- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Júniusi jeles napok
- Sütő András
Sütő András
„Nem idomításra, gondolkodásra születtem; embernek születtem, aki nem csupán tetteivel, de a gondolataival is rendelkezni akar."
„Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek."
„Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük."
„A hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében."
„Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember."
„Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött."
„Hacsak lehet, játszik a gyermek. Mert végül a játék komolyodik munkává. Boldog ember, ki a munkájában megtalálja a valamikori játék hangulatát."
„A történelem, bármennyire is a tömegek műve, egy-egy kiemelkedő személyiség karján sétál be az emlékezet házába."
„Félelmetes minden, amihez hozzányúl az ember.”
Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. - Budapest, 2006. szeptember 30.) a romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló alakja, Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író, lapszerkesztő, közéleti személyiség.
Életpályája
Mezőségi szegényparaszti családból származott, a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Szülei Sütő András és Székely Berta voltak. Tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában írt riportokat. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel.
1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben a szerkesztőséget áthelyezték Bukarestbe és emiatt ő is költözött. Azonban az 50-es évek elején kialakult politikai viszonyokkal nem tudott azonosulni, ezért 1954-ben lemondott állásáról. Marosvásárhelyre költözött és az Igaz Szó című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. Marosvásárhely aztán a haláláig otthona maradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben. 1958-1989 között a Művészet, illetve az Új Élet című marosvásárhelyi képeslapnak volt főszerkesztője. 1989-ig az Erdélyi Figyelő főszerkesztői pozícióját töltötte be.
1965-1977 között parlamenti képviselő, 1974-1982 közt a Romániai Írószövetség alelnöke volt. 1980-tól kezdve a Ceausescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. Ebben az időszakban ő és családja a hatalom és a Securitate folyamatos zaklatásainak voltak kitéve.
Az 1989 decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. A marosvásárhelyi fekete március, a marosvásárhelyi pogrom idején a magyarok és románok között kitört etnikai zavargások során az RMDSZ székház ostromakor elveszítette bal szeme világát. Saját kérésére Magyarországra szállították gyógykezelésre
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Életének 80. évében, 2006. szeptember 30-án, hosszan tartó betegség után melanómában hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra a marosvásárhelyi református temetőben a Bolyaiak sírjának közelében.
Munkássága
1948-ban berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába. Jó ember- és valóságismerő képessége birtokában ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről. A Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmaradásról.
Drámaíróként a Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt az Egy lócsiszár virágvasárnapja című művével debütált 1976-ban. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun Kiadó).
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Több tucatnyi magas színvonalú prózai és drámai műve a jelenkori magyar írók élvonalába emelte. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt. Darabjait 1971 óta Magyarországon is folyamatosan játsszák.
Díjai: Állami-díj (1951, 1953, harmadik fokozat), Bethlen-díj (1990), Kossuth-díj (1992), Kisebbségekért-díj (1995), A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1996), A Magyarság Hírnevéért-díj (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje - polgári tagozat (2005).