Gertrúd királyné meggyilkolása

Gertrudis királyné és II. András egy szászországi zsoltároskönyvben
Gertrudis királyné és II. András egy szászországi zsoltároskönyvben

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”
(A János esztergomi érseknek tulajdonított mondat)



1213. szeptember 28-án történt a középkori magyar történelem egyik leghíresebb bűncselekménye. Ekkor gyilkolták meg II. András magyar király első feleségét, Meráni Gertrúd királynét. Míg e korból a legtöbb témánál a források gyér voltára szokás panaszkodni, addig ebben az esetben a bőség zavaráról beszélhetünk. A merénylet már a maga korában is nemzetközi figyelmet keltett. Csak a külföldi forrásmunkák száma közelíti az ötvenet. A zavart pedig az okozza, hogy pontosan nem rekonstruálhatók az események, a korabeli történelmi feljegyzések mind az összeesküvés, mind a királyné meggyilkolásának körülményeiben egymásnak ellentmondanak. Sok közöttük a szűkszavú, évkönyvszerű híradás, melyekből messzemenő következtetéseket levonni természetesen nem lehet. A gyilkosság hátterét és részleteit elbeszélő források pedig eltérő módon mutatják be az eseményeket, adataik nem egyszer szögesen ellentmondanak egymásnak. Akad közöttük Gertrúd alakját makulátlan tisztaságúnak bemutató, sőt a szentség hírébe öltöztető beszámoló éppúgy, mint a gyilkosokat mentő védőbeszéd. Ezek burkoltan, vagy nem is annyira burkoltan arra utalnak, hogy a királyné különféle bűnei okán sokszorosan rászolgált a büntetésre. A hazai források számát és milyenségét, időbeni megjelenését pedig nyilvánvalóan befolyásolta, hogy II. András még 1235-ig, utána pedig fia, IV. Béla 1270-ig uralkodott, vagyis a merénylet után még majd hat évtizedig Gertrúd családja adta a királyt az országnak.

Gertrúd egy feltörekvő hercegi família sarja volt. A család feje, Bertold andechsi gróf Barbarossa Frigyestől kapta az Isztriai-félszigetet és a Kvarner-öböl partvidékét is magába foglaló Merániát, ahonnan aztán a család neve is származik. A meglehetősen kicsi tartomány ambiciózus gazdája leányai kiházasításának köszönhetően rövid időn belül előkelő nevet szerzett a családnak. A legidősebbik leány, a híres szépségű Ágnes II. Fülöp Ágost francia király felesége lett, a középső gyermek, - a később szentté avatott Hedvig - lengyel hercegi férjet kapott, Gertrúdot pedig András magyar herceg, Imre király öccse jegyezte el.

A gyilkosság előzményeit nem ismerjük pontosan, azt azonban tudjuk, hogy 1213. szeptember 28-án, II. András halicsi hadjárata idején Gertrúd királyné ünnepséget tartott Pilisszentkereszten a Magyarországra látogató VI. Lipót osztrák herceg tiszteletére. A magyar főnemesek egy csoportja (Péter ispán, Kacsics nembeli Simon és Bánk veje, Simon) összeesküvést szőtt a királyné ellen, és ezt az alkalmat használták fel terveik megvalósítására. Bár pontos információ nincs, a legtöbb forrás a merénylet okaként a királyné, illetve az általa támogatott német udvaroncokkal szembeni gyűlöletet jelöli meg. A vadászat pedig több szempontból is kiváló alkalmat nyújtott a merénylethez, hiszen a királyné férjétől, várától és testőrségétől egyaránt távol volt. A nemes urak a gyilkosságot feltehetően a pilisi hegyekben hajtották végre: először tőrbe csalták a gyanútlan Gertrúd fogatát, az erdő mélyén pedig végeztek a királynéval, és lemészárolták a kíséret jelentős részét. Állítólag maga Lipót herceg és Berthold érsek is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte a támadást. Gertrúdot valószínűleg Péter csanádi ispán ölte meg, de bizonyosan csak annyit tudunk, hogy az ő környezetéből valaki volt a tettes. II. András felesége halálhírére visszatért és Péter ispánt karóba húzatta, birtokait pedig elkobozta. Péteren kívül a merénylet másik két szereplője, a két Simon jószágvesztésre ítéltetett.

Az összeesküvők névsorát nem őrizte meg egyetlen krónika sem, de nem ördögtől elrugaszkodott dolog elfogadni, hogy a megbüntetettek voltak a merénylők vezetői. Abból a tényből, hogy a cselekmény súlyához képest kevés a büntetés, még egyáltalán nem indokolt levonni a következtetést az uralkodói hatalom gyengeségére és a magyar uralkodó elit teljes érintettségére. Akár még így is történhetett. Bánk bán bűnössége minimum kérdéses. A kor jelentős szereplője volt. Karrierje Imre idején indult, hogy aztán András egyik legjelentősebb támasza legyen. A történet utóéletére tekintettel valószínű, hogy nem vett részt a merényletben. Vélhetően azért vetült rá a gyanú árnya, mert veje, Simon viszont biztosan részt vett a benne. Emiatt rövid ideig meg kellett válnia címétől is. De 1216-ból származó írás szerint ekkor már a király őt „hű jobbágyának” nevezte, 1217-1218-ban újra viselte a szlavón bán címet. 1217-ben, amikor András a Szentföldre ment keresztes fogadalmát teljesíteni, János érsek mellett valószínűleg Bánkra bízta az ország kormányzását. Ezek fényében érintettségéről megalapozottan beszélni nem lehet.

Egyes források szerint az összeesküvők még János esztergomi érseket is megpróbálták bevonni tervükbe, a bűntett elkövetése előtt kikérték a véleményét. De a főpap nem hagyta magát kompromittálni, csak egy kétértelmű, mindkét oldal felé biztosító latin nyelvű válaszlevelet küldött. A mondatot az írásjelek játékának köszönhetően kétféleképpen lehet értelmezni. Hermann von Altaich Benedek-rendi szerzetes (1200-1275) Annalese szerint a mondat így hangzott: „Reginam occidere nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico".

A mondat más forrásban is fennmaradt, ha nem is mindenhol betű szerint ugyanígy. A latin nyelv finomságait nem könnyű magyarra áttenni, de a talán leginkább tartalomhű fordítás így hangzik: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” A vesszőket kitéve pedig a támogató mondat: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem.” Az ellenző pedig így fest: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenzem.”

A mára szállóigévé vált kétértelmű levél mégis jó eséllyel nem több, mint a Bánk bán-legendárium egy érdekes eleme. A történet szép, de nem igaz. Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy valaki ilyen kétértelmű mondattal kompromittálja magát, miközben egyetlen célja, hogy ne kompromittálja magát. Legalább annyi az esélye, hogy mindkét fél félreérti és negatív következtetést von le belőle, mint a fordítottjának. A mondat minden bizonnyal nem több, mint egy nyelvtankönyvbe illó példamondat, ami olyan jól sikerült, hogy minden bizonnyal oda is készült. Hát még ha hozzátesszük, hogy a különös levél első előfordulása nagy valószínűséggel Boncompagno da Signától, a bolognai egyetem professzorától származik, aki 1235-ös Rethorica novissimájában ((Új szónoklattan) már idézi. Nem tévedünk nagyot, ha őt gondoljuk a mondat megszerkesztőjének.

Gertrúd sírja
Gertrúd sírja

A németek elleni ellenszenv mellett az idők során más motívum is bekerült a történetbe. Ilyen volt a Gertrúddal kapcsolatban gyakran hangoztatott fikció a királyné állítólagos kerítőnői szerepéről. Bánk feleségéről (a szépirodalomban Melinda) a korabeli források nem tudnak. A bécsi képes krónika, majd ennek nyomán a legtöbb későbbi feljegyzés ezt a történetet már tényként adja elő. Pedig minden valószínűség szerint az Anjou-kori történetírók Zách Felicián tragédiáját mesélik itt el burkolt formában. 1330. április 17-én a visegrádi palotában Zách Felicián, magyar birtokos karddal rontott az éppen ebédelő királyi családra, és súlyosan megsebesítette Erzsébet királynét. A támadás előzménye vélhetően az volt, hogy Erzsébet öccse, Kázmér herceg - a későbbi Nagy Kázmér lengyel király - állítólag elcsábította Zách Klárát, s apja ezt akarta megtorolni. A két történet mindenesetre kísértetiesen hasonlít egymásra.

A történet torzulásához nagymértékben hozzájárultak olyan sikeres műalkotások, mint Katona József Bánk bán drámája vagy Erkel Ferenc azonos című operája. Történelmünket át meg át szőtte a németekkel szembeni ellenszenv, aminek legtöbbször az éppen aktuális helyzetben nem lehetett hangot adni. Ezt a problémát oldották meg szerzőink a maguk módján zseniálisan, az utókor számára ugyanakkor azonban sokszor értelmezési problémát okozva allegórikus műveikkel. Gondoljunk csak a mindenki által ismert Arany János Walesi bárdok című csodálatos balladájára. Ha nem lehet közvetlenül, elmondja áttételesen: a költőknek sohasem szabad megalkudniuk a zsarnoksággal, el kell azt ítélniük, s helytállásukkal mindenkor példát kell mutatniuk. Ahogy Reményik mondja: „Ahogy lehet". A történészeknek mindenkor a valót kell (kellene) írniuk, míg a művészeknek megadatott az a szabadság, hogy céljaik megvalósítása érdekében különféle művészeti elemeket használjanak. Nekünk, későbbi műélvezőknek a feladatunk, hogy ezekre rájöjjünk és helyesen értelmezzük a látottakat, hallottakat. Különösen igaz ez a fent említett művekre.

Katona József valójában Habsburg ellenes drámát írt, de tudatában volt, hogy amennyiben saját korának viszonyait ábrázolja, a cenzúra nem engedélyezi a bemutatását. Ezért egy másik korba helyezve a cselekményt fejtette ki mondandóját saját koráról. Magyarország kiszipolyozásának, értékei elrablásának mértéke a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi viszonyokat mutatja be. A szerző minden igyekezete ellenére, csak fél sikerrel járt, a bemutatót így sem engedélyezték. Művét színpadon sosem látta, mivel idejekorán elhunyt, viszont annyit el tudott érni, hogy legalább nyomtatásban megjelenhetett.

A két művel és a történetekkel ellentétben a merániaiak nem zsarnokoskodtak az ország lakossága felett, a parasztság nem szenvedett el olyan kizsákmányolást, s nélkülözést, mint mondjuk a 16. vagy 19. században. Azokban az időkben András király egész vármegyéket adományozott el, amik aztán a kiskirályi hatalom alapjait jelentették a század végén. A merániaiaknak is volt részük a tékozlásban, a magyar urak pedig féltékenyen tekintettek rájuk, attól tartván, hogy még jobban meggazdagodnak.

Gertrúd királyné 2013-ban állított emléktáblája
Gertrúd királyné 2013-ban állított emléktáblája

II. András szeretett feleségét halála helyszínének közelében, a pilisi cisztercita kolostorban, díszes szarkofágban temette el. A török háborúk idején elpusztult kolostor romjai a mai Pilisszentkereszt területén vannak. Gerevich László akadémikus ásatásai során olyan rendkívül kvalitásos, festett és aranyozott kősíremlék töredékeket talált, amelyeket a művészettörténeti kutatás meggyőzően kapcsolt Gertrúd temetéséhez. A gótikus síremlék maradványai a Magyar Nemzeti Galériában láthatóak.

A pilisi ciszterci apátságot III. Béla és felesége, Châtillon-i Anna alapította 1184. május 27-én, egy Árpád-házi vadászkastély, templom és udvarház helyén. Az új monostort az uralkodó a burgundiai Acey francia szerzeteseivel népesítette be, a kolostort a ciszterci rendnek adományozta. Az építkezés már a XIII. században, III. Béla fia, II. András idején fejeződött be, melynek során francia mesterek is dolgoztak itt. Gertrúd királyné síremléke az előkerült faragványok alapján feltehetően az 1230-as években készült, és szintén a francia művészethez, a reimsi kőfaragó műhelyhez kapcsolható. A kis töredékekből rekonstruált szarkofág oldalain szabadon álló, karcsú oszlopok láthatók, közöttük épülethomlokzatok tornyocskákkal. Az árkádok alatt domborműként kifaragott férfi és női alakok sorakoznak, némelyikük uralkodói jelvényekkel. Eredetileg aranyozva, festve voltak. A szarkofág tetején az 1213-ban meggyilkolt királyné egészalakos szobra kapott helyet.A szarkofág 1990 óta a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményében található.

Bejezésül még egy gondolat. Nem tudni, mennyi a realitása a Gertrúd királyné különféle bűneire célzó forrásoknak, de ne feledjük, bármit is tett, az eltörpül amellett, hogy adott a világnak egy Szent Erzsébetet és nekünk magyaroknak IV. Béla személyében egy második honalapítót.