Szent István diakónus



„Észre se vette
a testére hulló köveket
- ámulva látta a fénylő,
ott fenn megnyíló eget.

Meg se hallotta
a káromlások, szitkok nyers zaját
- Jézus szava szólt,
őt hívta könny-, vér-, kőzáporon át.

A gyűlölettől
torzult, sok vad arcra rá se nézett.
- Bocsáss meg nékik...
rebbent ajkáról golgotás idézet.

Omlik a porba
mi egykor test volt, véres, összezúzott
- fürdik a fényben
Stephanos, a megkoszorúzott.

(Siklós József)

Jézus születését az egyház liturgiája nyolc napon keresztül ünnepli, karácsony másnapján azonban a liturgia fehér színe pirosra változik: a vér és a szenvedés színére. Az első keresztény vértanúra emlékezünk ezen a napon.

István a hét diakonus egyike, akiket az apostolok a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek közötti feszültség csökkentésére választottak. Az alamizsna-osztásnál a görögök hátrányos helyzetét úgy kívánták enyhíteni, hogy hét hellén férfit megbíztak az asztal szolgálatával, akik az imádság és az ige szolgálatának élnek. Nem lehetett ugyan őket együtt említeni a Tizenkettővel, de a hellén keresztények tekintélyes képviselői lettek, akik egész Júdeában hirdették az Evangéliumot.

István diakónus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedetei-ben (6,1-8,2). Lukács kiemeli, hogy István „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” volt. „Kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.”

István minden égi ajándékot a szolgálatra kapott, a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, „diakónus” volt.

Meghatározó szerepe az egyházszervezésben mutatkozott meg: a zsinagógát alkalmatlannak nyilvánította keresztény misézésre, vagyis elősegítette az egyház önállósodását. Döntése ellenszenvet váltott ki a zsidóság körében, a főtanács elé állították, mint Jézust, és ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene. Beteljesedett rajta Krisztus ígérete: „Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11-12). István tudta, mit kell mondania. A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, és István kimondta az ítéletet: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!”

A tanács halálos ítéletének megfelelően Istvánt, az első vértanút megkövezték, és halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Halála előtt így kiáltott: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!”

István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források is december 26-ra tették.

Mire is tanít minket ez az ünnep, mi a legfőbb mondanivalója, s miért éppen karácsony másnapján ünnepeljük?

Azért ünnepeljük karácsony másnapján, mert szorosan összefonódik magával az ünneppel. István diakónus élete példájával mutatott rá arra, hogy azt a szeretetet, amit a karácsonykor világba született Jézus hozott el nekünk, azt meg lehet valósítani. Meg lehet valósítani, hogyha rendelkezünk egy nagyon fontos és lényeges tulajdonsággal, erénnyel. Ez pedig nem más, mint az állhatatosság.

Élete tanúság, hogy az evangéliumot, a Jézus által hirdetett örömhírt meg lehet, és meg is kell valósítani, még életünk árán is.

Jézus mondja az evangéliumban: „Aki állhatatos marad mindvégig az üdvözül.”

Mi is az állhatatosság?

Úgy lehetne megfogalmazni, hogy személyiségünknek egy nagyon pozitív jellemvonása, sajátossága; tulajdonképpen egy lényeges emberi és keresztény erény, bár kifejezetten nem szokták a klasszikus erények (hit, remény, szeretet) közé sorolni. Valahogy úgy lehetne elképzelni, mint egy társerényt, kísérőerényt, ami az összes erénynek velejárója, hiszen az állhatatosság nélkül nem lehet sem hinni, sem remélni, sem szeretni. (Nem lehet ideig-óráig hinni, remélni, szeretni, hanem csak folyamatosan, állhatatosan.)

Nagyon érdekes magának a szónak az etimológiája, ugyanis az áll igéből származik. S ha az ember jellemét nézzük, akkor azt jelenti, hogy képes a saját lábán megállni, kitartani, hűségesnek, szilárdnak, kitartónak lenni valami pozitív érték mellett.

Ha pedig állhatatlan, akkor ingatag, ingadozó, változékony, labilis, megbízhatatlan. Ahogy a közmondás is mondja: „olyan mint, a széltől lengetett nádszál” - ide-oda csapódig, ahogy éppen az érdeke kívánja.

Sajnos a keresztény életünkre is nagyon jellemző az állhatatlanság. Ezért is hangzik a figyelmeztető szó: „Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.” Minden szónak nyomatéka és súlya van; csak az üdvözül, aki állhatatos marad, mindvégig, és nem az, akinek olykor-olykor vannak fellángolásai....

De nemcsak Jézus figyelmeztet minket az állhatatosságra, (fontosságát jelzi, hogy a szinoptikus evangéliumok mindegyikében megtalálható) hanem az Apostol, Szent Pál is, amikor ezt mondja: „Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.”

Illetve, amikor a korintusiakhoz írt levelében: „Figyelmetekbe ajánlom testvérek az evangéliumot, amit hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa üdvösségre is juttok, ha megtartjátok úgy, amint hirdettem nektek. Különben hiába lettetek volna hívőkké."

Az Apostol szava ma a legaktuálisabb üzenetként hangzik felénk. Csak akkor érünk valamit, ha állhatatosan megtartjuk az evangélium, az örömhír minden szavát, - „különben hiába lettünk hívőkké.” Ha csak válogatunk, ha csak azt cselekedjük meg, ami nekünk tetszik, ami szerintünk könnyen megvalósítható..., akkor bizony állhatatlanok vagyunk.

S hogy meg lehet valósítani, hogy igenis lehet állhatatosnak lenni mindvégig, arra példaként idézzük szemünk elé az ősegyház vértanúit, 2000 év történelmének szentjeit, vagy azokat a hozzánk közel álló embereket, akik a 40 év üldöztetés alatt sem tagadták meg a hitüket....s nem hajlottak el széltől lengetett nádszál módjára a könnyebb lehetőség felé....