DECEMBER 21. - SZENT ("HITETLEN") TAMÁS APOSTOL

Tamásról nem tudunk sokat. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy tömegek már kezdtek visszahúzódni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált, s ebből következtetni lehetett arra, mi lesz Jézus sorsa. Jézus meghívta apostolnak, így Jézus legszorosabb baráti köréhez tartozott - egyike volt a tizenkettőnek, akiket Jézus arra szemelt ki, hogy Izrael tizenkét törzsét képviseljék, s akik már Istennek új népe, a jövendő Egyház voltak. Az apostolok listájában Tamás neve Alfeus fia, Jakab (Mk 3,18), Máté (Mt 10,3; Lk 6,15), illetőleg Fülöp (ApCsel 1,13) mellett szerepel. Az első három evangélistánál tehát, akik egyébként nem is akartak a tanítványokról beszámolni, nincs állandó helye az apostolok listájában.

Jóval nagyobb szerepe van Tamás alakjának János evangéliumában. Szent János megörökítette azokat a vonásokat, amelyek ezt az apostolt minden nemzedék számára, akiknek nem volt módja a Krisztussal való személyes találkozásra, annyira rokonszenvessé, szimpatikussá teszik: Tamás a nem egykönnyen hívő, a töprengő, a kétkedő ember.

Tamás azokkal a szavaival, amelyekkel felszólította a többi apostolt: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” - bár a küszöbön álló események miatt egy kissé lemondóan -, megjelölte a maga útját és egyáltalán a tanítvány útját: a keresztre feszített Krisztus követését. Innen érthető, hogy egy apokrif irat, a Tamás- akták - amely arról tudósít, hogy csodálatos eredményeket ért el az evangélium hirdetésében, egészen a távoli Indiáig - Jézus rokonát látja benne, aki külsőre is, sorsában is a legjobban hasonlít hozzá.

Szinte azt hihetjük, hogy János Tamással mindnyájunk „ősmintáját” iktatta az evangéliumba. Neki köszönhetjük Krisztusnak azokat a szavait, amelyeket nem szívesen nélkülöznénk; azokat a szavakat, amelyek közvetlenül neki s nekünk is szólnak. És miként ő, mi sem válhatunk úgy szentté, hogy legyőzzük - mi magunk! - a hitetlenségünket, hanem csak úgy, hogy Krisztus az ő mindenható szavával és kegyelmével úrrá válik hitetlenségünkön: „Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahova megyek” (Jn 14,1-4). Így beszélt az Úr a tanítványaihoz. És Tamás vajon nem mindnyájunk nevében beszélt, amikor bátorságot vett, és megfogalmazta kételyeinket, és feltárta szívünk sötétségét? Ahogy neki, úgy nekünk is ezt mondja feleletül Krisztus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” (Jn 14,6). Tamás azáltal vált szentté, hogy hittel fogadta Krisztus szavát.

János evangéliuma végén még egyszer szerepelteti Tamást. Egy egész perikópát szentel neki, amely az eredetileg 20 fejezetből álló evangéliumnak mintegy a csúcspontja és a záróakkordja volt: „A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De ő kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, és Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba. S ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás felkiáltott: „Én Uram, én Istenem!” Jézus csak annyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!” (Jn 20,24-29).

Tamás ismét kételkedik: „Ha csak nem látom!” És újra azt mondja neki az Úr, hogy higgyen. És most ünnepélyes hitvallást tesz: „Én Uram, én Istenem!” Ennek ellenére nem marad el Jézus szemrehányása: „Hittél, mert láttál.” Igen, az Újszövetség nem szépíti a dolgokat: Péter tagadása, a tanítványok gyáva megfutamodása a szenvedés éjszakáján és Tamás kétkedése - ez mind benne van. Mégpedig a mi számunkra, a mi okulásunkra van benne, ahogy a szenteket is azért emeli oltárra az Egyház, hogy nekünk mutasson velük példát. A Tamásnak tett szemrehányás nekünk is szól: Hittél, mert láttál. De mit kezdjenek azok, akik majd ezután élnek, így eleve nem láthatnak, csak arra lesznek utalva, amiről ti, a tanítványok tanúságot tesztek? Nem, te nem azért vagy boldog Tamás, mert láttál. Azért vagy boldog, azért vagy szent, mert hittél! Mert boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

A Jeromos-féle martirológium július 3-án emlékezik meg Tamás testének Edesszába való átviteléről. Rómában a 9. században december 21-re tették az ünnepét. 1969-ben annak érdekében, hogy a decemberi ünneplés ne törje meg Ádvent utolsó hetét, visszahelyezték július 3- ra.

A 2. századból való apokrif irat, a Tamás-akták arról tudósít, hogy az apostol Indiában hirdette az evangéliumot. Előadásmódjában sok a legendás elem és az allegória. Az mégis hitelt érdemlően kirajzolódik belőle, hogy Tamás különösen hű volt az Úrtól kapott küldetés teljesítésében: „Hirdessétek az evangéliumot egészen a föld végső határáig!”

Forrás: Szentek élete.