fordulat történt: a gyakran betegeskedő, utód nélküli II. István halála után Bélát - akit hétévesen azért vakíttattak meg, hogy ne lehessen király - Felicián esztergomi érsek 1131. április 28-án Székesfehérvárott magyar királlyá koronázta. Béla megkoronázásával nemcsak sikerre vitte apja harcát, hanem a hatalom az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át.
Miután Béla hatalomra került, nyomban előkészítette a Kálmán-párti vezetők elleni bosszút. Ilona királyné kezdeményezésére Aradon gyűlést hívott össze, ahol a tömeget ráuszította az Álmos és saját maga megvakításában bűnösnek talált főurakra. A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc rangos főúr esett áldozatul.
A véres leszámolás után építőmunka indult a belpolitikai életben is. A vak és magatehetetlennek hitt király alatt megerősödött a Turul-házi királyi méltóság kül- és belföldön egyaránt. Az erőskezű Ilona királyné, valamint a körülöttük csoportosuló főurak megszilárdították a királyi hatalmat. „Mind a számos rosszat elkerülte és alázatosan jócselekedetek gyakorlására adta magát… menedékét a Magasságbelibe vetette, gyámola lőn az Úr, vezérelte őt töméntelen irgalmával. Kezében megerősödött az ország…” - írta a Képes Krónika.
Következetesen bevonta a királyi tanácsot a hatalom gyakorlásába. Mást nem is tehetett, mert vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének. Testi fogyatéka miatt csak megbízható támogatók, köztük határozott felesége, segítségével tudott kormányozni. A források alapján bizonyosra vehető, hogy a hatalmat nem egyedül ő, hanem szűk környezetével - elsősorban Ilona királynéval - együtt közösen gyakorolta. Béla jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot az ő segítségével építették újjá. Mindezek nagymértékben hozzájárultak az ország konszolidálásához.
A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint II. Béla idején kezdett szerveződni az udvarban egy olyan hivatal, amely az oklevelek kiadásával már nemcsak alkalmilag, hanem hivatásszerűen foglalkozott. Ez a hivatal a III. Béla korára kialakult kancellária elődjének tekinthető.
Vak Béla az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot újjáépítette, az apja, Álmos herceg által alapított dömösi prépostságot új adományokkal bőkezűen ellátta. Ugyanebben az évben apja emlékét is kegyelettel megőrizte, bizánci területről hazahozatta Álmos herceg tetemét és a székesfehérvári bazilikában temettette el.
II. Béla korában a magyar külpolitika dinasztikus házasságkötésekkel és ügyes diplomáciával hatékony és sikeres volt, a Magyar Királyság nagyhatalmi státusa helyreállt.
A kor külpolitikáját alapvetően meghatározó tényező volt, hogy Könyves Kálmánnak a szuzdali fejedelem lányától született egy törvénytelen gyermeke, Borisz herceg. Borisz 1113 körül látta meg a napvilágot Oroszországban, a kievi fejedelmi udvarban, Eufémia magyar királyné gyermekeként. Anyja Könyves Kálmán második feleségeként jött hazánkba, de a király házasságtörésen kapta, és várandósan hazaküldte Eufémiát, a fiút pedig sohasem ismerte el sajátjaként.
Borisz herceg azonban nem mondott le a hatalomról. Amikor II. Béla trónra lépett, elérkezettnek érezte az időt, hogy átvegye a hatalmat Magyarországon. Ehhez Lengyelországban, III. Boleszló udvarában talált szövetségest, mivel évek óta a magyar-lengyel viszony ellenséges volt. Borisz hívására a lengyel hadak meg is indultak Magyarország ellen. Béla - testvérének osztrák házassága révén - III. Lipót osztrák őrgrófban talált katonai szövetségesre. Az 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz és Boleszló hadaira. Borisz nem halt meg a csatában, de a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát. Ennek fő oka Béla ügyes diplomáciájának volt köszönhető. Miután megnyerte III. Lothár német-római császár támogatását, sikerült elérnie, hogy a német uralkodó hatására Boleszláv elálljon Borisz további támogatásától.
A sikeres kül- és belpolitika lehetővé tette az ország területi terjeszkedését is. 1136-ban Közép Dalmácia újra magyar fennhatóság alá került. 1137-ben II. Béla meghódította Boszniát. (Rámát) és fiát Lászlót (a későbbi II. Lászlót) Bosznia hercegévé nevezte ki.
Az uralkodópár gondoskodott az 1131-ben még csaknem a kihalás sorsára jutott Árpád dinasztia továbbéléséről is, házasságukból négy fiú és két lány született.