- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Wigner Jenő
Wigner Jenő
„A matematikának a természettudományok terén való hasznossága a csodával határos. Nincs is rá racionális magyarázat. Mert semmiképpen sem természetes, hogy legyenek "természeti törvények", és még kevésbé kézenfekvő, hogy az ember felfedezhesse őket. Az a tény, hogy a matematika nyelve alkalmas a fizikai törvények megfogalmazására, csodálatos ajándék, amelyet soha nem leszünk képesek igazán megérteni vagy kiérdemelni. Legyünk hát hálásak, és reménykedjünk, hogy mindez a további kutatások során is így marad."
„Nemcsak matematikát tanultam, de csodálatot is szereztem a következtetések bámulatos ügyes egymáshoz szövése iránt is. Megértettem nagyon korán, hogy ez a matematika lényege, ez a matematikus művészete is és elhivatottsága."
„Igazi boldogság tudni, hogy fizikus vagyok. Mi más mérhető ehhez, mint a szerelem?”
„Bármilyen irányba is fejlődjenek jövőbeli fogalmaink, a külső világ tanulmányozása ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a tudat tartalma a végső valóság."
„Nagy tévedés azt hinni, hogy az anyagi javak a legfontosabbak az emberi életben. Az emberi boldogsághoz szellemi javakra is szükség van. Ha az ember egy szép kertben sétálhat, ha nézheti a csodaszép napvilágot, ha együtt lehet azzal, amit szeret, ha a gyermekei örömet adnak neki, ha a szüleit tisztelheti, ezek legalább olyan fontosak a boldogsághoz."
„Milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes a következtetésekből csodálatos épületet - erős épületet - alkotni."
„Wigner egyike volt azoknak a Budapesten született és nevelkedett tudósoknak, akik azért mentek Nyugatra, hogy átalakítsák a modern fizikát." (New York Times)
Wigner Jenő Pál (Budapest, Terézváros, 1902. november 17. - Princeton, New Jersey, 1995. január 1.) Nobel-díjas magyar-amerikai fizikus.
1902. november 17-én született. Tanulmányait magántanulóként kezdte. Kilenc évesen ült először iskolapadba. A Fasori Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Itt a magyar matematikaoktatás huszadik századi megújítójától, Rátz Lászlótól tanulhatta a matematikát. A kiváló tudós és tanár Neumann Jánost is tanította. Jóllehet hosszú élete nagyobb részét szülőhazájától távol töltötte, mindig „hálával és szeretettel" gondolt vissza egykori középiskolájára. Egy 1980-as évek elején tett hazalátogatása során így szólt emlékezetes tanáráról:
„A legnagyobb hálát és szeretetet volt tanáraim között Rátz László iránt érezek. Most sokkal mélyebben értem, mint azelőtt, milyen ritka dolog az, hogy valaki lemond egy magasabb állásról - az ő esetében az iskola igazgatóságáról, - és egy szerényebb állást foglal el. Ő szeretett tanítani, szerette látni, mint hatol be a megértés a tanulók tudatába, mint értik meg milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes a következtetésekből csodálatos épületet - erős épületet - alkotni. Sok nagy tudós fejezte ki csodálatát ezen képességeinkkel kapcsolatban, de ő szerette a csodát látni és érezni. Nagyobb dolognak tartotta ezt, mint a csodát csupán felismerni."
Apja, az ország egyik legjelentősebb üzeme, a Mauthner bőrgyár műszaki igazgatója - javaslatára vegyészmérnöknek készül, hogy utóda lehessen a bőrgyárban. Be is iratkozott a Budapesti Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de érdeklődését nem elégítették ki az itteni előadások. Édesapja beleegyezésével végül átment a berlini-charlottenburgi műegyetemre. Ezekben az években Berlin volt a tudományosság európai fővárosa. Olyan nagy tudósok tartottak itt előadásokat, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Nernst, Wolfgang Pauli és nem utolsósorban Albert Einstein. Mindazok, akik a huszadik század fizikájának élvonalát jelentették. 1922-ben Berlinben ismerkedett meg az atomfizika másik magyar géniuszával, Szilárd Leóval, akihez azután egész életét végig kísérő szoros barátság fűzte. Wigner másik közeli barátja, a 20. század legnagyobb matematikusának tartott Fasori diáktárs, Neumann János volt. Miközben műegyetemi tanulmányait sem hanyagolta el, szorgalmasan látogatta a társulat üléseit. Harmadéves korától az Einstein által vezetett Vilmos Császár Intézetben Polányi Mihály (a későbbi Nobel-díjas Polányi János édesapja) vezetésével folytat kutatásokat.
Disszertációja a kvantumkémia első munkájának tekinthető, a hidrogén molekula keletkezését tárgyalja. Felismerte a tér-idő szimmetria szerepét a kvantummechanikában (1929).
A sikerek és a marasztalás ellenére 1925-ben hazatért Budapestre és beletörődve apja akaratába, a bőrgyárban kezdett dolgozni. Másfél évet töltött itt, de egyre jobban érezte az élénk tudományos élet színterét jelentő Berlin hiányát. Olvasta a Zeitschrift für Physikben a fizikusok: Werner Heisenberg, Max Born, Pascal Jordan és mások tanulmányait, amelyekkel "megszülték" a kvantummechanikát és ő sem akart kimaradni a fizika forradalmából. Polányi Mihály segítségével 1926-ban állást kapott a Vilmos Császár Intézetben és édesapja áldását adta tudományos pályafutására.
1930-ban települt át az Amerikai Egyesült Államokba, ahol 1937-ben megkapta az állampolgárságot. Ez idő tájt a német politika nyomasztó hatására Berlin kezdett elnéptelenedni. A kor jelentős tudósai sorra helyezték át székhelyüket Amerikába. Wignert Neumann Jánossal együtt meghívták a princetoni egyetemre. Ekkor még nagyon kevesen foglalkoztak a világon kvantummechanikával, a meghívás hátterében tehát valószínűleg az állt, hogy az ottani kollégákat megismertessék az új fizikával.
1936-ban a princetoni egyetem új vezetősége nem hosszabbította meg szerződését. Ekkor Gregory Breit orosz emigráns fizikus ajánlásával a Madisoni Wisconsin Egyetemre került. Itt ismerkedett meg Amelia Frank fizikussal, akit hamarosan feleségül vett. Boldogságuk rövid ideig tartott, az ifjú feleség háromnegyed év múlva gyógyíthatatlan szívbetegségben elhunyt. Amikor megürült egy előadói állás Princetonban, a családi tragédia emlékétől menekülő Wigner végül is annak ellenére elfogadta az ajánlatot, hogy fájó sebként élt benne korábbi megaláztatása.
1934-ben Szilárd Leó neutronok felhasználásával előidézhető láncreakció ötletét jónak tartotta és közösen kidolgozták az elmélet lényegét. Majd a berlini Vilmos Császár Intézetben felfedezték a maghasadást. Így pedig már csak idő kérdése volt, hogy megvalósuljon - Szilárd Leó rögeszméje - a nukleáris láncreakció. Korábban senki nem hitt neki, még a neves Rutherford is holdkórosnak titulálta. Ezért a láncreakció általa leírt fizikai folyamatára titkosított szabadalmat kért és kapott a brit Admiralitástól 1934-ben (ekkor még Angliában tartózkodott). A fizikusok felismerték, a láncreakcióval felszabadított hatalmas energia iszonyú pusztításra lesz képes és a lehetőség, hogy esetleg Hitler kezébe kerül ez a veszedelmes fegyver, félelemmel töltött el mindenkit, egyben határozott cselekvésre ösztönzött. Ádáz küzdelem kezdődött a láncreakció megvalósításának elsőségéért. Azt hogy végül is mindezt Amerikában sikerült elérni és a reaktorokban ellenőrzötten működtetni, jelentős mértékben köszönhető a magyar emigráns tudósoknak is: Szilárd Leónak, Teller Edének és Wigner Jenőnek.
A vészharangot megkongató Szilárd Leó Wigner segítségét kérte Albert Einstein meggyőzéséhez, hogy álljon melléjük: az amerikaiaknak meg kell előzniük Hitlert a bomba elkészítésében. Szilárd Leó és Wigner Jenő felkereste Albert Einsteint - aki a relativitás elméletének megalkotásával Amerika egyik legismertebb tudósának számított - és felkérték, hogy tekintélyét latba vetve, írjon levelet Roosevelt elnöknek, miszerint ebben az aggasztó helyzetben az amerikai kormány tegye meg a szükséges intézkedéseket. A levelet végül Szilárd Leó írta meg és Wigner fordította angolra, melyet Einstein - egy hónappal a világháború kitörése előtt - 1939. augusztus 2-án aláírt. A levélhez Szilárd még egy memorandumot is csatolt saját nevével, amelyben a láncreakció fizikai folyamatát és katonai alkalmazhatóságának lehetőségét írta le.
Amikor Németország megtámadta Lengyelországot, Roosevelt elnök utasítást adott az atomenergia-program beindítására. A Manhattan project fedőnevű titkos kutatási program centruma Chicago lett. Roosevelt létrehozta az Uránium Bizottságot, amelybe a katonákon kívül Enrico Fermit, Szilárd Leót, Teller Edét és Wigner Jenőt nevezte ki. A kutatásokat Fermi vezette. Wigner a chicagói Metallurgia Laboratóriumában egy elméleti fizikai csoportnak lett a vezetője, amelynek feladata az első atomreaktor megtervezése és megépítése volt. Az önfenntartó láncreakció 1942. december 2-án valósult meg egy kis laboratóriumi reaktorban. Wigner a világ első reaktormérnökeként a nagy teljesítményű reaktorok tervezését végezte, melyek meg is épültek Hanfordban. Ezek termelték a kísérleti robbantásokhoz nélkülözhetetlen plutóniumot (az első robbantást Alamogordóban hajtották végre 1945. július 16-án). Wigner szerepének jelentőségét Szilárd Leó jellemezte a legjobban: „Wigner volt az egész vállalkozás lelkiismerete. Vegyészmérnöki képesítése volt, tudta a magfizikát és nem szerette Hitlert".
A második világháború kezdetén, 1940-ben ismerkedik meg Mary Anette Whelerrel, a Michigan Egyetem fizika professzorával, akivel egy évvel később házasságot köt. E frigyből két gyermek született: Dávid és Márta.
Miközben Enrico Fermi vezetésével Chicagóban szorgalmasan építették a világ első atommáglyáját, Wignert megbízták a hanfordi plutónium tenyésztő reaktor megtervezésével, amelyet 1943-ban helyeztek üzembe. A korábban tervezett léghűtéssel szemben ő vízhűtést javasolt. Így készült el a világ első ipari atomerőműve. Ezzel bizonyíthatóan ő volt az első atomerőmű tervező mérnök.
A második világháború után Wigner Oak Ridge-be ment, ahol reaktorfejlesztéssel, valamint a reaktorok biztonságos működésével foglalkozott. Az Eisenhover amerikai elnök által alapított Az "Atom Békés Felhasználásáért" Díjat 1959-ben Szilárd Leó és Wigner Jenő kapta (az elsőt 1957-ben Bohr, a másodikat 1958-ban Hevesy György). Az 1963-as fizikai Nobel-díjat Wigner Jenő kapta (megosztva Maria Goeppert Mayerrel és D Jensennel) "az atommagok és az elemi részek elmélete terén, különösen pedig az alapvető szimmetriaelvek felfedezésével és alkalmazásával elért eredményeiért" indoklással.
A hetvenes években gyakran hazajárt Magyarországra előadásokat tartani. 1987-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1988-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává, és a világ szinte valamennyi jelentős egyeteme díszdoktorává választotta. Kiemelkedő munkásságának elismeréseképpen a fizikai Nobel-díj 1963-as odaítélésén túl megválasztották az amerikai matematikai, fizikai, filozófiai társaságok tagjává, az amerikai Tudományos Akadémia és többtucat külföldi testvérintézmény (közöttük 1988-ban az MTA) tagjává. Tudományos kitüntetéseinek puszta felsorolása sem egyszerű. A legjelentősebbek közülük a Franklin-díj 1950-ben, a Fermi-díj 1958-ban, a Max Planck díj 1961-ben, az Albert Einstein-díj 1972-ben.
Magyarságát élete végéig büszkén vállalta és hálát érzett szülőhazája iránt: „Sok víz folyt le a Dunán, mióta utoljára fürödtem benne. Az idő azonban nem mosta le hálaérzetemet születésem helye iránt." Még utolsó éveiben is szívesebben és könnyebben beszélt magyarul, mint németül vagy angolul. „Nem felejtettem el, hogy bölcsőm volt, hogy sokáig éltetett, hogy ott szereztem meg tudásom alapját." - vallotta Magyarországról.
Egy másik alkalommal így vallott: "...Egyszerű magyar dalok és versek, amelyeket 1910 előtt tanultam, ma is önként megszólalnak bennem. Az Egyesült Államokban eltöltött hatvan esztendő után még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai, az amerikai kultúra sok vonása mindmáig idegen maradt számomra. Budapesten sokkal több elmélyült beszélgetést hallhat az ember a kultúráról, mint az Egyesült Államokban. A magyar költészet talán a legszebb Európában..."
Sokáig ellenállt az ajánlatoknak, amelyeket emlékiratai megírására kapott. Végül is engedett a szelíd erőszaknak: Andrew Szanto magyar származású újságíróval megosztotta élete történetét és 1992-ben megjelent a The Recollections of Eugene P. Wigner as told to Andrew Szanto című életrajzi regénye. Tudományos eredményekben rendkívül gazdag élete kilencvenhárom éves korában, 1995. január 2-án ért véget.