Assisi Szent Ferenc

Sassetta: Szent Ferenc
Sassetta: Szent Ferenc

„Hadd vigyem a hitet,
hogy szétoszlassam a sötétséget,
s az örömöt vigyem oda,
ahol szenvedés az élet.”

„Isten arra hívott, hogy boldogok legyünk, sőt: hogy daloljunk az örömtől!"

„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen."

„Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék."

„Egy cseppnyi őszinte szeretet nemesebb tengernyi tudománynál."



Minden idők egyik legnépszerűbb szentje. Csaknem ezer évvel ezelőtt élt, mégis, ma is mindenki ismeri őt, a ferences rend megalapítóját és szentjét, az olasz költőt, kinek alázatossága és minden teremtmény iránti szeretete máig példaértékű maradt. Már életében legendák sora született róla. Alakja számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. XVI. Benedek pápa az „életszentség óriásá”-nak nevezte. A 2013-ban pápává választott Jorge Mario Bergoglio bíboros az ő tiszteletére vette fel a Ferenc nevet.

Giovanni di Bernadone néven az 1180-as évek elején született. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő, Assisi egyik leggazdagabb embere, anyja Pika, egy finom lelkű, művészetkedvelő, francia asszony volt. Édesanyja Jánosnak keresztelte, majd mikor apja hazatért, Franciaország iránti szeretetéből becézte kisfiát Francescónak, vagyis kis franciának.

Assisi Szent Ferenc

Tégy engem békéd eszközévé

Uram,
tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van
Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;
csak ez a fontos,
mert amikor adunk - kapunk,
amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk - új életre kelünk.

Ferenc tanulmányokkal töltötte ifjúsága nagy részét. Több nyelven folyékonyan beszélt, köztük latinul is. A tanulás és a harci játékok mellett szívesen mulatozott ifjú nemes barátai társaságában. A pénzzel tékozlóan bánt, hatalmas lakomákról, fantáziadús programokról gondoskodott a város fiataljai számára. Ennek költségeit általában más emberek helyett is magára vállalta.

1201-ben Assisi hadba indult az ellenséges Perugia ellen, s ő is csatlakozott a harcoló csapatokhoz. Nem sokkal később egy sebesülés miatt fogságba esett, majd egy év raboskodás után tért haza Assisibe. Az Aquila felé vezető úton álmában egy hang kérdezte: „Mond csak Ferenc, ki adhat neked többet, az úr vagy a szolga? Az Úr - felelte Ferenc. Hát akkor miért hagyod el az Urat a szolgáért, a Herceget az alattvalóért?” - Ferenc szemében ekkor a világról lehull a lepel: minden ember csak szolga, nincsenek urak. Csak egyvalaki úr, és ő minden teremtmény felett áll. Csak ő tarthat igényt szolgálataira. - Mi az akaratod Uram? - kérdezte Ferenc. Térj vissza a földre, ahol születtél, és ott megmondják neked, mit kell tenned. Hazatérése után fokozatosan felhagyott a nagyvilági élettel. A több ima és a templomok csendjében végzett elmélkedés segítségével igyekezett megismerni Isten akaratát, életére vonatkozóan. „Magasabb rendű dolgokról” kezdett gondolkodni: lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta.

A leprással való találkozás döntő hatással volt élete további alakulására: „… míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása… az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére”.

A romos San Damiano kápolnában imádkozás közben Krisztus háromszor így szólt hozzá a keresztről: „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!” Azonnal hozzálátott a romos kápolna kijavításához. A San Damiano mellett Assisi környékén felújított még két másik romos kápolnát is: a Szent Pétert és a Porciunkulát, ami fölé később felépítették az Angyalos Boldogasszony bazilikát.

Az igazi fordulat akkor következett be életében, amikor a szentmise evangéliumi szakasza arról szólt, hogy Jézus a tanítványokat kettesével küldi szét hirdetni az evangéliumot, és azt mondja nekik: „Menjetek és hirdessétek: közel van a Mennyek országa. Gyógyítsátok meg a betegeket, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki…” (Mt 10,7-20).

A fiatal Ferenc az élet értelme után kutatva az Evangéliumba ütközik. Felszabadultan fellélegzik, mert az évszázadok távolából rátalál arra, aki „kezdetben volt”, az Élet Szavára, a Názáreti Jézusra. Életvitelét látva mások is csatlakoznak hozzá, szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsokat megtartva.

1208-ig remeteként élt, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Soha nem szenteltette pappá magát, s a közösség, melyet vezetett, egyenrangú testvérekként élt együtt, „fratres minores”-nak, vagyis „kisebb testvéreknek” nevezve magukat. Sajátos módon választották ki életszabályukat: a Szent Miklós-templom oltárára kitett evangéliumos könyvet találomra felütve ezt a mondatot látták: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között!” (Mt 19,12). Ferenc ekkor felkiáltott: „Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!”

Ezután elindult tizenegy első követőjével Rómába, ahol a pápa engedélyét kérte egy új rend megalapításához. III. Ince pápa, a hagyomány szerint rendjük szabályzatát 1209. április 16-án hagyta jóvá, s máig ezt a momentumot tekintik a ferences rend hivatalos megalapításának.

A rend tagjait frátereknek, azaz testvéreknek nevezték. Céljuk az apostoloknak adott krisztusi útmutatás szerinti élet volt. Ennek érdekében szegénységi fogadalmat tettek, és vállalták, hogy életüket Isten szolgálatának rendelik alá.

Ferenc és szerzetestestvérei az Angyalos Boldogasszony-kápolnában, vagyis a Porciunkulában telepedtek le. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat a testvérek. Ferenc a szegénységet úgy tekintette, mint „Krisztus menyasszonyát”.

A rend tagjainak száma tovább növekedett. 1212 Virágvasárnapján Assisi egyik nemesi családjának fiatal leánya, Klára is elhagyta a szülői házat és Ferenc követői közé állt, megszületett a ferences közösség női ága, a klarisszák rendje.

Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, ezért békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására „örök békeszerződést” kötöttek egymással, Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Két sikertelen út után 1219-ben sikerült eljutnia a szaracénok közé. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó. 1220-ban Ferenc a Szentföldre is ellátogatott.

Az első betlehem
Az első betlehem

Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik az első betlehem állítás a világon. A Rieti-völgyben fekvő Greccio településen 1223 karácsonyán a pápától kért és kapott engedély alapján ebben a csodálatos fekvésű remeteségben idézték fel először a betlehemi éjszakán történteket. E szokás azóta világszerte részévé vált a templomok, a keresztény családi otthonok és a közterek karácsonyi ünneplésének. Azóta a jászol éppúgy hozzátartozik e naphoz, mint a fenyőfa vagy az ajándékok.

Ferenc egy barátjával egy barlangot rendezett be a betlehemi születés megjelenítésére. Egy gazdag földbirtokos ökröt és szamarat adott, a pásztorok jászolt készítettek. Az ünneplés szokatlansága nagy tömegeket vonzott. A helybéliek, a környék lakói és a szomszédos remeteségekben tartózkodó testvérek is a hegy oldalából nyíló barlanghoz vonultak. Ferenc egy gyermek nagyságú viaszbabát helyezett ünnepélyesen a jászolba, és így az „alkalmi szereplőkkel” együtt elevenítették meg a születéstörténet eseményét. A jászol fölött pedig kezdetét vette az ünnepi szentmise. Ferenc, mint diakónus énekelte az Evangéliumot, s prédikált a szegény Király születéséről. Lelke és szíve valóban Betlehemben volt. „S míg beszélt, egy erényes és derék lovag elé csodálatos látomás tárult. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni, amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket az álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt alaptalan a látomás, mert a kisded Jézus sokak szívében a feledés álmába merült, míg csak hűséges szolgája, Ferenc megint életre nem keltette. A szívekben újra az élő Szeretet ragyogott föl, s a testvérünkké lett fölséges Isten kitörölhetetlenül vésődött bele a jelenlévők emlékezetébe” - írja Celanói Tamás.

A betlehem állítás az egykori események átélésének elősegítésére szolgál. Hogy akit vártunk az adventi hosszú várakozásban, s akinek szívünkben már helyet készítettünk, annak érkezését, születésének misztériumát jobban átélhessük. Hogy felfedezzük az emlegetett csodát, hogy Isten Fiát gyönge kisgyermekként küldte közénk, hajléktalanul, nincstelenül. Az Istengyermek magára vette embervoltunkat, annak minden nehézségével, kiszolgáltatottságával együtt, hogy eggyé legyen velünk. A betlehemi jászolnál így talált egymásra ég és föld, Isten és ember.

A betlehemek az idők folyamán újabb és újabb szereplőkkel gazdagodtak. Ferenc első betlehemében még csak oltár volt és jászol, vagyis a születés misztériuma jelenítődött meg. Nem volt Mária és József, hiányoztak a hódoló királyok és a pásztorok. De ott állt az ökör és a szamár, bár az Újszövetség karácsonyi elbeszéléseiben ezek nem szerepelnek. A magyarázatot Izajás könyve adja meg, ahol az Úr így korholja a népet: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg”. E két állat tehát szimbolikus szereplő, azt jelképezi, hogy mi emberek az Örökkévalóhoz képest olyanok vagyunk, akár a szamár és az ökör, akiknek csak a Szent Éjszakán nyílik meg a szemük, hogy felismerjék jászolban fekvő Urukat…

Ferenc megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és hirdette a megfeszített Krisztust. 1224-ben, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén az Alverna-hegyen imádkozott, amikor Krisztus csodálatos módon megújította szenvedésének jegyeit, a szent sebeket szolgájának testében.

Ribera: Assisi Szent Ferenc stigmatizációja
Ribera: Assisi Szent Ferenc stigmatizációja

Szent Ferenc nem volt tudós, ő maga nem olvasta a Szentírást sem, mégis olyannyira magában hordozta annak szellemét, hogy művelt teológusok csodálkoztak el a szentírás-magyarázatain. Egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”

Ferencben mély tisztelet és csodálat élt Isten teremtett világa iránt. Félig vakon, tizenkétféle betegségtől szenvedve megírja a „Teremtmények énekét”, a Naphimnuszt. Költeménye nem pusztán gyönyörködés a természet szépségeiben, hanem Ferenc belső lelki érésének gyümölcse.

1226 májusában megírja a Végrendeletét, s halála közeledtét érezve visszatér a Porciunkulába.

Halála előtt Ferenc megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Ezután megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre - azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. A halált „Isten hozott, Halál testvér!” felkiáltással fogadta, és énekelve adta vissza lelkét az Úrnak 1226. október 3-án a Porciunkulában.

Alig két évvel később IX. Gergely pápa szentté avatta. Ünnepét október 4-i dátummal azonnal felvették a római naptárba. Földi maradványait 1230-ban átvitték a tiszteletére épített Szent Ferenc bazilikába és itt temették el.