Takács Károly

„Azt mondják, hogy a versenyző elsősorban a saját hiúságának kielégítéséért küzd. A saját kedvéért törekszik sikerre. Bizonyos fokig, de csak egy bizonyos fokig ez így is van. Mondjuk odahaza a kerületi vagy a magyar bajnokságban. Ám amikor ott álltam a győzelmi emelvényen, akkor ez már nem volt személyes ügy, ez már nemzeti ügy volt. Nem Takács Károly állt akkor ott, hanem egy magyar ember, akinek a nevét sem tudják kiejteni, de azt, hogy Hungary, már megtanulták."

„Azt hiszem, elsősorban a szorgalomnak köszönhetem a sikert. Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell! Az embernek önmagában rendben kell lennie, tudnia kell az egyes mozzanatokat, amelyek egymás után következnek. El kell határoznia, hogy hol lő a tízes táblába, lehúzza-e a lövést és nem késik el. Itt csak biztosra lehet menni. Akiben nincs akaraterő, pontosságra való törekvés, az ne menjen céllövőnek."



Takács Károly (Budapest, 1910. január 21. - Budapest, 1976. január 5.) kétszeres olimpiai bajnok sportlövő, edző, alezredes. A kötélidegzetű, vasakaratú katona a magyar sport egyik legendás alakja.

Budapesten született 1910. január 21-én egyszerű körülmények között élő családba. Élete alakulását nagyban befolyásolta, hogy a legfogékonyabb gyermekkorát az első világháború eseményei alakították, a „katonásdit” testközelből ismerte. Már 14 éves korátől kedvet érzett a céllövéshez. Nem csoda, hogy az elemi iskolából egyenesen a honvéd-tiszthelyettes képzőbe ment továbbtanulni. Itt a stratégia kevésbé kötötte le, annál inkább gyakorolta viszont a lövészetet. Szinte a lőtéren lakott és minden rendszeresített fegyvert kipróbált, még pedig őstehetségre valló eredménnyel.

A Honvéd Testnevelési Intézet sporttanfolyamán más sportágakba is belekóstolt, megismerkedett síeléssel, az ökölvívással, a súlyemeléssel majd sprinterként is jeleskedett, de legjobban már kamaszkorában is a lövészet érdekelte. Kispuskával kezdett versenyezni, majd 19 esztendősen áttért a pisztolyra. A szegény családból származó ifjúnak, más lehetősége nem volt rá, hogy a sportot gyakorolhassa, mint a hivatásos katonai pálya. Középiskola után tiszthelyettesi iskolába ment, és a Honvéd versenyzőjeként indult a versenyeken.

Tudatosan és fanatikusan készült versenyeire, de karrierjét hátráltatta, hogy nem volt tiszti rangja. Hiába volt az ország legjobb pisztolylövője, őrmesterként nem kerülhetett be a válogatott keretbe. Eredményei alapján az 1936-os berlini olimpiai keretben is ott lett volna a helye. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem indulhat: az ódivatú magyar szabályzat csak tiszteknek adott lehetőséget az olimpiai részvételre, tiszthelyetteseknek nem. Óriási csalódás volt ez neki, különösen azért, mert Berlinben a sportlövészet minden aranyérmét svéd és német altisztek nyerték, rosszabb eredményekkel, mint amit ő itthon elért. De ettől nem vesztette hitét, nem adta fel. Elhatározta, hogy az 1940-es olimpiáig megszerzi a tiszti fokozatot, s közben sorra nyerte a magyar versenyeket. Itthon is feloldották a szigorú szabályt, és ezután már szerepelhetett a magyar válogatottban a versenyeken.

Minden jóra fordulni látszott, amikor 1938-ban egy hadgyakorlaton végzetes baleset érte. Egy kézigránát szétszerelés közben a felrobbant gyutacs leszakította a jobb keze fejét, melyet csuklóból amputálni kellett. Felgyógyult, de úgy tűnt, sportkarrierje ezzel véget ért, sőt, még a katonai pályafutása is kettétört, mivel a törvények értelmében - mint testi fogyatékost - le kellett szereltetni. Előzetes sporteredményeire való tekintettel a honvédelmi miniszter kérte a „legfelsőbb hadurat”, hogy az őrmester maradhasson a honvédség kötelékében. 1939 tavaszán Horthy Miklós aláírásával aztán megérkezett a válasz: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem.”

Más embert lelkileg talán összetörte volna ez a tragédia, de őt nem ilyen fából faragták. Alighogy felgyógyult, azonnal edzésbe állt. Addig nem volt balkezes, most azzá kellett lennie. A „kivételezett” igyekezett megszolgálni a „kegyelmet” és vasakarattal megtanult bal kézzel írni és lőni! Ha valaki próbált már egy begyakorolt mozgást egyik kézről a másikra áttenni, az tudja, mit jelent ez. Arról már nem is beszélve, hogy mindezt világszínvonalú versenyzéssel egybekötve véghezvinni szinte lehetetlen. De Takács Károlynak még a lehetetlen is sikerült… Szinte már közhely őt az erő csodájának, az emberi magasra törésnek, szorgalomnak, kitartásnak egész csodálatos példájául emlegetni. Valósággal legendába illő történet, ahogyan ez a fekete, mokány ember eljutott az olimpiai aranyéremig.

Alig fél évvel később az 1939-es esztendő első országos gyorstüzelő-pisztoly versenyén már a balkezes Takács Károlyt hirdették ki győztesnek! Ezt követően a luzerni világbajnokságon már az ötalakos gyorspisztoly győztes magyar csapat tagja volt. Egyéniben negyedik lett. Már az olimpiai dobogó felé kacsintgatott, de hamarosan ismét szertefoszlottak az álmok. Nyilvánvalóvá vált, hogy a háború miatt az ötkarikás játékokat nem rendezhetik meg 1940-ben, ahogy a következőt sem. Némi vigaszként megnyerte első országos egyéni bajnokságát, amit - a csapatversenyekkel együtt - még harmincöt követett!

Takács a háborúban hivatásos tisztként teljesített szolgálatot, és folyamatosan megvédte országos bajnoki címét. A második világháború alatt fronttisztként szolgált.

A világháború után a budapesti Partizán Sport Klub, majd a Budapesti Honvéd versenyzőjeként az önműködő sportpisztollyal ötszörös, a kisöbű sportpisztollyal egyszeres és a nagyöbű sportpisztollyal négyszeres országos bajnok lett. Egyik legemlékezetesebb versenye az 1947-es Balkán-játékok volt, amikor Belgrádban 44 körrel előzte meg a második helyezettet.

Az olimpiákon

Középen az olimpiai bajnok, jobbján tanítványa az ezüstérmes Kun Szilárd Helsinkiben a dobogón
Középen az olimpiai bajnok, jobbján tanítványa az ezüstérmes Kun Szilárd Helsinkiben a dobogón

A világégés után az emberiség újból játszani, sportolni akart. Az olimpiai ötkarika egyben a béke szimbóluma lett. A magyar csapat - heves viták után - ott volt Londonban a felvonuló országok között és ragyogó helytállással, tíz olimpiai aranyérmet elnyerve a nemzetek pontversenyében harmadik helyen végzett. A tíz aranyéremből egyet Takács Károly „lőtt”…

Az 1948-as londoni olimpián ötalakos gyorstüzelő pisztolyban ötvenkilenc induló közül 580 körrel, világcsúccsal (tíz körös céltáblán hatvan lövésből elért eredmény) megszerezte az olimpiai bajnoki címet. Négy évvel később, az 1952-es helsinki olimpiai játékokon szintén az ötalakos gyorstüzelő pisztollyal 53 indulóból 579 körrel megvédte olimpiai bajnoki címét. Mögötte ezüstérmes saját tanítványa, Kun Szilárd lett. Az 1956-os melbourne-i olimpián csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni.

Gyorspisztolylövésben öt embernagyságú célalakra lőnek a versenyzők 25 méterről. A célalak körökkel van ellátva: a szív a 10-es, közvetlenül mellette van a 9-es, stb. A kezek és lábak 4 kör találatot érnek. A sportoló „kész" vezényszavára az öt célalak a lövővel szembefordul, majd a megszabott idő leteltével oldalra fordul. Ezáltal csak a megszabott idő alatt találhatják el a versenyzők a célt. Ez a megszabott idő az első ötlövéses sorozatban 8 mp, a másodikban 6 mp, a harmadikban már csupán 4 mp. Ez idő alatt kell mind az öt célalakot eltalálni. Az így elvégzett három sorozatot még háromszor meg kell ismételni, és az így megtett összesen 60 lövéssel fejeződik be egy-egy versenyző számára a verseny.

A cél elsősorban a célalakok eltalálása és csak másodlagos az elért körök száma. Ez utóbbi csak egyenlő találat esetén dönti el a helyezési sorrendet. Komoly lőtudás, nagy biztosság, gyorsaság és tökéletes idegek kellenek mindehhez.

A kétnapos verseny első napja után Takács Károly 286 körrel holtversenyben vezetett a svéd Ullmannal. Az argentin világbajnok Valiente 285-öt lőtt. A verseny után nyilatkozta: „Az első nap gyengébben kezdtem, ideges voltam, ez volt életem második nagy nemzetközi viadala. Ezért volt akkor még olyan szoros az eredmény. Ma már belejöttem, otthonosabban éreztem magam a lőtéren, és nagyon sokat segített az is, hogy sok magyar szurkolt nekünk. Nem feledkezem meg Tatáról sem, és megállapíthatom, hogy az ottani edzések nélkül aligha szerepeltem volna ilyen jól."

A második versenynapon Takácson már nem is látszott idegesség, teljesen nyugodtan, higgadtan lőtt. Ezt mutatta az eredménye is. Az első négy sorozatban az elérhető 200 találatból 199 találatot ért el. És ekkor történt a galiba. Mielőtt elhangzott volna a vezényszava, fegyvere véletlenül elsült. Parázs vita, óvás az argentinok részéről, ideges várakozás ezután. A tanácskozás drámai hangulatban zajlott. A magyar sportvezetők a szabálykönyvre hivatkoztak, hogy ilyenkor meg kell ismételtetni a lövést. De azért felelevenedett bennük az 1932-es olimpia rossz emléke, amikor biztos vezetés után Barát-Lemberkovits Antal egy téves lövés miatt elvesztette az olimpiai bajnokságot.

Olimpiai bajnokok együtt: Prokopp Sándor, Takács Károly, Halasy Gyula és Dr. Hammerl László
Olimpiai bajnokok együtt: Prokopp Sándor, Takács Károly, Halasy Gyula és Dr. Hammerl László

Egy ember maradt csupán nyugodt. Az, akiről a történet szólt, akinek a további sorsa fölött vitatkoztak. Ő szótlanul várta a döntést és közben gyakorolta a célra tartást! Megszokta ezt a szituációt. Ugyanis ő nem annak az edzésmódszernek volt a híve, hogy a lehető legnyugodtabb környezetben kell gyakorolni, és az első fáradtság fellépésénél abba kell hagyni. Ő tudatosan úgy edzett, hogy a legmostohább viszonyok között is pontosan tudjon célozni. Takácsot akkor sem hagyta el a lélekjelenléte, amikor egyesek már gratuláltak az argentin sportolónak a győzelméhez. Hidegvérrel kivárta a zsűri döntését - amely szerint újra lőhetett, ráadásul ötször bele a tízesbe… Ezzel aranyérmes lett, sőt, világcsúcsot állított fel! A második helyezett kilenc kör hátránnyal Valiente (571), a harmadik a svéd Lundquist (569), a negyedik Ullman (564) lett.

Az angoloknak nagyon tetszett Takács nyugodt küzdőmodora és fölényes biztossága. A verseny után valósággal megrohanták és elhalmozták dicséretekkel. Egyöntetű megállapítás szerint kimagaslott a mezőnyből!

„Nem állítom, hogy teljesen nyugodt voltam - nyilatkozta -. Tudtam, hogy az olimpiai bajnokságról van szó. Mégsem szóltam egy szót sem. Vártam, hogy mit döntenek. Nem beszéltem senkivel, nem vitáztam. Az egyik svéd zsűritag el is árulta, hogy nagy hatást tett rájuk ez a magatartásom. Más talán hadonászott volna, pisztollyal verte volna az asztalt, kiabált volna. Én kiürítettem a tárat, kivettem a töltényeket. Amikor megmondták, hogy még egyszer lőhetek, már nyugodt voltam teljesen, 49 és 47 kört értem el. Akkor odajött hozzám az az argentin, akinek a kedvéért óvtak, és gratulált. »Aki ilyen körülmények után így tud lőni, az megérdemli az olimpiai bajnokságot« - mondta. Még azt is bevallotta, hogy ő ilyen huzavona után képtelen lett volna lőni."

A dobogó legfelső fokán állva a sajtó képviselői közül többeknek feltűnt, hogy Takács a bal kezét nyújtotta. És az anekdota szerű történet bejárta a világsajtót:

„- Ni - mondta egy angol újságíró a másiknak -, bal kézzel fogott kezet. Ez talán valami magyar szokás.

- Nem uram - szólt közbe a Népsport tudósítója -, a mi világbajnokunknak nincs jobb keze. Félkezű. Azaz csonka a jobb keze. Bal kézzel lő, és azt használja kézfogásra is.

- Oh - mondta az angol -, akkor szerencse, hogy nem azt a kezét vesztette el, amelyet a lövéshez használ.

- Nem uram. Takács jobbkezes volt, amikor egy robbanás következtében elvesztette a jobb kezét.

- Milyen csodálatos - ámuldozott az angol újságíró. - El tudom képzelni, hogy milyen sokat gyakorolt, amíg meg tudott tanulni bal kézzel lőni.

- Sérülése után fél év múlva Takács már bal kézzel lőtt a világbajnokságon - hangzott a válasz."

Erre már nem volt válasz, csak meglepetés tükröződött a kérdezők arcán.

Londoni győzelmében olyan biztos volt, hogy előre megírta bajnoki nyilatkozatát, amelyet az eredményhirdetés után elővett belső zsebében lévő, kopott tárcájából és felolvasta a rádió mikrofonja előtt.

„Biztos voltam benne, hogy megnyerem. Tőlem győzelmet vártak. Aki odahaza 591-et lő edzésen, annak győznie kell kint. A verseny előtt volt időm bőven, ezt a nyilatkozat megírására használtam fel. Tudtam, hogy utána erre már nem lesz időm, és én nem szeretek kapkodva beszélni." - mondta később. 1952-ben Helsinkiben ismét ötkarikás bajnok lett, és ismét felolvashatta előre megírt győzelmi nyilatkozatát...

Az 1955-ös bukaresti Európa-bajnokságon, illetve az 1958-as moszkvai világbajnokságon egyéniben hadipisztollyal és csapatban ötalakos sportpisztollyal bronzérmet szerzett. Pályafutása során huszonöt alkalommal volt a válogatott tagja.

Már aktív sportolóként is vállalt edzésvezetést a Budapesti Honvéd együttesében. Tanítványai között volt Kun Szilárd és Hammerl László is. Visszavonulása után haláláig a Honvéd edzője és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia sportlövő tanára volt.