Tersánszky Józsi Jenő

Szalatnyay József: Tersánszky Józsi Jenő portréja
Szalatnyay József: Tersánszky Józsi Jenő portréja

„A kísérleti ember az örök szükséglet a teremtésben. Ő a félbolond, ha nincs helyén, vagy a lángelme, ha helyére kerül."

„Hát istenem, az ember nem élhet úgy, hogy megvesse magát."

„A fordítottját csináltam annak, amit gyermekkoromban. Akkor egész nap lebzseltem, és este sunyi, jámbor pofával somfordáltam szüleim elé. Itt meg a művészek között adtam a ledér, javíthatatlan szoknyavadászt és borisszát: de otthon, a négy fal között kétségbeesett komolysággal ültem a papír elé, és összeszorított fogakkal küzdöttem a kifejezéssel. … Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal."

„Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal."

„Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky." (Móricz Zsigmond)

„Ez az ember csupa-csupa játék volt, bohókás lélek, egy kópé." (Szeberényi Lehel)

Tersánszky Józsi Jenő (Nagybánya, 1888. szeptember 12. - Budapest, 1969. június 12.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja. A szabad, független, ennek köszönhetően a szegény író szimbóluma lett.

Élete

Nagybányán született (ma Baia Mare) 1888. szeptember 12-én, kiegyensúlyozott életet élő, egzisztenciájában időnként mégis meg-megingó polgári családban Tersánszky Jakab és Fox Etelka elsőszülött gyermekeként. 1906-ban érettségizett szülővárosában. A helybeli művésztelep hatására festőművésznek készült, de szülői nyomásra jegyzőgyakornok lett Szapáryfalván. Egy évvel később joggyakornok volt Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára. 1908-tól előbb Eperjesen a jogakadémiával, majd Budapesten a jogi egyetemmel próbálkozott. A tandíjra összespórolt összeget elmulatta, így szinte semmit sem végzett. Végül kénytelen volt segédmunkásnak állni.

Első novelláját, a Csöndes embereket is anyagi gondjai enyhítésére írta. Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg első írása, a Firona című novellája 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel később, 1911-ben novelláskötetét kiadta a Nyugat Könyvtár.

Az I. világháborúban önkéntesként vett részt. 1914-15-ben Galíciában, 1915-ben Sveta Maréban, 1916-18-ban az olasz fronton harcolt. A világháború meghatározó élményforrása, naplót írt, a Nyugat közölte frontról küldött leveleit. Az 1916-ban megjelent Viszontlátásra, drága című regénye a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, Tersánszky első igazi írói sikere. Ennek köszönhetően egyből elismert író lett. 1918 szeptemberében olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezett vissza Budapestre.

A Képeskönyv Kabaré előadójaként a harmincas években
A Képeskönyv Kabaré előadójaként a harmincas években

1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Tanácsköztársaság idején nem titkolta a kommunizmus iránti rokonszenvét, emiatt a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte.

Munkát ritkán kapott, nélkülözései különös mód megviselték. 1921. június 16-án a Dunába ugorva öngyilkosságot is kísérelt meg, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Szerencsés megmenekülése hírét olvasta az újságban az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári, aki levelezni kezdett az íróval, s végül 1921. szeptember 8-án Budapesten, a Józsefvárosban házasságot kötöttek.

Ebben az évben jelent meg a Kakuk Marci ifjúsága, amely fő művének, a ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok című regényét. A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élő csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is. 1922 júliusában a lap főmunkatársai közé került.

1923-ban mutatkozott be színházi szerzőként. A Magyar Színház tűzte műsorára Szidike című darabját, amelyet később átdolgozott. Ettől kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak. 1927-ben három évvel korábban írt A céda és a szűz című kisregényének „szeméremsértő” voltáért két hónap börtönbüntetésre ítélték, ennek egy részét le is töltötte. 1930 táján saját regös együttesével lépett föl, 1932-ben megalakította sajátságos „színházát”, a Képeskönyv Kabaré társulatát, majd fellépett zenehumoristaként is. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.

1940-től mint újságíró riporter dolgozott a Híd című lapnak, két évvel később itt jelent meg Félbolond című regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak. A háború után zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel. Dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. Kora ellenére sem tett le arról, hogy artistaként, hangszervirtuózként vagy feltalálóként lesz világhírű. Technikai újításai azonban nem váltak be, zenetörténeti elképzelései értetlenségbe ütköztek. 1948-tól állami évjáradékban részesítették, Párizsban is megfordult.

Egyéni, kópés, szabados témakezelése és hangvétele, számos legendaszerű történetben is megörökített örökifjú, szoknyabolond, a kocsmai és piaci társaságot kedvelő egyénisége 1950-től esztendőkig kiszorította az irodalmi életből, ekkor főleg báb- és mesejátékokat írt. 1952-ben felkérték, hogy a magyar írók által Rákosi Mátyás 60. születésnapjára összeállított köszöntő kötetbe írjon. Tersánszky A nadrágtartógyáros címmel írt egy művet. A novella kopasz, köpcös címszereplője, aki a saját maga nadrágtartós szobrait nézegette a pincéjében, erősen áthallásos volt. Az alacsony Rákosiról ugyanis köztudott volt, hogy nadrágtartót hordott. A hatalom az írást Rákosi kigúnyolásának vette és természetesen nem került be az ünnepi kötetbe.

Munkakedvét ezek után se vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ő is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.

1960-ban elvesztette sokáig betegeskedő, példás odaadással általa ápolt feleségét.

Utolsó jelentős műve, a Nagy árnyakról bizalmasan című emlékezésgyűjtemény 1962-ben jelent meg, ebben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával.

Szülővárosába soha nem tért vissza: „Bennem Nagybánya úgy él, ahogyan gyermekként, ifjúként megismertem, megszerettem. Tudom, hogy - mint annyi más - ez a város sem az már, mint ami akkor volt. Nem szeretném ezt a bennem élő képet összetörni.”

Hamvai a Farkasréti temetőben
Hamvai a Farkasréti temetőben

1965 nyarán másodszor is megnősült, Szántó Margitot vette feleségül.

Halála előtt még megérhette néhány színházi bemutatóját. A János-kórházban hunyta le szemét örökre, 1969. június 12-én.

Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Tersánszky a század magyar prózájának egyedi, csoportokhoz nem sorolható művelője. Eredeti tehetségére jellemző életfilozófiájának lényege a letörhetetlen életakarat s a lélek derűje, mely az emberi lét tragikus mozzanatait is humorral oldja fel.

Három évtizedig élt Budán az Avar utcában. A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, nemegyszer - utcai - tilinkó játékával is elbűvölte az éppen arra járókat. Mindennapos vendége volt a környék szép számú borozójának, kocsmájának. Asztalánál a művésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a "TF"-es hallgatótól a Déli pályaudvar "Tüzép" telepének szenes emberéig.