Szent Ambrus

Milánói Szent Ambrus (Trier, 339 - Milánó, 397. április 4.) kormányzó, majd püspök, egyháztanító. 1298 óta egyházatyaként tisztelik. Az ortodox birodalom gondolatának fő nyugati megalkotója, a IV. század utolsó negyedére kialakult társadalmi és politikai helyzetnek sok szempontból jellegzetes személyisége. 374-ben még nem volt megkeresztelte, amikor kissé szokatlan módon püspökké választották.

Élete

Jómódú, római arisztokrata családban született. Édesapja birodalmi tisztviselő volt: Gallia praetori prefektúrájának a vezetője. Édesanyja férje halála után három gyermekével - két fiúval és egy leánnyal - Rómában telepedett meg. Liberius pápa kezéből vette át a fátylat, annak jeleként, hogy özvegyen egészen Istennek szenteli az életét. Ambrus gyermekkora fegyelmezett környezetben zajlott le. Előkelő származása kitűnő iskolákat biztosított számára. Jogot, irodalmat, görög és latin nyelvet, valamint retorikát tanult, mindegyikben jártas volt. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen Milánó kormányzója lett.

Ebben az időben a milánói püspökségben az arianizmus hívei és a Szentháromságot valló keresztények kemény harcban álltak egymással. Amikor 374-ben meghalt az ariánus Auxentius püspök, félő volt, hogy a város ariánus és katolikus lakossága egymásra támad. Különösen a püspökválasztás napján volt nagy a feszültség. Ambrus, a város köztiszteletben álló kormányzója noha a választásban nem volt érdekelt, a legrosszabbtól tartva a választás napján személyesen jelent meg a templomban. Ekkor katekizmus tanuló volt, ami ebből a szempontból annyit jelent, hogy ő maga nem választhatott és őt sem választhatták. A hagyomány úgy tudja, hogy miközben beszédet intézett a hívőkhöz, egy gyermek felkiáltott: "Ambrus püspök!" (Ambrosius episcopus!). S a tömeg egyhangúan megválasztotta Milánó püspökének. Ambrus nem akarta elfogadni, mert bár kereszténynek vallotta magát, nem volt felkészülve az egyházi hivatalra és még megkeresztelkedve sem volt. Tiltakozott, végül a „császári udvar nyomására" meghajolt a nép akarata előtt. Megkeresztelkedett és nyolc nap múlva 374. december 7-én püspökké szentelték.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismerettel tanulta a püspöki teendőket. Elmélyült a teológiai tanulmányokban, tanulmányozta a Bibliát, valamint Alexandriai Philón, Órigenész, Alexandriai Szent Atanáz és Nagy Szent Vazul írásait. Nagy Szent Vazullal levelezett is. Vagyonát szétosztotta, napjait imádsággal és tanulással töltötte.

Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Nagy gondot fordított az Evangélium hirdetésére, különösen szerette Lukács evangéliumát. Prédikációiban gyakran magyarázta a Szentírást. A retorikában és a görög nyelvben való jártassága nagyban segítette munkáját. Ambrus szerette a liturgiát és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen részt benne. Ő maga is írt himnuszokat. Szónoklatainak hatása alatt tért meg és kezdett új életet Szent Ágoston. Ambrus püspök keresztelte meg.

Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára. Ebben is Origenészt követte.

Kora világi társadalmában, de az Egyházon belül is egyre élesebben mutatkoztak meg a vagyon megszabta különbségek. Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, aki szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását, s a vagyon utáni törtetést. Eszméinek és gondolatmenetének világosságával ezen a téren még a híres Nagy Szent Vazult is felülmúlta.

Az ariánusokkal szemben annak ellenére határozottan lépett fel, hogy a császári udvarban számos követője volt az arianizmusnak. Ambrus szigorúan az első nikaiai zsinat határozatához tartotta magát. Nem engedélyezte számukra templom építését még a milánói városkapun kívül sem. Határozottan kiállt a mellett, hogy egyházi ügyekben nem a császár, hanem a püspök az illetékes. Gratianus uralkodása idején törvényt alkottak a szentélyeikben található kultikus tárgyak lefoglalására. 381-ben az aquileiai regionális szinódus alatt leváltatta Palladius illyr püspököt és annak presbiterét.

382-ben sikerült rávennie Gratianus császárt, hogy mondjon le legfelsőbb papi címéről, a római vallás akkori legmagasztosabb beosztásáról, a Pontifex maximus címéről. Azt is elérte, hogy a római Szenátus csarnokából az évszázadok óta ott álló Victoria oltárt és az istennő márványszobrát eltávolítsák. 390-ben szinóduson ítélte el Jovianus tanait. Többször szembeszállt I. Theodosius római császárral. 388-ban a mezopotámiai Kallinikonban a püspök által felhergelt tömeg felgyújtotta a város zsinagógáját. Theodosius törvényes büntetést rótt ki a püspökre, azonban Ambrus levelet írt a császárnak, amelyben megvédte a kallinikoni püspököt, s ez volt az első eset, amikor a vallási érdekeket a törvény fölé akarták helyezni. 390-ben kiközösítéssel fenyegette Theodosiust a szaloniki vérengzés miatt. Butherich gót tiszt börtönbe vetett egy fogathajtót, mire a felbőszült nép megölte a gótot. Ekkor Theodosius elrendelte, hogy bosszulják meg halálát. Bár rövid időn belül visszavonta parancsát, a gótok több ezer embert gyilkoltak le a hippodromban. Ambrus meg volt győződve arról, hogy a császárnak is nyilvánosan vezekelnie kell ezért a tettéért, mert ő is az egyház tagja. Ambrus magas egyházi hivatalával járt, hogy politikai ügyekben is részt kellett vállalnia. Amikor az uzurpátor Magnus Maximus Gallia felől fenyegette Itáliát, a császár követeként tárgyalt vele.

Nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katekizmus tanulókat holtteste mellett keresztelték meg. A legenda szerint sokan közülük ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások pedig úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

Teológiai működése

Szent Ambrus milánói domborműve
Szent Ambrus milánói domborműve

Csak későn ismerte meg a Bibliát és a keresztény doktrínákat, de a sztoicizmus, Cicero filozófiájának és kora aszketizmusának hatására magas szintű keresztény erkölcsöt hirdetett. Főleg a keleti egyházatyák szövegeit értelmezte a latin világ számára. Jelentős mértékben hozzájárult a nyugati egyház teológiai fejlődéséhez, hiszen őt megelőzően szinte valamennyi kiemelkedő teológus keletről jött, és görög nyelven írt. Allegorikus bibliamagyarázataiban az Órigenész által kidolgozott exegetikus módszereket alkalmazta. A szövegeket szó szerinti, erkölcsi és misztikus értelemben is vizsgálta. A római katolikus egyház katekizmusa húsz alkalommal hivatkozik Szent Ambrusra. Odaadó Szűz Mária tisztelete nagy hatással volt több pápára is.

Nagyon tekintélyes az irodalmi hagyatéka, de fontosabb volt ennél lelkipásztori tevékenysége, amely az Egyház legjelentősebb püspökei közé emelte. Személyének titka azonban nem a külső cselekedetekben volt, hanem a lelkében, amely egész életén át tele volt hálával Isten iránt, aki ilyen nagy kegyelemben részesítette.

Ambrus vezette be az ún. ambrozián liturgikus énekeket, melyeket Milánó és Lugano környékén ma is őriznek, és használnak. Azért, hogy a húsvéti vigíliát vonzóbbá tegye a nép számára, himnuszokat és antifonálékat iktatott a liturgiába. Életrajzírói szerint akkor énekelte ezeket, amikor az arianusok megostromolták a milánói bazilikát. Ambrus püspök a liturgiában bizonyos rugalmasságot tanúsított, mert szerinte a liturgia olyan eszköz, amely a hívőket segíti az istentisztelet alatt. Szent Ágostonnak azt ajánlotta, hogy mindig legyen tekintettel a helyi liturgikus szokásokra. Ambrus püspök himnuszokat is szerzett, ezek közül néhány a mai napig fennmaradt (Deus Creator Omnium, Aeterne rerum conditor, Jam surgit hora tertia, Jam Christus astra ascendante, Veni redemptor gentium). A hagyomány neki tulajdonítja a Te Deum laudamus-t, amely akkor született, amikor megkeresztelte Szent Ágostont.

Szent Ambrus jelképe a méhkas
Szent Ambrus jelképe a méhkas

Az ambroziánus rítus Ambrus püspökhöz kötődik. Bizonyos dolgokban eltér a római rítustól, pl. az advent Tours-i Szent Márton napja (november 11.) utáni első vasárnap, a nagyböjt a hamvazószerda utáni vasárnap kezdődik, kereszteléskor a keresztelendő fejét víz alá merítik.

Szent Ambrushoz számtalan legenda is kapcsolódik. Egyik ezek közül, hogy amikor kisgyermekként a bölcsőjében feküdt, méhek raja lepte el, a méhek ki-be mászkáltak Ambrus szájában, majd egyszer csak elrepültek. A rémült apa így kiáltott fel: ‘Ha a fiam ezt túléli, egészen biztosan nagy ember válik belőle!‘ A méhek egyébként abban a vonatkozásban is előkerülnek, hogy bizonyos ábrázolásokon Ambrus kaptárt tart a kezében, mely írásainak és prédikációinak mézédes mivoltára utal.

A másik legenda úgy tartja, hogy a milánói bazilika előtt álló oszlop az Ambrus és az ördög között harc szimbóluma. Sokak szerint Ambrus legyőzte és elűzte az ördögöt, a fülünket az oszlopra szorítva pedig hallhatjuk a pokol szörnyű zajait.

Szent Ambrus a méhészek védőszentje, ünnepe december 7.