Váci Mihály

Váci Mihály (Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. - Hanoi, 1970. április 16.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító. Mindössze tizenöt évig tartó pályafutása során szinte példa nélküli karriert futott be a magyar irodalomban. A Kádár-rendszer ünnepelt és legtöbbet szavalt kortárs költője mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőjévé vált. Halála után népszerűsége egyre csökkent, kultusza a rendszerváltozásra fokozatosan eltűnt.

Életpályája

Nyíregyháza külterületén, föld nélküli szegényparaszti családban született. Apja már állami munkás, MÁV-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. A szegénységből való kitörés vágyával Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd egy beregi tanyasi iskolában tanított. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött és a nyilasok elől bujkálva, hosszú hetek menetelése után visszatért Nyíregyházára.

Ifjúkorától egész életén át súlyos betegségekkel küzdött. TBC-s (nagy)anyjától a betegséget már gyermekkorában elkapta. „Nagyanyám, húszéves korától negyven esztendőn át nem kelt fel az ágyból: - sátáni betegsége volt: csonttuberkulózis. Így szülte meg valamennyi gyermekét. Tőle örököltük, unokái, szinte valamennyien egyetlen jussunkat - a tébécét. Tizenöt éves koromig ott laktam vele egy szobában és hallgattam szánalmas átkozódását.” - meséli el gyermekkora nehéz élményét az Értelmes éneket a hazatalálásról című írásában. Helyzetét csak súlyosbította, hogy a katonaság alatt kapott vesebetegségéből eredő fertőzése a lábára ment. Súlyos betegsége 19 éves korától kisebb megszakításokkal hat éven át kórházba kényszerítette. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomása miatt később is folyamatosan a halál árnyékában élt. Tisztában volt helyzete súlyosságával és ebből fogalmazta meg egy baráti beszélgetés során ars poeticáját: „Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír.”

Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó volt szülővárosában. 1949-ben Budapestre került, ahol 1950-1954 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 végén a Tankönyvkiadóhoz került, ahol 1960-ig népművelési kérdésekkel foglalkozott, több irodalmi tankönyvet szerkesztett.

Az ötvenes évek közepén verseivel jelentkezett Illyés Gyulánál, akinek támogatásával 1955-ben megjelentek első versei az Új Hang című folyóiratban. Ettől kezdve irodalmi pályája gyorsan ívelt felfelé. Még ebben az évben kiadták első kötetét Ereszalja címmel, amelyet 1956-ban József Attila-díjjal jutalmaztak.

Az 1956-os forradalom alatt 16 oldalnyi naplót írt „népünk legtisztább áldozása" címen, melyben történelmi hitelességgel számol be az októberi eseményekről. Október 23-án feleségével együtt részt vett a tüntetéseken, a tömeggel skandálta a „Vesszen Gerő! Mondjon le a kormány! Egyetemi pontokat! Ruszkik haza!” jelszavakat. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre szavalata után történtekről ilyen lelkesedéssel számolt be: „Csak a Petőfiék-lánggyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy megmerhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk.” Beválasztották a Tankönyvkiadó forradalmi munkástanácsába.

A forradalom leverése után a kádári-hatalom megszilárdítása idején az új rezsim Aczél György által fémjelzett kultúrpolitikai vezetése felismerte Váci tehetségét. A széles közönség számára befogadható versstílusa és a költészetében kifejezésre jutó „szocialista építés” melletti elkötelezettségét kihasználva kiválasztották a „népi reprezentáns” szerepére. Ettől kezdve a hivatalos kultúrpolitika támogatottjai közé került, a 60-as évektől fokozatosan „a rendszer hivatalos költője” lett, a párt Központi Bizottságába is beválasztották. Sorsa szinte mesébe illő: a szegény tanyasi tanítóból egy csapásra ünnepelt, díjakkal elhalmozott költő lett. Mindezek ellenére nagy bánatára verseinek mintegy harmada nem jelenhetett meg sehol! Az 1956-os forradalmat megörökítő naplója az események után kerek negyven évig, de halála után is 26 évig nem volt hozzáférhető! Az irodalmi közélet aktív szereplője: 1960-ban egy évre az Élet és Irodalom munkatársa, majd haláláig az Új Írás irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Itt jelentek meg költeményei, és vált az ország legnépszerűbb költőjévé. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő volt.

1957-ben két terjedelmesebb írása jelent meg, a Nincsen számodra hely! és A lámpagyújtás ihlete című költemény. Az előbbiben nagyapjának, az Amerikába kivándorolt, és ott munkabalesetben meghalt Vitál (a család eredeti neve ez volt) Mihálynak állít emléket. Az utóbbi hosszúvers a nyírségi falusi világ újabb felidézése.

1958-ban hat versét beválogatták a Tűz-tánc című antológiába, amelynek kiadásával a kultúrpolitika a „fiatal és elkötelezett szocialista költőgenerációt” kívánta felmutatni. Kelet felől című versében kétkedés nélkül, lelkesen élteti a Keletről jött vörös forradalmat, melyet a magyar nép kétezer éves történelmén végighaladó állandó vágyak és követelések betetőzéseként fogalmaz meg. Személye a hivatalos kultúrpolitika támogatottjai közé került. 1960-ban SZOT-díjjal tüntették ki. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon című kötete országos érdeklődést keltett, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyelt költészetére. A hatvanas évek első negyedétől a Váci-versek egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, végül az iskolai és ünnepi rendezvényeknek szinte nélkülözhetetlen részeivé váltak.

Sokat utazott külföldre, ezek az utazások hatással voltak gondolkodására és költészetére egyaránt. 1970-ben kulturális delegáció tagjaként Vietnámban tartózkodott, amikor váratlanul, agyvérzés következtében 1970. április 16-án Hanoiban elhunyt. 1970. április 23-án temették el a Farkasréti temetőben. „S mint minden költő, ő is az utókor méltánylására vár, mindannak méltánylására, ami benne tiszta, emberi s jövőbe mutató volt." - írta felesége, Juhász Mária.

Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban erősen hagyománykövető. Meggyőződéssel vallotta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb. Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő.

A korai Váci Mihályt „proletárköltőnek” nevezzük. Különösen a fiatalon írt verseiben gyakran választotta témájának a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi kérdéseket. A „proletár értelmiségi”-nek indult költő sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy költészete többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészete. Az alap mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek olyan témák is mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi”, a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb. Hegedüs Géza így írt róla: „Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.”

Halála után vita a Váci-kultusz átértékelődött. A rendszerváltást követően a bírálatok felerősödtek. Személyét a hatalom támogatott költőjeként betöltött szerepe miatt a rendszer kiszolgálójaként értékelték. Ezzel párhuzamosan művei irodalmi értéke is vitatottá vált, jelentősen leértékelődött, életműve háttérbe szorult. 2004-ben került a nyilvánosság elé az 1956-os forradalom napjaiban írt 16 oldalas naplójegyzete, amely szerint a forradalom lelkes részvevője és átélője volt. Ez új vitákat élesztett személye és életműve értékelése körül, és fölvetve költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezésével.

Mindezektől függetlenül saját maga számára így fogalmazta meg költői hitvallását: „Annak a költészetnek lesz becsülete a történelem előtt, amelyik kifogyhatatlan erővel szólt a lemaradottakról. A költő soha nem pártolhat mást, csak a segítségre szorulókat, s amíg ilyenek lesznek megye-, ország-, világszerte, addig csak az őket pártoló költészet lehet időszerű. Én, míg a legnagyobbat szeretném elérni, meg akarok maradni a legkisebbek között, köztük, velük, érettük.”

Az életmű tanulságait Illyés Gyula így summázta a Százhúszat verő szív (1971) című válogatott verskötet előszavában: „Bizonyos, művész mivoltában veszélyes határvonalon járt. De - például - nem érzelgős volt, még csak nem is érzelmes; érzelemtudó. Tudott versében fennhangú lenni, lárma és kiáltozás nélkül. Minden sorában ott volt a törekvés: árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni, sőt - közérthető. Hatni akart. Ezt is a hűség hozta. Hatni azokra, akikből származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtva. És hatni mindazokra, akik közt úgy érezte, ő annak a hazai rétegnek a hangja."

Mert mindegy, hogy hány év is adatik; az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír….

Emlékezete

Budapesten, Székesfehérváron és Tiszavasváriban iskolát neveztek el róla. A budapesti Váci Mihály középiskolás kollégiumnak is ő a névadója. 1970 és 2001 között a budapesti XI. kerületben általános iskola viselte a nevét (ma: Újbudai Grosics Gyula Sport Általános Iskola).

Nyíregyházán, Pakson, Pécsett, Szombathelyen és Verőcén ma is utca viseli a nevét.

1977-ben megalapították a Váci Mihály-díjat. A díj alapításakor az volt a szándék, hogy a díjat olyan költő vagy író kapja, aki alkotásaival a nemzeti összefogás eszméjét hirdeti és az elesettek, szegények igazát képviseli, aki valóban a „szegények énekese".

Veszprémben az 1958-ban alapított TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad máig őrzi nevét.

Forrás: arcanum.com; holnapmagazin.hu; vers.hu; wikipedia.org