Szent István diakónus

Jézus születését az egyház liturgiája nyolc napon keresztül ünnepli, karácsony másnapján azonban a liturgia fehér színe pirosra változik: a vér és a szenvedés színére. Szent Istvánra, az első keresztény vértanúra, Szent István király névadó szentjére emlékezünk ezen a napon.

Pietro Da Cortona: Szent István diakónus megkövezése

Szent István fiatal éveiről nem sokat tudunk. Krisztus kortársaként Jeruzsálemben élt. A bibliai tájak Róma fennhatósága alatt álltak. Komoly ellentétek feszültek a hagyományos zsidó és a görög nyelvű közösségek között. A gyakori zavargások miatt Jeruzsálemben is sok özvegy, illetve árva szorult támogatásra. István a hét diakonus egyike volt, akiket az apostolok a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek közötti feszültség csökkentésére választottak. Az alamizsna-osztásnál a görögök hátrányos helyzetét úgy kívánták enyhíteni, hogy hét hellén férfit megbíztak az asztal szolgálatával, akik az imádság és az ige szolgálatának élnek. Nem lehetett ugyan őket együtt említeni a Tizenkettővel, de a hellén keresztények tekintélyes képviselői lettek, akik egész Júdeában hirdették az Evangéliumot. Közülük ő volt a legidősebb, így ő irányította a szegények megsegítését. Elterjedt róla, hogy a Szentlélek erejét felhasználva képes csodákat tenni. Azzal is kivívta a konzervatívabbak ellenszenvét, hogy gyakran kelt hitvitára velük. Ékesszólásával, valamint műveltségével könnyedén megcáfolta az érveiket. Amikor szónokolt, az arca úgy ragyogott, mint egy angyalé. Nem csupán a szegényeket istápolta, de maga is részt vett a krisztusi tanok továbbadásában. Ez utóbbi miatt került veszélybe az élete.

István diakónus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedetei-ben. Lukács kiemeli, hogy István „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” volt. „Kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.”

István minden égi ajándékot a szolgálatra kapott, a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, „diakónus” volt.

Meghatározó szerepe volt az egyházszervezésben: a zsinagógát alkalmatlannak nyilvánította keresztény misézésre, vagyis elősegítette az egyház önállósodását. Döntése ellenszenvet váltott ki a zsidóság körében, a főtanács elé állították, mint Jézust, és ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene. Beteljesedett rajta Krisztus ígérete: „Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok”. István tudta, mit kell mondania. A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, és István kimondta az ítéletet: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!” E szavaival annyira felbőszítette a jelenlévőket, hogy őrjöngve rátámadtak, kihurcolták a városból, és megkövezték. Voltak, akik arra biztatták, hogy fusson, meneküljön, ám István erre nem volt hajlandó, hanem térden állva a mártírhalált választotta. Halála előtt így kiáltott: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” Térdre rogyva azért fohászkodott, hogy a Teremtő ne büntesse meg vétkes gyilkosait. Méltónak találtatott arra, hogy Isten dicsőséges jobbján megpillantsa az Emberfiát.

Annibale Carracci: Szent István vértanúsága

István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források is december 26-ra tették. Azért ünnepeljük karácsony másnapján, mert szorosan összefonódik magával az ünneppel. Élete tanúság, hogy az evangéliumot, a Jézus által hirdetett örömhírt meg lehet, és még életünk árán is meg is kell valósítani ha rendelkezünk az állhatatosság erényével.

Jézus mondja az evangéliumban: „Aki állhatatos marad mindvégig az üdvözül.” Az állhatatosságot nem szokták kifejezetten a klasszikus erények (hit, remény, szeretet) közé sorolni, mégis személyiségünknek egy nagyon pozitív jellemvonása. Úgy kell elképzelni, mint egy társerényt, ami az összes erénynek velejárója, hiszen az állhatatosság nélkül nem lehet sem hinni, sem remélni, sem szeretni. (Nem lehet ideig-óráig hinni, remélni, szeretni, hanem csak folyamatosan, állhatatosan.)

Maga a szó az áll igéből származik. S ha az ember jellemét nézzük, akkor azt jelenti, hogy képes a saját lábán megállni, valami pozitív érték mellett kitartani, hűségesnek, szilárdnak lenni. Ha pedig állhatatlan, akkor ingatag, ingadozó, változékony, labilis, megbízhatatlan. Ahogy a közmondás is mondja: „olyan mint, a széltől lengetett nádszál” - ide-oda csapódig, ahogy éppen az érdeke kívánja.

István halála után a fiatal egyház Jeruzsálemből kijutva elterjedt Júdeában, Szamariában, később pedig a pogányok között is. Halálával a keresztény közösség elszakadt a templomtól, és megkezdődött elválása zsidó gyökereitől. Mártírhalálának a későbbi Szent Pál apostol is a szemtanúja volt. Összetört holttestét istenfélő emberek vitték el és meggyászolták, majd eltemették.

Szent István vértanú a magyar koronázási paláston

Emlékezete

Négyszáz évvel később egy Lucian nevű pap álmot látva megtudta, hol nyugszanak Szent István földi maradványai. Megkereste, és az ereklyéket 415. december 26-án elhelyezték a Hagia Sion-templomban. II. Theodosius császár felesége innen helyeztette át a Szent István tiszteletére újonnan épített templomba, a damaszkuszi kapu közelébe. A szent számos ereklyéje található Rómában, de Bécsben, a Hofburgban is őriztek egy aranyborítású dobozkát, amelyik valószínűleg a Szent István vérével átitatott földet tartalmazta. Hippói Szent Ágoston egyházatya és filozófus leírta, hogy milyen csodák történtek, amikor Szent István néhány ereklyéjét elhozták Afrikába.

A középkorban a kocsisok, a kőművesek, a lovászok, a bognárok, a szabók és az asztalosok védőszentje lett. Hozzá imádkoztak, ha valakinek fájt a feje. A nyugati keresztények december 26-án emlékeznek meg a szentről. A keleti keresztények közül sokan egy nappal később, 27-én ünneplik meg, míg a Julian-naptárt követő közösségek januárban emlékeznek rá.