Szepessy László: Szent Imre ravatala

Koronázó város, ős Székesfehérvár,
Szent király szent fia ravatala vagy már!
Tündöklő gyászpompád ezer gyertya fénye,
Mégse bir legyőzni, sötét bánat éje!

Mosolytalan égen ködlő barna felleg
Sóhajodból gyűlt tán, árva magyar nemzet?
Négy ezüst folyamod talán attól árad,
Belesírta könnyét az országos bánat ...

Legfeketébb színből szőve annak gyásza,
Kinek fején reszket fényes koronája ;
Imbolyog a lépte, megrogy ina, térde,
Úgy borul szent fia holtteste elébe.

Egyet int a király s a templom kiürül.
Ő van ott és a bú egyedül, egyedül ...
A bú most a király, uralkodik rajta,
Szívszaggató szókat zokogtat az ajka ...

«Szeplőtlen szüzesség gyönge gyöngyvirága,
Huszonhárom tavasz édes mosolygása,
Kit meg sem érintett izzó heve nyárnak:
Hallod-e siralmát az édes apádnak?

Büszke koronámat már fejeden láttam
Újult dicsőségben, örök ragyogásban ...
Ki ül már trónomra, ha majd sírba zárnak?
Hallod-e siralmát az édes apádnak?

Trónod ravatal lett, palástod szemfedő;
Éljenező ország jajszavas temető;
Koronázás napján mennyben koronáznak ...
Hallod-e siralmát az édes apádnak?

Vigadozó kürtök gyászindulót búgnak,
Gyászindulóját a legutolsó útnak;
Háromszín lobogók hollószínre válnak ...
Hallod-e síralmát az édes apádnak?

Libbenő gyertyafény bús árnyéka táncol
A szenvedő király sok-sok sóhajától;
El-elmossa szavát könnyének zápora,
De roppant fájdalmát semmi el nem mossa!

"Országos gondjaim vigasztalgatója,
Hervadt, kopár őszbe nyíló őszirózsa,
Letépett a halál : gondhoz bánat támadt ...
Hallod-e siralmát az édes apádnak?

Lombosadni kezdett hit fiatal fája,
Pogány szelek ellen ki vigyáz már rája?
Szegény hazám, reád kemény napok várnak ...
Hallod-e siralmát az édes apádnak?"

S mintha az oszlopok megrázkódtak volna
Magyar haza szóra a magyar templomba;
Kívül a nap arcát felhőfátyol fedte,
Ablakon át vékony, gyér sugarát verte.

"Magyar ifjúságnak elszállt példaképe,
Hervadó feleség elszállt üdvössége,
Itt hagytál bennünket rettentő magánynak ...
Hallod-e siralmát az édes apádnak?

Záruló szememet ki fogja le majdan,
Kit áld meg két karom, búcsúzkodó ajkam?
Ö, ha most életre lehelni tudnálak!
Hallod-e siralmát az édes apádnak?n

Túl a felhőn, túl, túl a siratott Imre
Nagy Pátronánk előtt lehull térdeire :
«Vigasztald meg az én drága jó apámat,
Bús lakója lennék így a mennyországnak !»

... Fekete gyászterem komor sötétsége
Belevész hirtelen csodás fényességbe,
S a ravatal fölött sugárzón, ragyogva,
Bánatosan leng a magyarak Asszonya.

<<Én szólítottam át fiadat az égbe,
Soha el nem muló, örök dicsőségbe ;
Szűzek seregének legszebb lilioma,
Fején tündöklik a mennyei korona !

Én leszek helyette szép országod őre,
Dicső magyar népem boldog vezetője !
Ha jogarod gyönge kézre szállna néha,
Védi Magyarország örök Királynéja!»

Vedd hát oltalmadba hamvadó hazámat,
Felajánlom tiszta magyar koronámat!
Míg szent kereszt marad orma ékessége,
Szegény országunkat drága kezed védje!>

A magyar királynak ki is derült arca ;
De mint a Szűz Istvánt egymagára hagyta,
Szívének sebei felszakadozának ...
<<Hallod-e siralmát az édes apádnak?»