Tompa Mihály

Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. - Hanva, 1868. július 30.) költő és egyházi író, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Fiatalkora

A nagy költő triász (Petőfi, Arany és Tompa) méltatlanul elfeledett tagjának rövid élete tragédiák sorozata volt. 1817. szeptember 28-án az erdélyi Háromszékből eredő, elszegényedett, paraszti sorba süllyedt nemesi családban született a felvidéki Rimaszombaton. Apja Tompa Mihály csizmadia, anyja Bárdos Zsuzsanna cseléd volt. A család igen mostoha sorban egy kicsiny, egyablakos, mestergerendás udvari szobában élt. Anyja 1821-ben röviddel öccse születése után tüdővészben elhunyt, alkoholista apja pedig nem törődött tovább vele. Fájó emlékként maradt meg emlékezetében édesanyja temetése, paptársainak így mesélte: „…nem kísérhettem a sírig, mert kint átkozottul csikorgott a hó. Akkor nagy tél volt, és lábbelim épp nem volt, ruhám is csak rongyos. Könyörtelen nagybátyám a szobába zárt. Anyám koporsóját szerettem volna még egyszer látni, a fejemmel akartam bezúzni az ablakot, de nem mertem az öregtől. Azért a jégvirágot leheletemmel engeszteltem ki. Folyamatosan huhúkoltam, úgy néztem végig a szertartást".

Gyermekéveit apai nagyapjánál töltötte Igricin. Itt végezte elemi iskolai tanulmányait. Szeretett tanulni, de mostoha életkörülményei a nagyszülőknél sem sokat javultak. Dolgoznia kellett, hogy tanulni tudjon. Tanítója, Bihari György felismerte tehetségét, és a község földesurai, a Szentimrey család segítségével Sárospatakon tudott továbbtanulni. 1832 őszén került a pataki református kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. Tanulóideje nagy nélkülözések közt folyt, de tanulmányait mindig jeles eredménnyel végezte. Annak érdekében, hogy továbbtanulása költségeit fedezni tudja, hosszabb-rövidebb ideig nemesi családoknál nevelősködött. 1837-38-ban segédtanító volt Sárbogárdon, de visszavágyott és 1839 márciusában vissza is ment a kollégiumba, ahol 1844-ig rendre elvégezte a bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-kétéves jogi és teológiai tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is. Egész pályájára kihatott az az ismeretség, amelyet ekkortájt kötött Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral.

Már tanulmányai alatt is megmutatkozott költői tehetsége. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban. Ezekben az években írta népregéit, amelyek megjelenésére még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást. A kötet végül 1846-ban Népregék, népmondák címen jelent meg, mellyel nevet és elismertséget szerzett magának.

Tanulmányai végeztével Eperjesen vállalt nevelői állást. Itt lépett baráti viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és itt ismerkedett meg Petőfi Sándorral is.

1845-ben felhagyott nevelői tevékenységével és népregéi kiadását elősegítendő Pestre költözött. Járt az egyetem jogi előadásaira, találkozott íróbarátaival. Petőfi hatására - akivel egy ideig együtt is lakott - irodalmi érdeklődése a népköltészet felé fordult. 1847-ben a Kisfaludy Társaság pályázatára beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését. A győztes pályamű, Arany János Toldija mögött műve dicséretben és külön jutalomban részesült, és az év folyamán a Kisfaludy Társaság pályaművei közt megjelent.

1845/46 telén egészen fiatalon került először kórházba vérhányással és magas lázzal. A pesti Rókus Kórház betegágyán írta Szemere Miklóshoz: „Kórágyon fekszem én kínok tövisében, / Ez a szalma olyan kemény, olyan hideg!” Orvosai gyógyvizes kúrát javasoltak számára, amiből arra következtethetünk, hogy már ekkor is reumás panaszai lehettek. A gyermekkori mandulagyulladások következményeként kialakult reumás láz az antibiotikumok előtti időben alattomos betegség volt. Az igazi bajt ekkor még az orvostudomány nem tudta kezelni.

1847 tavaszán a Gömör vármegyei Beje község református gyülekezete hívta lelkipásztorának. A meghívást elfogadva rátalált a pályára, amelyen holtáig megmaradt. Hatalmas termetével, testi erejével, jövendőmondó képességével, református papként pedig igehirdetéseivel kivívta a lakosság figyelmét, verseivel pedig egy nemzet tekintélyét. A protestáns egyházi szónoklat terén is jelentősebb tevékenységet folytatott. Kiadott gyászbeszédei érdekes, 19. századi történelmi korrajzot adnak. Szerette hivatását, hívei pedig megbecsülték a derék lelkészt és ismert költőt. Még ebben az évben a Kisfaludy Társaság tagja lett és verseit is kiadták. Ekkor kezdődött levelezése Arany Jánossal, akivel csak 1852-ben találkozott személyesen.

A szabadságharc idején

1848-ban betegeskedése és szembaja miatt, orvosi tanácsra a morvaországi Gräfenbergbe ment üdülni. Mire hazatért, már kitört a szabadságharc, s ő a gömöri önkéntesekkel vonult hadba. Tábori lelkészként vett részt a schwechati csatában. Fizikai adottságai és alapvető kételkedése az erőszakban arra sarkallták, ha van más eszköze is, ne fogjon fegyvert. Petőfitől főként emiatt távolodnak el egymástól. Lantja is néma maradt; e napok költője Petőfi volt. Tompa hazafias költészetének csak azután érkezett el ideje. Rendszeresen publikált Vas Gereben és Arany János lapjában, az 1848-as forradalom után indult, Nép Barátjában.

1849-ben a Gömör megyei Kelemér papja lett. Még ez év májusában elvette feleségül Soldos Emíliát, egy Gömör vármegyei birtokos lányát. Ezután szólalt meg költészetében a családi élet örömeinek és gondjainak témája. Feleségétől két gyermeke született, de mindkettő meghalt.

Az 1850-es évek

1850. március 10-én született meg első kisfia, Kálmán, akit ő maga keresztelt meg, majd 1853. január 13-án második fia, Géza. 1852-ben Kelemérről Hanvára hívták, Gömör vármegye egyik legnagyobb és legtehetősebb gyülekezete választotta lelkészének. Tompa aztán annyira ragaszkodott Gömörhöz, hogy itt maradt haláláig. Versei és igehirdetései révén megismerte őt egy ország, de hiába a gazdag alföldi gyülekezetek ajánlatai, Tompa ellenállt a csábításnak. Nem lehetett rábeszélni, maradt Hanván, a szerényebb helyen. Egy gömöri legenda szerint így hárította el a megkeresést: „A hanvai pap hamvai Hanván hamvadnak el”. Egy másik emlékezet szerint „Tompa Mihály azt akarja, hogy hamvát Hanva takarja” mondással utasította el az ajánlatokat. Szülővármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira vonzódott.

Ehhez járult, hogy az 1850-ben T. szignóval megjelent, A gólyához című verse miatt többször is zaklatták; házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza). 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai haditörvényszék elé idézték, ott hat hétig vallatták, majd bizonyítékok hiányában elengedték, de csak rövid időre, mert 1853-ban ismét beidézték. Első alkalommal 6 hetet, másodjára 8 hetet ült vizsgálati fogságban, míg végül ejtették az ügyét. Szabadulása után kiadta Virágregéit, 1854-ben verseinek második kötetét.

Mivel neje is beteges volt, a családja miatt ekkortájt kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében. Még megrendítőbb hatással volt rá második, már öt évet megért fiának halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzésvilága mindezzel mélyült és költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafias és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált nála a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül gazdag változatát nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma mélyen mutatkoztak meg műveiben.

Tompa született szónoki tehetség volt. Ő magát így jellemzi Arany Jánoshoz 1854. december végén írt levelében: „Én itt híres, divatos pap vagyok, tán derék is; de ezzel még igen kevés van mondva; csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs. Hangom monoton, imádkozni egyáltalában nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság; tudj' az Isten! szégyenlek olyan Istent lábánál lehúzó tempókat és hosszú farizeus képet csinálni imádság közben, mint soktól látom. Azt azonban meg kell adni, hogy könnyen papolok, mindig könyv nélkül, mi egyszersmind azt is teszi, hogy a predikáczió soh' sincs velem a templomban. Improvisálni a csalásig tudok; nyelvem jó, pereg mint az orsó, de akkor nagyon sietek; és igazán néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész.”

Arany János 1855 augusztusában felkereste Tompát és hat hetet töltött el családjával Hanván. A személyes ismeretség és a sok kedves emlék csak erősítette és mélyítette a két költő és családjuk barátságát, egymás iránti szeretetét, amely a sírig tartott.

Kazinczy Ferenc emlékezetére írt költeménye, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját elnyerte 1859-ben, az 1850-es évek végének hangulatát épp olyan megkapóan kifejezi, mint régebbi költeményei az elnyomatás panaszát. Az MTA 1858. december 15-én levelező tagjává választotta.

Utolsó évei

Irodalmi és egyházi munkásságának összefonódásaként jelent meg a kevesebb figyelmet kapott Olajág című kötete. A minden magyar érzelmű asszonynak szánt kötetet szeretett feleségének, Soldos Emíliának ajánlotta. A kötet nem véletlenül 1867-ben, a kiegyezés évében jelent meg, amikor minden erő kioltani igyekezett 1848 csillagának fényét. Az elmélkedések csaknem mindegyikében kimondatlanul is jelen vannak a közelmúlt tragikus eseményei, de folyamatosan megjelenik a gyógyítás, a lelkigondozás igénye is. Ez Tompa Mihály lelkészi és költői működésének egyik legrokonszenvesebb, leginkább szeretetünkre és tiszteletünkre méltó eleme. A kiegyezés közhangulatával, sok pontján megalázó kompromisszumával szembemenő, a költő szándéka szerint szelíd tiltakozásnak is tekinthető Olajág befejezése nem a megalkuvást, nem az olcsó számítgatások, megalkuvások kicsiny békéjét sugallja. Nem olyan békét, amit bármelyik félnek szégyellnie kell.

Kezdetben elutasította a kiegyezésre törekvő politikai lépéseket, 1865-ben még „öngyilkos alkunak” látta és nemzetárulásnak mondta Deák tervét. 1867-re nézetei megváltoztak, a feltámadt illúziót mutatja, hogy verssel üdvözölte az uralkodót (Isten hozott...).

Utolsó éveiben is két fiát gyászolta, betegsége miatt pedig napjai folytonos panaszok közt teltek, miközben a halálra való készülődéssel volt elfoglalva. Súlyos betegsége miatt a lelkészi szolgálat alóli felmentését kérte. Arany János próbált segíteni rajta, de Tompa Mihály lelkileg, testileg is tönkrement öregember lett, mire elérte az 50 éves kort.

Testi ereje is megrendült, kínzó fájdalmak gyötörték. Hiába járt orvostól orvosra (tizenhárom hónap alatt húsz orvosnál fordult meg), ereje egyre hanyatlott, kedélye mindig romlott, lelki egyensúlya mind kevesebbszer tért vissza. „Ez, barátom - írja Szemere Miklósnak 1866. február 28-án - dantei tollra való sors és állapot. Elmélkedni, olvasni, írni nem vagyok képes, még kártyázni se; nincs nekem semmi a földön, csak az iszonyú gyilkoló idő, melyben mire és hová lenni nem tudok.” Végül 1866-ban Bécsben állapították meg nála a szívnagyobbodást. Akkoriban még megállapítani is nehezen tudták a kórt, nemhogy kezelni. „... megettem s ittam egy patikát, utaztam, időztem a városokban, használtam hév-, hideg-, gőz- és mindenféle fürdőt, belélegzést, kenést stb. - nem használt semmi.” - írta egy levelében. Kétségbeesetten tért haza, s ettől foga élete valóságos haldoklás volt. Az utolsó télen írt leveleiben sorra elbúcsúzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangúlag az ő költeményeit koszorúzta meg nagy jutalmával.

1868. július 29-én elvesztette eszméletét, majd másnap délután négy órakor hunyt el, Hanván. Itt is temették el augusztus 2-án a református templom közelében kialakított “díszsírhelyen”. A magyar művészélet saját halottjának tekintette. Az életével és halálával is példát mutató nemzeti lírikus sírboltja fölé kőből faragott obeliszket emeltek. Alsó, hasáb alakú részén a plasztikus könyv alakú dísz a költőre utal. A csonkakúp alakú obeliszken babérkoszorút szimbolizáló dísz látható, a felirat Arany János: Tompa sírkövére (1868) c. versének második része.

Művészete

A szabadságharc bukása, az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajlamos költőt. Az önkényuralom éveiben bontakozott ki patrióta költészete a maga teljében. Az országszerte leginkább kéziratban terjedő allegorikus versek sorában gyászolta meg dicsőséges, de vesztes szabadságharcunkat. E költemények mégsem folyamatos rekviemek, mindegyikben óriási erőtartalék, hatni és használni akarás, a folytatás hite és reménye nyilvánul meg. A maga képekben gondolkozó szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, ugyanakkor erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. Egyes sorai ma is szólásként élnek: „Fiaim, csak énekeljetek”, „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”.

Tompa Mihály Petőfivel és Arany Jánossal együtt a népiesség legfőbb képviselője volt a magyar költészetben. Népszerűségét jelzi, hogy alkotásai egy részét országszerte megzenésítették és énekelték, több verse pedig népdalként élt tovább.

Sokáig Petőfi és Arany egyenrangú társaként élt a nemzet irodalmi tudatában. Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a két nagy költőbarát mellett. Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.

Bár halványabb költői tehetség volt triász-társainál, Tompa Mihály abban mindenképpen többletet képviselt, hogy nem csak felgyújtani, felrázni, lázadó keserűséggel elsiratni képes, hanem elő tudja hívni olvasói szívéből-elméjéből a túlélés képességét, a lelki erőtartalékokat.

Pályájának két legsikeresebb alkotása A gólyához és A madár, fiaihoz című költemények.

Álneve: Rém Elek.

Emlékezete

Tompa Mihály emlékét sokan megőrizték. Szülővárosában és Magyarország más településein is iskolákat, közterületeket neveztek el róla, számos köztéri szobrot is emeltek tiszteletére, így Rimaszombaton, Keleméren, Sárospatakon és a budapesti Margit-szigeten is. A hanvai sír közelében is több képzőművészeti alkotás emlékezik meg az itt elhunyt lelkész-költőről.

A viszontagságos sorsú rimaszombati szobra Holló Barnabás alkotása. 1902. június 4-én, a nem sokkal korábban épült megyeháza mellett, a városközpontban leplezték le. 1919-ben a cseh légiósok le akarták dönteni, de az íróból lett főispán ekkor még megmentette. Sorsát azonban nem kerülhette el, 1946-ban mégis ledöntötték, de részeit a helyiek megmentették. 1960-ban egy új helyen, majd 1994-ben a tér egy másik pontján ismét felállították. Végül 2017-ben a restaurált szobrot visszaállították eredeti helyére.

Szülőházát Rimaszombatoban 1893-ban emléktáblával jelölték meg. Sárospatakon, a Rákóczi út 4. sz. alatti házon, ahol diákkorában lakott, ma emléktábla található.

Két méter magas piramisalakú kőrakást állított 1868-ban a fürdőző közönség Feketehegyen is, Tompa 1866-os ott tartózkodása emlékére.

Az ő nevét viseli a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskola és a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny.