A székely szabadság napja

A Székely Nemzeti Tanács 2012. január 6-i határozatában március tizedikét a székely szabadság emléknapjává nyilvánította. Ez a nap a székelység összetartozásának napja. 1854-ben ezen a napon végezték ki a két évvel korábbi Habsburg-ellenes székely szervezkedés három vezetőjét, Török Jánost, Gálfi Mihályt és Horváth Károlyt. A kivégzés időpontja nem véletlen. Fenyegető üzenet volt, így jár, aki március 15-ét, a magyar szabadság napját felidézve újra fel akarja lobbantani a szabadságharc lángját.

Előzmények

A marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve

Az 1848-49. évi forradalmat a túlerő leverte ugyan, de a kegyetlen megtorlás ellenére elfojtani nem tudta. A magyarság lelkében a forradalom emléke, Kossuth Lajos és az emigráció tovább élt és óriási népszerűségnek örvendett. Az erdélyi magyar közvélemény hónapokkal a forradalom bukása után is hitte és várta a felszabadulást, a függetlenség kivívását. Hittek Kossuth Duna menti köztársaságában. Álhírek és alaptalan derűlátás is éltette a reményt, hogy francia, angol és török segítséggel a forradalom lángja újra fellobbanhat. Voltak akik hittek benne, hogy megfordítható a történelem kereke, hitték, hogy a zsarnok fölött győzhet a tiszta, haladó eszme. Ez a remény segített abban, hogy az elnyomást el tudják viselni, illetve ennek a várakozásnak talajában gyökerezett a Habsburg uralkodóház és államszervezete elleni fegyveres felkelés gondolata. Székelyföldön - 1851. júliusa és 1853. október 6-a között - Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre került sor.

Makk József, a szabadságharc tüzérezredese eleinte Kossuthtól függetlenül kezdett szervezkedni, majd 1851 tavaszán már az együttműködést kereste a kormányzóval. Kossuth az emigrációból a mozgalom fővezérletét, míg Makk helyettesként a gyakorlati végrehajtás feladatát látta el. Június 25-én Kossuth formailag is megbízást adott Makk ezredesnek a szervezés megkezdésére. A megbízás kiterjedt a hadsereg újjászervezésére, a fegyverek és hadi felszerelések beszerzésére is. A mozgalom célja a magyarországi Habsburg-uralom megdöntése, illetve Magyarország függetlenségének kivívása volt. Mindehhez a törvényes alapot az 1849. április 14-i trónfosztás biztosította. Számítottak az olasz földön, osztrák hadseregben szolgáló mintegy 30-40 ezer magyar katonára is. Úgy vélték, ha a katonák tudomást szereznek a felkelésről, azonnal csatlakoznak a magyar szabadság kivívásáért induló harchoz.

A szervezés kereteit a Mazzini által Itáliában kipróbált évszak-rendszer alapján építették fel: az esztendő (a földalatti kormány) 12 hónapot (kerületet), 1-1 hónap 4-4 hetet (járást), 1 hét 7 napot (aljárást), 1 nap 24 órát (községet), 1 óra 60 percet (egyént) foglalt magában. A tizenkét hónapból három Erdélyben alakult, közülük is kiemelt fontosságú volt már a földrajzi fekvése miatt is a székelyföldi. A nők szervezetét virág-rendszerbe foglalták: a szirmok (egyes személyek) virágokban, azok csokrokban, a csokrok koszorúkban, a koszorúk füzérekben, a füzérek a Flórában egyesültek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése. Mindenki csak a közvetlen felettesét, illetve az alárendeltjét ismerhette. Az utasításokat titkosírással továbbították. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló.

A felkelés kezdetéig éberségre és titoktartásra, a kormány rendszabályai elleni passzív ellenállásra, a kincstári bevételek csökkentésére (pl. a dohányzástól való tartózkodásra), mozgalmi pénztár létesítésére, a magyar papírpénz gyűjtésére, az elnyomó politika elleni propagandára, a kormány utálatára, a nemzetiségekkel való kibékülésre, katonai fölszerelések gyűjtésére biztatta a beavatottakat.

A felkelés célja Magyarország függetlenségének elérése volt. Településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveztek. Arra készültek, hogy a felkelés kitörésekor átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesüljenek a hadsereggel. A legeredményeseben Székelyföldön indult meg a szervezés, ahol Török János marosvásárhelyi tanár volt a vezető. Sajnálatos módon a mozgalomba beépült osztrák kém lebuktatta a szerveződést. Bíró Mihály - Török János egyik legközelebbi munkatársa - 1849-ben fogságba esett. Bécsi ügynökké válásának köszönhette gyors kiszabadulását. Bíró 1851 őszén átadta az osztrákoknak az emigrációban tartózkodó vezérektől érkezett utasításokat, a szervezet levelezését és rejtjelkulcsát. Így a letartóztatások már 1851 decemberében elindultak. 1852-ben már 60 felkelőt tartóztattak le, majd a perek lezárulta után a fővezéreket kivégezték Marosvásárhelyen, 1854. március 10-én, és Sepsiszentgyörgyön április 29-én. Amikor a vértanúkat Marosvásárhelyen állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba.

A székely szabadság napja tiszteletére emelt szobor Sepsiszentgyörgyön

A másik két erdélyi területen a szervezkedés alig kezdődött el, amikor a rendőrség már megkezdte a letartóztatásokat. De az osztrákok nem siettették a letartóztatásokat, hogy minél több információhoz juthassanak. Az első letartóztatásokra Magyarországon került sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatták le, majd januárban Pozsonyban akasztották fel.

1851 szilveszterén házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos székhelyén. Az ezredest a házigazda Nagy József lélekjelenlétének köszönhetően nem tudták letartóztatni, de iratai a császári hatóság kezébe kerültek. Ezek alapján megkezdődött a szervezet módszeres felgöngyölítése. 1852. január 24-én éjjel letartóztattak körülbelül hatvan mozgalmárt, köztük három nőt, és a nagyszebeni fogházba szállították őket. A külföldre menekült Makk Erdélybe küldte Váradi József volt honvéd főhadnagyot, hogy újból építse ki a hálózatot és - tekintettel a várhatóan kirobbanó orosz-török háborúra - gyorsítsa meg a fegyveres felkelés előkészületeit. A várt tömeges csatlakozás azonban elmaradt, Váradi csak egy nagyon kis létszámú csapatot tudott felfegyverezni, amelynek a lakosság passzív magatartása miatt még az élelmezés is gondot okozott. Az osztrák hatóságok így a szabadcsapat tagjainak nagy részét komolyabb erőfeszítés nélkül el tudták fogni és 1854. február 14-én Váradi Józsefet is kézre tudták keríteni.

1852. január 24-én vetették fogságba a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások következtek. A két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten került sor, a többi résztvevőre 5-18 évi várfogságot szabtak ki.

Székely vértanúk emlékműve Marosvásárhelyen

A marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve a város elsőként felavatott - egyben a legrégibb máig álló - köztéri műalkotása. 1875-ben közadakozásból állították a Postaréten, a kivégzések színhelyén. Az emlékbeszédet Orbán Balázs tartotta, feliratát Jókai Mór írta. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhellyé vált. Az emlékmű 21 láb magas, gúla-alakú porosz gránitból készült obeliszk. Északi alapkövén fekvő, nyíltól sebzett oroszlán dombormű, mellső lábai közt a nemzeti lobogója, alatta két keresztezett kardon a magyar címer látható. Ez alatt a szövegmezőben olvasható: „Bágyi Török János 47, Martonosi Gálfi Mihály 37, Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban Magyarország alkotmányos szabadságáért Marosvásárhelytt 1854 márc 10 együtt kivégzett székely vértanuk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék.” Alatta Jókai Mór epigrammája olvasható:

A postaréti emlékmű 1875-ben

Szent hely ez, oh vándor!
egy nemzet tette e jelt itt
Leghűbb gyermekei végzetei sírja fölé.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték; vallák s haltak érette híven.
Törvényes, szabad és független nemzeti állás
Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt!

Bár a román hatalomátvétel után többször megrongálták, ma is áll, és minden évben megemlékezéseket, ünnepélyeket tartanak itt. A 2013-as rendezvényen - mely autonómiát követelő felvonulással zárult - a szervezők becslése szerint mintegy harmincezren vettek részt. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal és az állami hatóságok a későbbi években megpróbálták megakadályozni a felvonulás megtartását, több ízben is tetemes bírságot róttak ki a szervezőkre és a résztvevőkre. Az SZNT perek tucatjával érvénytelenítette a bírságokat, és vívta ki a felvonulás jogát. Történelme folyamán a székelységnek mindig kiváltságos társadalmi státusza, önálló jogállása volt. Mai fogalmaink szerint az autonómia jeleníthetné meg a székelyek szabadságát. Ez jelentené a közösségi, nemzeti fennmaradás hosszútávú biztosítékát.

Az elmúlt években a marosvásárhelyivel egy időben számos európai nagyvárosban tartottak megmozdulásokat a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására.