November 10. - Nagy Szent Leó pápa

I. (Nagy Szent) Leó volt a 45. pápa, aki Szent Péter trónját elfoglalhatta. 440. szeptember 29-étől uralkodott az egész egyház felett, és több mint 21 éves uralkodása alatt megváltoztatta a keresztény világot. Alapjaiban szilárdította meg Róma hatalmát. A pápa befolyása az élet és a romjaiba dőlt birodalom minden területén soha nem látott mértékű lett. Munkássága után méltán kapta meg az utókortól a Nagy jelzőt.

A Liber Pontificalis szerint Toszkánában született. Életéről egyéb forrás nem is maradt fenn. Szent hivatást választott magának, és iskoláit kiemelkedő eredményekkel végezte. Alapos teológiai tudással rendelkezett, de emellé társult jó politikai készsége, tekintélytudata és spekulatív készsége. Már igen korán ismertté vált a klérus körében és a császári udvarban. I. Celesztin pápa idején lett Róma diakónusa, majd III. Sixtus pápa fődiakónusának nevezte ki. Tekintélyének növekedését mutatta, hogy Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy kérje meg Celesztint, hogy védje meg őt Juvenalis jeruzsálemi püspök túlkapásai ellen. Politikai képességeit maga a császár is kamatoztatta, ugyanis 440-ben Galliába küldte Leót, hogy kibékítse Aetius főparancsnokot és Albinus szenátort. Amíg úton volt a gallok földje felé III. Sixtus meghalt, és a római zsinat Leót választotta meg pápának. Ezzel a korai keresztény történelem legenergikusabb pontifikátusa vette kezdetét.

Felszentelése után több beszédet is tartott, és pápává választásának évfordulóján mindig maga köré gyűjtötte a papokat, püspököket és a híveket, és tanította őket. Leggyakrabban arról beszélt, hogy ő Szent Péter leszármazottja, és ezért az egyház feje. Mindössze egy a püspökök közül, akik saját egyházmegyéjükért felelnek, míg ő az egész keresztény nyájért felel majd Isten színe előtt.

A zavargások olyan időben történtek a birodalom déli részein, amikor a központi tájakon is harcok dúltak. 452-ben Attila a hunok fejedelme tört be Itáliába, és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé vonult. A pápa tanácsadói is a menekülést javasolták Leónak. Ekkor Leó egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a legenda szerint a következőt mondta: Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Misszionárius munkát hirdetett a hunok között. Leó kíséretével Mantovánál találkozott Attilával. A pápának sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát, és békét kössenek a birodalommal. (Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy táborukban járvány tört ki.) Képünkön e találkozást örökíti meg Raffaello híres festménye.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

Végül 461. november 10-én halt meg. Hamvait I. Sergius pápa vitette át a Vatikáni bazilikába.