- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Augusztusi jeles napok
- Borsos József
Borsos József
„Borsos Józsefben a festői értékekben gazdag mesemondót, a lélek titkainak nagy megértőjét ismertük fel." (Lázár Béla)
„A milyen örömmel üdvözöljük, hogy a fényképészet nálunk ily jeles egyének és ily kitűnő berendezés által felel meg európai előhaladásának, ép annyira sajnálkoznunk kell azon, hogy ezáltal az olajfestés remek művészete egy oly kitűnő mesterét veszti el, legalább idejének és foglalkozásának egy részére nézve, mint Borsos; mi azon kedvezőtlen körülményre mutat, hogy a nevezett művész e szakban nem volt a közönség által annyira elfoglalva és jutalmazva, mint azt tehetsége megérdemlő és művészete igényelte volna.” (Sürgöny, 2. évf., 21. sz., 1862. január 26.)
Borsos József (Veszprém, 1821. december 21. - Budapest, 1883. augusztus 19.) magyar festőművész, fényképész, portréfotós, az első hazai fotóiskola megalapítója. A 19. században rendkívül kedvelt polgári, illetve arisztokrata életkép műfajának az egyik kiemelkedő képviselője volt, a század közepén fellendülő magyar festőművészet kezdeti korszakának Barabás mellett legkiválóbb alakja.
Kalandos életútjáról igen keveset tudunk, alig maradt fenn róla dokumentum. Csak a kevés számú kortársi beszámoló, az újságcikkekben megjelent közlések nyújtanak némi támpontot. Mintegy 200 tételre becsült alkotásainak is csak töredéke ismert. Számos kitűnő életképe elkallódott. Összességében, Magyarországon kevés képzőművészeti alkotása van, hiszen a Bécsben élő művész többnyire ott adta el műveit, rendkívül jó áron. Néhányat szerencsére még a II. világháború előtt reprodukáltak, de olyan is akad, amelyről csak puszta címének említése maradt fenn. Feltételezhető, hogy csak egy részük eredeti kompozíció, más részük osztrák vagy német mesterek munkáinak másolata vagy variációja.
Borsos József egy veszprémi ügyvédnek, Borsos Mártonnak a fia volt, 1821 december 21-én született, mint atyja második fia.
Az apa a harmincas évek közepétől újságírással foglalkozott. Előbb csak írt, majd szerkesztett, néhány év múlva lapkiadó tevékenységet folytatott. Elbeszéléseket és verseket is írt, sőt műkedvelő festőként Kisfaludy Sándor arcképét is megfestette. A sokoldalú, művelt és nyugodt vérmérsékletű ember a forradalmi haladás helyett a lassú fejlődést támogatta. A Bécs felé húzó arisztokráciával szoros kapcsolatot ápolt.
Az ifjú Borsos Pesten járt iskolába, ahol hamar fény derült a művészetek iránti fogékonyságára. Már kilenc esztendős korában megjósolták ismerősei, hogy egyszer még híres festő lesz belőle. Az irodalom és művészet iránt is komoly érdeklődést mutató apa örömmel fogadta fia tehetségét. Igyekezett is támogatni ennek kibontakozását. 13 évesen a pesti rajztanoda egyik legkedvesebb tanítványa lett. 1837-től Pesten Schöfft József Károly tanítványaként folytatta festészeti tanulmányait. Nagy hatással volt rá Barabás Miklós, akinek műtermében gyakran megfordult. Még nincs 19 éves, amikor már a bécsi Képzőművészeti Akadémián Leopold Kupelwieser osztályában képezhette magát. Az akadémiai kiállításon két arcképet már 1842-ben kiállíthatott és ettől kezdve a bécsi és magyar arisztokráciának kedvenc arcképfestője lett. 1843-ban a híres bécsi festőművész-tanár, a sokkal divatosabb és modernebb Waldmüller magániskolájába iratkozott át.
Waldmüller mellett Josef Danhausernek, egy szintén bécsi mesternek volt komoly hatása művészetének alakulására. A Biedermeier-kor művészete - bár a világ ekkor már igencsak lázas eszméktől volt terhes - a műtermek csendes magányába menekült és az élet derűs jeleneteit kereste. Danhauser 1845-iki hagyatékkiállítása nagy hatással volt Borsosra, aki egyébként is hajlott ez irány felé. Az itt bemutatott képek elvezették őt a zsánerhez, a polgári és úri életből vett idillikus életképábrázolásokhoz. „Lesz idő, mikor még büszkék leszünk, hogy Borsos magyar" - írta róla első bírálója, Károly Lázár 1846-ban.
A bécsi évek alatt szoros barátságba került Karl August Pettenkofen osztrák festőművésszel, akivel közös műtermet is béreltek. 1848-ban közösen készítették el az első magyar népképviseleti országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiát, amely máig az 1848-as forradalom legnívósabb ábrázolásai közé tartozik.
Korán magára vonta a figyelmet. Bécsben élt, de a pesti közönség körében is népszerű volt. Az udvar és a bécsi arisztokrácia kedvelt és keresett festője volt. Bécsi élete mellett sem feledkezett meg hazájáról, rendszeresen jelentek meg képei a Pesti Műegylet kiállításokon. Jellegzetesen biedermeier, anyagszerűen festett élénk, erőteljes, finoman árnyalt színei, harmonikus kompozíciója kedveltté tette a fejlődő Pest műpártoló közönsége előtt. Különösen a neves kortársakról festett arcképeivel és polgári témákat ábrázoló, gondosan megmunkált életképeivel aratott sikereket, mint pl. az 1847-es Bor, asszony, szerelem.
Családi hagyomány szerint III. Napóleon fényes ígéretekkel igyekezett Párizsba csalogatni. Borsos nem akarta lekötni magát és továbbra is Bécsben maradt, ahol egyike volt a legkeresettebb arcképfestőknek. Képeit, főleg portréit magas áron tudta eladni, megrendelői komoly pénzeket fizettek alkotásaiért.
Az 1848-as forradalom hazacsábította őt is, rajzolt az országgyűlés megnyitásáról. Egyik legismertebb képe az 1848-ban a forradalom hevében készült, a zsánerkép és a portré határán egyensúlyozó Nemzetőr című munkája. Nem tudjuk, hogy kit ábrázol a kép, de a festmény egy tipikus helyzet által megszabott jellegzetes magatartás magas színvonalú dokumentuma. A portré a nemzetét védelmező ember jelképe lett. Utal a későbbi, 1848 utáni tragikus eseményekre is, ezzel mára egyfajta ikonná változott. Első pillantásra feltűnő a meleg színezés. A karszalagot viselő és kardjára támaszkodó középkorú férfi tekintetét a kép jobb szélén kívüli pontra szegezi. Arcán feszült várakozás, elfojtott izgatottság tükröződik. A pillanatfelvételszerűen közvetlen és természetes portrén minden az egyéniség megragadásának van alárendelve. De megnyilvánul rajta Borsos kiváló anyagfestő képessége is; a szövetek pompás megfestése mellett érdemes például megfigyelni a kesztyűs és fedetlen kéz hatásos ellentétét.
1850-ben visszatért Bécsbe, üzleti vállalkozásokba fogott. Ekkor festette meg az igazi nagy sikert hozó zsánerképét, melyet Eszterházy herceg, a Nemzeti Múzeum nagy mecénása vásárolt meg. Már a címe is újítást jelent: „Leányok báléj utáni reggelen". 1851-ben Pesten állították ki, melyről Kubinyi Ágost, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója így számolt be a kép tulajdonosának: „Örömmel tudósíthatom főméltóságodat, hogy az idei pesti műkiállítás az itt látottaknak egyik legszebbike volt, melyen a műértők többsége szerint Borsosnak „Báléj utáni reggel"-e mint legjelesebb kép tündöklött".
Sikert aratott „Az özvegy" című műve, mely a háború áldozatai felől közelít témájához, azt a gondolatot társítva hozzá, hogy a háborúnak nincsenek győztesei, csak vesztesei vannak. Nem tudni, arckép vagy zsánerkép-e a talpig gyászban ábrázolt fiatal, szőke özvegy. A harcokban elesett férj tiszt lehetett, a háttérben a zöld tollas süveg, az aranysujtásos ruha és az alóla kilátszó kardmarkolat mind erre utal. „A szomszéd szoba asztalkáján két gyertya ég, halavány fénnyel, a feszület mellett, míg a terem asztalára helyezett tiszti ruha mellett ott áll, kisírt szemekkel, az özvegy. Szomorú, vigasztalan, érzelgős kép. De a csendéletrészletek visszaadása, a nő fehér csipke gallérja és fekete atlaszszalagja, a fekete ruha és a rajta játszó fény foltok, a szőnyeg és a fal, a tiszti ruha és a nő szőke haja, — színben, formában, mind mesteri megfestés, szélesen látott formákban."
Az 1858-ban készült Csata után című festményen a szabadságharc allegóriájaként két hazatérő, borús indulatú karabélyos harcost látunk, apát és fiút, arcukon a hazát vesztett ember minden kétségbeesése, melyet a lemenő nap fénye misztikusan kiemel.
Az ötvenes évek végéig a sikerek hosszú láncolatában volt része. Mint arcképfestő adta a legnagyobb értékeket. A korabeli magyar és osztrák arisztokrácia, gazdag polgárok és művészek lényegre törő jellemábrázolással, ruháik, kiegészítőik aprólékos gonddal, briliáns precizitással elevenedtek meg Borsos vásznain. E körben legismertebb képein - pl.: Eszterházy Pál hercegnek, vagy Rottenbiller pesti polgármesternek arcképén - a nagyszerű lélekábrázolót ismerhetjük meg. Az előbbi nagy érdeme, hogy „Eszterházy herceget, minden nagyúri pompának ragyogó környezetébe való beállítás ellenére is, meghagyta embernek."
Idővel a gazdasági élet változásai begyűrűztek a művészek világába is. A gazdasági válság miatt megfogyatkozó bőkezű megrendelők helyébe a képre éhes polgárság lépett - kiszolgálásukra pedig sorra nyíltak a fotóműtermek a világ nagyvárosaiban. A fényképezés elterjedésével pedig csökkent az érdeklődés a portrékészítés iránt. Talán ezt felismerve, Borsos a művészetével szerzett szép vagyonát egy szerencsétlen tanács következtében a tőzsdén igyekezett gyarapítani. A tőzsdespekulációk világában azonban nem tudott eligazodni, az 1850-es évek végén minden vagyonát elvesztette. Anyagi és lelki összeroppanását követően nem volt többé maradása Bécsben és 1861-ben Budapestre költözött. Feltehetőleg alapos fényképészeti ismeretekkel és tudással felvértezve érkezhetett és itt megkezdhette élettörténetének második szakaszát.
Hiába aratott sikereket festett arcképeivel, az arcképek gyorsabb és olcsóbb készítésének módjával, a fotográfiával nem tudott versenyezni. Ekkor terjedtek el a mai névjegykártyák elődei, az úgynevezett vizitkártyák, a kis méretű, kemény kartonra ragasztott portréfotók. Az évszázad közepén terjedt el a nedves kollódiumos eljárás is, mely már a fotók másolását is lehetővé tette. Így a fénykép már tömegcikké kezdett válni. Borsos felhagyott a festészettel és Doctor Albert festőművésszel társulva fényképészeti műtermet nyitott az egykori Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum közötti területen, a régi Füvészkert közelében. Akkoriban nem ő volt az egyetlen, aki a fényképészetre cserélte a festészetet. Ezt az utat választotta mások mellett Barabás Miklós, Brodszky Sándor vagy Canzi Ágostonné is. Ők teremtették meg a festői fotográfia műfaját.
A korábbi sikeres festő ezután már fénnyel festett műveivel is jelentős sikereket aratott, a magyar arisztokrácia és a kulturális elit egyformán dicsőítette arcképeit. Rövidesen a főváros népszerű fényképész műhelyévé váltak. Az övék volt akkor a főváros legnagyobb és legjobban felszerelt fényképészeti műterme. Ők voltak az elsők, akik műtermi lovas felvételeket készítettek az arisztokrácia jeles tagjairól, és úttörő érdemeket szereztek az orvosi témájú fotográfiában is. Áraikat a színvonalhoz mérten állapították meg, így nem meglepő, hogy neveik alapján gyorsan terjedt róluk a szellemes mondás: „doktori pontossággal dolgoznak, borsos áron”.
Harminckét fényképész dolgozott az egész ország számára. 1864-ben alapította meg a Vegyészeti-fényképészeti Tanintézetet, az első hazai fotóiskolát. Fotográfiai cikkeket jelentetett meg, a fotótechnikában is nevet szerzett magának. Igen aktív tevékenységét mutatja, hogy ma ismert és ismeretlen személyiségek sora maradt fenn Borsos mintegy 44 000 felvételén.
Nagy sikert arattak az 1865-1867. évi országgyűlési album összeállításával. Az albumban a részt vevő 370 képviselő arcképei között ott sorakozik többek között Jókai, Andrássy Gyula gróf, báró Podmaniczky Frigyes képe is. Láthatunk báli ruhába öltöztetett, unatkozó kislányokat, ismert embereket (a színész Lisznyait vagy Liszt Ferencet), de unikumként tekinthetünk például az 1862-es derbi győztes lovainak sorozatára is. Ügyes beállítások, szakmai virtuozitás jellemzik őket, esetenként a festészetből vett kompozíciós sémák elevenednek meg képein.
A Nemzeti Galéria 2009-ben „Borsos József festő és fotográfus" című kiállításon mutatta be széles körű munkásságát. Az érdeklődők láthatták műtermi fényképezőgépeit, Petzval József sárgaréz optikáit, vagy akár az 1867-ben, Ferenc József koronázásakor a jeles eseményen részt vevő arisztokratákról készített, nagyított fényképeket. Az ország minden tájáról érkezett főispánokat és feleségeiket lovon ülve örökítette meg. Borsos József fotográfiái páratlan dokumentumai a magyar fényképészet történetének.
Borsos a kezdeti hullámokat meglovagolva - ugyanúgy, mint korábban a festményeivel - komoly vagyont szerzett fotóival és portrék készítésével. Megvált műhelyétől és megvette a Szép Juhászné vendéglőt. Élete utolsó öt évét a művészvilágtól messze kerülve, vendéglősként élte le. Ez idő alatt csak egy képet festett. Az álmaiban megjelenő, ifjan elhunyt nejét festette meg márvány reliefben, mint Szép Juhásznét a puttóktól tartott relief alá. Talán utolsó munkájaként a vendéglőjéhez festett egy cégért, de ez már nem is emlékeztetett a régi, csodaszép képeire.
Élete utolsó éveit visszavonultan és elfeledve élte le, szomorúságban, elfeledve halt meg 1883. augusztus 19-én.
Forrás: mek.oszk.hu; epa.oszk.hu; mutargy.com; hung-art.hu; fotomuveszet.net