Bartis Ferenc

„Bár voltam rab, de szolga soha!”



Bartis Ferenc (írói nevén Karda) (Gyergyószárhegy, Erdély, 1936. július 4. - Budapest, 2006. június 9.) magyar író, költő, újságíró, a Magyar Írószövetség tagja. Neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, a kisebbségben élő magyarság jogai iránti küzdelemmel.

Életútja

A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. A kommunista rendszert kiszolgáló karhatalmi rendőrség ötször tartóztatta le. Első alkalommal alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen.

Egyetemi tanulmányait 1956-ban a Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán kezdte meg. Alig kezdődött el a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Ennek szele megérintette Bartist is. 1956. november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetőben Dsida Jenő kriptájánál egyetemi hallgatóként elszavalta az Utószó című költeményét. A vers legendás refrénjét, amit sokan a vers címével is azonosítanak, “és mégis élünk” az egész tömeg vele együtt mondta. Ez adott ürügyet a magyarországi forradalommal és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok tömeges letartóztatására. Bartis Ferencet is letartóztatták, először halálra ítélték, majd ezt hét év szigorított börtönre változtatták. Végül 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult, fiatalságából tíz évet töltött romániai börtönökben.

Mi volt az író ily súlyosan megbűnhődött vétke? Mindössze annyi, hogy részben legális módon (műveivel, hivatalos beadványaival) részben fél legális módon (irodalmi, művelődési körök szervezésével) megpróbált az emberi jogoknak, a humánum egyetemes eszméinek megfelelő bánásmódot kérni az erdélyi magyarságnak. Nem előjogokért, nem közösségi autonómiáért emelt szót, csupán az emberhez méltó élet minimális föltételeiért. Ezért pedig Romániában 1945-től válogatott kínzások, a józan emberi ész számára szinte fölfoghatatlan lelki és fizikai gyötrelmek jártak. Bartis hiteles beszámolói mutatják be: a román államvédelem hihetetlen találékonysággal párosuló öncélú kegyetlenkedését. A Securitate horrort megszégyenítő brutalitása minden bizonnyal példa nélküli a 20. század utolsó harmadának Európájában.

E kényszerű megszakítás után 1968-ban szerzett tanári képesítést a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar-román-francia szakon. Közben fizikai munkásként dolgozott építőtelepeken, gyárakban és a mezőgazdaságban. A román állam bosszúja szabadulása után, évek múlva sem hagyta békében. Kényszerlakhelyre költöztették családjával együtt. Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó. Versei, karcolatai, népművelő írásai és fordításai 1953 óta jelentek meg. Újságírói-szerkesztői tevékenységét a Bukarestben megjelenő Falvak Népénél kezdte, Marosvásárhelyen a Sütő András szerkesztette Új Élet munkatársaként tevékenykedett. 1968-ban szerepelt a Megtalált világ című irodalmi antológiában. 1970-től az Új Élet riportere és a Művelődés munkatársa volt.

Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot. 1984-ben végleg kiutasították az országból, és megfosztották a román állampolgárságtól. Ettől kezdődően Budapesten élt. 1984-85-ben a Média Kft. szerkesztője volt, majd a Képes 7 kulturális rovatát vezette.

1988-1989 között a Magyarok, 1990-től A Céh című folyóirat főszerkesztője volt. 1989-től az Összmagyar Testület elnöke, 1995-től az ’56-os Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja és főtitkára, 1992-től a clevelandi Árpád Akadémia tagja volt. Az Árpád-érmet 1991-ben, Belváros-Lipótváros díszpolgári címét és a Pro urbe Budapest díjat három évvel később vette át. Munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os Forradalom Hőse kitüntetéssel is elismerték.

Főbb művei: Konok szeretet (1970), Kegyetlen szépség (1975), Fohászok és titkok föltámadás előtt (1996), Ellopták a világ lelkét (1998), Rovások az idő mestergerendáján (1998), Akarjatok élni szabadon (1999), Fekete tűzijáték (2003), A kényszerhelyzet művészete és a művészet kényszerhelyzete (1994), Az összmagyar eszme (2005).

Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen örök nyugalomra.