Wilckens Henrik Dávid, a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője

A német származású erdész, természettudós a magyar erdészeti szakoktatás megalapítója 1763. november 14-én született Wolfenbüttelben (Braunschweig).

Dolgozó, egyszerű szülők gyermeke volt, aki korán tapasztalhatta és megtanulta, hogy Vita est labor et stúdium. Az élet számára valóban a munkát és a tanulást jelentette. A munkát a szülői házban szokta meg. Tehetségét csak úgy bontakoztathatta ki, ha bizonyított. Kérvényei bizonysága szerint a tudás bizonyítása sem volt elég, mély alázatosságra és a hatalmasok kegyeinek elnyerésére is szükség volt. Az előbbi nem volt nehéz számára, az utóbbit azonban nehéz volt elviselnie. Ebből adódott, hogy korai tudományos munkássága során mellőzés érte.

Pályafutását a göttingeni egyetemen magántanárként kezdte, majd a Waltershausen melletti Kemnotében alapított és rövid ideig fennállott Erdészeti Tanintézet első tanára volt. Ennek megszűnte után három tudósjelölt közül ő nyerte el a Selmecbányai Bányászati Akadémián az első erdészeti tanszék, illetve intézet a „Forstkabinet" vezetői állását. Nagy tudományos siker volt ez, hiszen az óriási birodalom első ilyen magas állású, a megtisztelő „Bergrath", bányatanácsos címmel kitüntetett tudós professzora, de tisztviselője is lett. Előadásainak anyaga öt kötetben, kézzel írott, német nyelvű jegyzetben maradt ránk. Az I. kötet 1814-ből, a többi 1815-ből való, s jelenleg a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem könyvtára őrzi.

Igazi polihisztor volt, orvosi és bányászati tanulmányai után a természettudományok számos ágával foglalkozott: matematikával, kémiával, fizikával, földrajzzal, tudománytörténettel.

Nagy tudású, szigorú erkölcsű, fegyelmezett, sokoldalú szakembereket nevelt. Olyan munka és feladat volt ez akkoriban, amelyet ma alig tudunk megérteni. Az oktatás, kutatás, nevelés feladatait 23 éven keresztül egymaga látta el példásan a nehéz körülmények között.

Wilckenst tekinthetjük az erdészettudomány első professzorának Magyarországon. Az oktatás érdekében rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményeket állított össze. Fiziológiai és növénykórtani gyűjteményeket szerzett be, megtervezte a botanikus kert és a tanulmányi erdő létesítését. Ötkötetes erdészettana (Forstkunde) kéziratban maradt. A német nyelvű munka első kötetében az általános növénytannal, a másodikban az erdészeti növények ismertetésével, a harmadikban a természetes fatermesztéssel, a negyedikben az erdőhasználattal (benne mellékhasználatként, többek között a vadászattal), az ötödikben pedig mesterséges fatenyésztéssel foglalkozott. Előadásai az akadémián átfogták az erdészeti tudományok egészét: az erdészeti tervrajzok és térképek, az építészeti rajzok készítésén át a jogismeretig és a bányaácsolásig szinte mindent tanított. Wilckens egyébként Selmecbányát nem találta a legalkalmasabbnak az Erdészeti Tanintézet számára. Az intézmény mégis Selmecen maradt, s európai hírűvé fejlődött. Érdemei az erdészeti felsőoktatás megteremtésében elvitathatatlanok, és emiatt különösen fájó, hogy egyetlen korabeli, hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla. Leírásokból azonban ismerjük a tudós tanár egyéb érdemeit is. Azt például, hogy nemcsak a hallgatókkal, hanem az erdőben, fűrésztelepeken dolgozó munkásokkal is sokat törődött. „Többször járt el a felettes hatóságoknál az erdei munkások élet- és munkakörülményei javításának ügyében. (Még nagybetegen is kijárt a közeli erdőkbe, hogy intézkedései végrehajtását a helyszínen ellenőrizze.)”.

A selmecbányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, de sírja már nem található meg. Azt az emlékoszlopot is ledöntötték a trianoni békeszerződés után, melyet 1912-ben állítottak tisztelői. 1958-ban a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem) botanikus kertjében állítottak tiszteletére emlékművet, egy egyszerű, durván megformált kőtömböt, melynek felirata latin és magyar nyelven méltatja munkásságát. Szavait idézve: „Ha most elmondanám, hogy 12 éves selmeci tartózkodásom alatt mit tapasztaltam és álltam ki, nehezen hinnék el." Emberfeletti energiával és vasakarattal teremtette meg a semmiből ezt az intézményt.

A nagy tudós emlékét azután az idő elhomályosította, munkásságára hosszú évtizedekig senki nem figyelmeztetett, csak az a szerényen meghúzódó kézírásos mottó, amely egyedülálló könyvében szerepel: „E nuce fit corylus ex glande ar dua quercus Exiguum nihil esse putes, quod crescere poss it ! Magból lesz a mogyoró, makkból a büszke, égre törő tölgy. Semminek hinnéd, mi fává terebélyesedik később!”

Képünkön Wilckens emlékműve látható a soproni botanikus kertben.