- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Decemberi jeles napok
- Szent János Apostol és Evangélista
Szent János Apostol és Evangélista
„A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd, mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangélista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely, mint a fának völgye (= veleje, sűrűje), nem látszik első tekintetben.” (Részlet Pázmány Péter egy prédikációjából)
„a tanítvány, akit Jézus szeretett”
János apostol és evangélista, a Jelenések könyvének profétája, az európai és hazai szakrális néphagyomány egyik legtiszteltebb és az egyik legihletőbb hatású alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi: a sas szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János személyiségét és jellemvonásait.
Az Úr tanítványai közül kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében. A negyedik evangéliumban János csak úgy szerepel mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem viselt. Evangéliuma mellett három neki tulajdonított levél is található az Újszövetségben, valamint ő írta a Jelenések könyvét.
Izrael Galilea tartományának egyik városában, Betszaidában született 6-15 között, és Kisázsiában, Efezusban halt meg 100 körül. Zebedeus, a tehetős galileai halász és Szalome fia, Jakab apostol öccse. János apja mesterségét folytatta. Keresztelő Szent János fellépése után testvérével együtt tanítványa lett.
A meghívás történetben János és Jakab úgy szerepel, mint akiket Jézus mindjárt Péter és András után hívott meg: „útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát és a nyomába szegődtek”.
A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: „a tanítvány, akit Jézus szeretett". Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkották azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehettek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János állt a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, hiszen ő hajthatta a fejét Jézus keblére. Hősies és hűséges szeretete Legszebb bizonyságát akkor szolgáltatta, amikor - az evangélium tanúsága szerint - a keresztúton végig követte Mesterét. „Mikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, nézd, ő a te fiad! Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, ő a te anyád! Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.”
Húsvét vasárnapjának reggelén Mária Magdolna látta meg elsőként, „hogy elmozdították a követ a sírtól". Futva vitte a hírt Péternek és Jánosnak: „üres az Úr sírja". Mindketten futásnak eredtek, látni a hallottakat. A fiatalabb, gyorsabban futó János előtt ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsokat, de nem ment be. Nem sokkal utána érkező Péter bement a sírba, és meggyőződött róla, hogy üres. Akkor bement János is, „látta és hitt”.
Márk evangéliumában Jézus Boanergesznek, a mennydörgés fiainak nevezte a testvérpárt. Hevességükben attól sem riadtak vissza, hogy megkíséreljék biztosítani kiváltságos helyzetüket Isten országában is: „tedd meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon, másikunk balodon üljön dicsőségedben”. De a megdicsőüléshez szenvedésen át vezet az út, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38-40). Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdette.
A cselekvés emberei olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. „Mester - jelentette az egyik napon János az Úrnak -, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!" Vagy-vagy: ilyen radikálisan értette János a tanítványok jogait és kötelességeit.
Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!" (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarta megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.
János apostolnak az ősegyházban, Jeruzsálemben vezető szerepe volt. Szent Pál Jánost Péterrel és Jakabbal együtt oszlopnak nevezte, amikor arról beszélt, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9). Az Úr mennybemenetele után Péterrel egy ideig Jeruzsálemben térített.
A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!" - válaszolt bátran Péter Jánossal együtt a főtanács azon parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1-11; 4,13-22; 8,14-25).
Szabadulásuk után az apostolok testülete Szamariába küldte őket, hogy imádsággal és kézrátétellel közvetítsék a Szentlelket. Később János Efezusban telepedett le és vezette a keresztény közösségeket. Ő nevelte a második apostolnemzedék több jelentős egyéniségét. Domitianus császár idején (Kr. u. 81-96) Rómába idézték. Halálra ítélték és a Porta Latina mellett egy forró olajjal teli üstbe dobták. János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. (Innen a nép nyelvén az Olajbanfőtt Szent János elnevezés). Ezután méregkelyhet itattak vele, de mert az sem ártott neki, Patmosz szigetére száműzték.
A szigeten egy viharos éjszakán Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt. A látottakat kővel jegyezte föl a sziklafalba. Később egy halász vitt neki írószerszámokat, ekkor pergamentekercsre írta látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések könyve (görögül Apokalipszis) születését.
Nerva császár (96-98) idején visszatért Efezusba. Már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Aki ezt teszi, - biztosította tanítványait - megtette, amit tennie kellett. Száz éves lehetett már, amikor Traianus császár (98-117) uralkodása alatt természetes halállal meghalt. Sírjának felnyitása, a feljegyzések szerint május 8-án történt, amikor is teste helyett, csak fehér port találtak, amit "szent Mannának" is említenek! A Szentírásban János apostol művei: János evangéliuma, a Jelenések könyve, Szent János első, második és harmadik levele. Nevéhez fűződik több apokrif irat is.
A 4. századtól Keleten is, Nyugaton is ünneplik. Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta december 27-én ülik.
Ünnepéhez kötődik a borszentelés hagyománya. Szent János és a bor kapcsolata a liturgikus szövegek alapján egyértelműen az apostol Efezusban véghezvitt csodájára vezethető vissza. Aristodemus pogány főpap azt mondta Szent Jánosnak, hogy hajlandó hinni Krisztusban, ha János kiürít egy mérgezett borral teli kelyhet és az semmi kárt nem tesz benne. A mérget először két halálra ítélt gyilkoson próbálták ki, akik rögtön szörnyethaltak. Szent János imádkozott és miután a kelyhet megáldotta, minden félelem nélkül kiitta tartalmát. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor esik össze, a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: „Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!" Az apostol erre fölszólította, hogy köpenyét Jézus Krisztus nevében terítse a két halottra. A főpap megtette, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Erre sokan dicsérték Istent, és a főpappal együtt a nagy tömegből sokan is megkeresztelkedtek. Ennek okán kezdték Szent Jánost kehellyel ábrázolni, ehhez járult a kígyó ábrázolása, mint a méreg szimbolikája. Megáldja a kezében tartott kelyhet, s abból kígyó vagy sárkány formájában távozik a neki szánt méreg, de magát a jelenetet is szívesen megörökítik festményeken.
Az áldások, imádságok szószólója, templomok, oltármesterségek és céhek védőszentje. Sajátos szokás a Szent János áldása vagyis a János napi borszentelés. Mivel a szentelt bornak varázserőt tulajdonítottak, ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott. A megszentelt bornak számtalan felhasználási módja van: tévelyedett emberrel, gyerekkel itatják, megrontott jószág hátát keresztalakban locsolják, boroshordókba öntenek belőle, hogy áldás maradjon a hordókban, a vetőmagot meghintik vele, házi orvosságként használják, fülfájásra, tehén fájós tőgyére, ájulás, fejfájás ellen, van amikor a beteggel nem csak itatják, hanem házát, betegágyát, ágyalját is meghintik vele, kútba öntenek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget. Általában a család minden tagja iszik belőle, hogy Szent János áldása megszentelje őket. Régen szentelt borral kínálták meg a hosszú útra, háborúba indulókat is, hogy Szent János áldása oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort. A megmaradt bort azután a halotti toron itták meg a távozott emlékére. Természetesen menyegzőn, esketéskor is fogyasztottak a Szent János nevében megáldott bor és lakodalmi kalácsból.
Védőszentjüknek tekintik a teológusok, filozófusok, tanárok, tanulók, arany- és ezüstbányászok, kosárkötők, könyvkereskedők; közbenjár a jó barátságért, bő termésért, illetve lábfájás és mérgezés ellen. Leggyakrabban az evangélisták között ábrázolják, sassal. A bizánci művészetben általában aggastyán, Nyugaton szakáll nélküli ifjú. Az utolsó vacsora ábrázolásakor Krisztus keblén pihen.
Jézussal és Máriával való bensőséges kapcsolata révén nagy segítő és gyógyító hatalmat tulajdonítottak neki. A régi paraszti vélekedésben a küzdelmes hétköznapokon és halálon átsugárzik János oltalmazó ereje, páratlannak érzett segítőkészsége. Különleges foganatosságot tulajdonítottak evangéliumának is, főként első szakaszainak. „Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” sort röpimaként is imádkozták.
János tiszteletének sajátos fejleménye a 11. század óta a „Szent János áldása”, vagyis a borral, János poharával való köszöntés, áldomás. A János-napon megszentelt borral kínálták az útrakelőket, haldoklókat (égi útra indulókat), a halotti tor résztvevőit, a gyógyhatásába vetett hittel a betegeket; használták fül- és fejfájás, torokbajok ellen, és hígítva a beteg jószágnak is jutott belőle.
A Szent Koronán is megtalálhatjuk Szent János apostol képét. A kép érdekessége, hogy az apostol zománcképében a nyolc apostolkép összes motívuma megtalálható.
Forrás: Diós István: Szentek élete