Részlet Tormay Cecile Bujdosó könyv című művéből

(A Bujdosó könyv naplószerű regény az 1918. október végétől 1919. augusztus elejéig terjedő időszakról. Az alábbi részlet a november elsejei naphoz, Tisza István miniszterelnök meggyilkolásának híréhez kapcsolódik.)

November 1

Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték . . . Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról.

A csengés megszűnt, jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Megismertem Géza testvérem hangját. A városból beszélt és tudakolta, hogy van Anyánk, hogy telt el az éjtszaka? Odabenn egész éjjel lövöldöztek, fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.

Megint az előbbeni furcsa, belső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Szörnyű szerencsétlenség előérzete szorította össze a torkomat.

— De hát mi történt?

— Szegény Tisza István ...

Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Mereven, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem, mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni. Egyszerre elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.

A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: — Ő az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és . . . a felesége és Almássy Denise előtt egyonlőtték.

— Gazemberek!

A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.

Szegény emberi teremtés! Elhagyatott, magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedéses utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támadt ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, kit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt. Eddig egy ember bírta, vájjon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik, amit addig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek. Nagy örökhagyó, kicsiny örökösei. Én is, mások is, mindenki, aki magyar.

Gróf Tisza István miniszterelnök
Gróf Tisza István miniszterelnök

Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország. Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcsolódni Tisza és az ország. Olyan ellenállhatatlanul kapcsolódott a két fogalom, hogy szinte már egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani.

Megölték!

Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban végesvégig az országon, minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.

Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szanaszét a földön. Nem szóltam neki, pedig talán várta, mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett. Tegnap még nem mert volna ilyet tenni. Mára már ide is kijutott a változás. Milyen hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek ilyen útra.

Felszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hirlap, a Fester Lloyd . . . egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hirlap riadóval ünnepelte az úgynevezett „Nemzeti Tanácsot" és Hatvany báró Pesti Naplója mámorosan tobzódott a „forradalom" győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.

A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom hamar elhúzódott és újra belenyilalt a lelkembe szerencsétlenségünk tudata. Hogyan fogom Anyámnak megmondani? Lassan, tépelődve mentem át a halion, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdőn nézett rám, mintha várt volna valamit.

— Nos ? Mi történt ? . . .

Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom., hogyan, már ki is mondtam.

— Megölték Tiszát! — Röviden hangzott, mint mikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.

Sohasem fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elváltozást Anyám arcán. Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott:

A gyilkosság színhelye, a Roheim kastély
A gyilkosság színhelye, a Roheim kastély

— Mi lesz velünk . . . Nem szavak voltak ezek, zokogásból lett az, amit mondott.

Szinte elakadt a lélekzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét. Aztán sokáig hallgattunk.

— Hogyan történt ? — kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.

— Katonák . . . És odaadtam neki az egyik újságot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: — ... „Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmat... Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa"— Fordítok a lapon:

— „A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz. A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villanyoskalauzok ...“

„Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter lemondott!“

össze-vissza hírek következtek. Bécs: Ausztriában is felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével. A külügyminiszter Stürgk gyilkosának az atyja, Adler Viktor szociáldemokrata képviselő lett.

Tovább keresgéltem. A Nemzeti Tanácsnak egy proklamációján akadt meg a szemem: ... „virágos és vérnélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mindazok iránt, akik az újjáteremtő munkában önzetlenül fáradoztak...“ A lap végén kezdtem kutatni. Egy kisbetűvel szedett hír újból megállította a tekintetemet: „A vezérkar jelentése: A hadsereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamentaire útján összeköttetést létesített az olasz hadvezetőséggel...“ „Triesztet angol flotta szállta meg ...“ A király elrendelte, hogy: „A flotta, a tengerészeti intézmények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fokozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bizottságoknak..."

Az újságoknak minden szava ököllel csapott az ember szeme közé. Gyalázat, szégyen, megaláztatás. És a vereségnek ebben a tébolyító zajlásában, Magyarország összeomlásának ebben a cinikus gyászjelentésében, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: „A Magyar Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút, öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város."

— Fertelem! — Anyám félredobta az újságot: — Olvastad azt a körtáviratot, amelyben az ő nemzeti tanácsuk közli Magyarország népével, hogy Budapesten átvette a hatalmat és... „egyetlen csepp magyar vér sem folyt". — Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István vére!

...Ekkor akadtam rá a Pesti Hírlapban leghátul! „A véres szabadságnak áldozatul esett grói Tisza István.“

— Ügy eldugták, hogy nem tudtam megtalálni - mondotta Anyám.

Fennhangon olvasni kezdtem: „A Hermina-út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy poígáriruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. — Mit óhajtanak? a civil válaszolt: — Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem?

— Nem rejtegetek senkit sem. — Az idegenek hamarosan eltávoztak... Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten.”

Ezután a gyilkosság részleteinek feltűnően takarékos és rideg leírása következett, melynek minden szavából kiérzett az újságíró óvakodása, nehogy valami módon részvétet és szánalmat ébresszen a boldogtalan, nagy áldozat iránt. A tudósítás szárazon folytatódott:

„Napközben a külső Hermina-úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjokat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették; — Öt éve háborúskodunk miattad ... Te vagy az oka az ország pusztulásának! — Gazember voltál mindig! — Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. — Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! — Tegye le! — kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga, szőke ember. — Nem teszem!

— Álljanak félre a nők. — Nem állunk. — Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. — Na, hát mit akarnak?

— Maga az oka a háborúnak!

— Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.

— Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!

— Nem én vagyok az oka!

— Álljanak félre a nők! — Semmi válasz... — Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás... Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. — Végem van, — mondotta Tisza — ennek így kellett lennie...

A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják."

Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőén megrázta a fejét: — Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.

— Pszichológiai abszurdum, — mondottam én — ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volna politikai előadást, ha ölni akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett ez...

— Akárhogy is volt, — sóhajtotta Anyám — rettenetes, hogy megtörténhetett... Szegény Tisza Istvánné!

Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály."

Anyám arcán irtózat látszott: — Hogy nem átallotta odatolakodni!

Az 1945 után elpusztult emléktáblája
Az 1945 után elpusztult emléktáblája

Károlyinak ez a vakmerősége szinte csúfolódóan hangzott a holt Tisza emlékével szemben és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű aszszonnyal szemben, aki előtt nem volt titok az a gyűlölet, mellyel Károlyi Mihály évek hosszú során át a férje ellen izgatta a tömegeket.

A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közelállók több nyilatkozatát ismételték meg előttem. Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna „legnagyobb politikai ellenfele" özvegyének már a házszabályrevízió parlament harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikor a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, aki nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek, játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres elégtétel órájában.

Ezt nem bocsátotta meg soha...