Sík Sándor: Népfölkelők

(A pécsi 19-eseknek)

Édes véreim, vége a dolognak,
Ezt is megértük, ma is este lett.
Szorítsatok a rossz barakk szalmáján
(Nem baj, ha nedves!) nekem is helyet.
Ottkint zuhog a negyednapos eső
És bolondul a szerbiai szél.
(Én Istenem! Hát azok a testvérek,
Fönt, fönt, akiknek nem jut ma födél!)

Ülünk a szalmán. Pislog a pipátok.
Nagynéha szóltok egy-egy csöndeset.
Nincs itt embere szófia beszédnek,
Gondoltok inkább a szavak helyett.
A hangosakat megcsúfolja mostan
Ez a siket nagy világförgeteg.
Egy csoda termett köztünk ma reménynek:
A ti nehéz, mély csendességetek.

Nem hoz titeket harcok hősi láza,
Nem hírre, díszre ifjú szomjúság,
Daliás mámor büszke lobbanása, —
Házas-tüzes, nehézléptű apák.
Ritt a gyereknép, zokogott az asszony,
A nehéz szívek ezere alatt:
Cammogva, nyögve, oly nehezen indult
A hosszú, hosszú katonavonat.

Most is, tudom, hogy hallgatva pipáltok,
A lelketek, jól látom, messze jár.
Az a szép, nagy hegy nem a Fruska-Gora:
A baranyai drága, szép határ.
Kend, András bácsi, most Vázsnokra gondol,
(A felesége, tudom, nagy beteg,
A mai levél csupa szomorúság)
Meg hogy a szőlőt, azt ki metszi meg!

István bácsi a Pistájára gondol,
(Akkor született, hogy eljött hazúl!)
Horváth Ferenc a Viki lányát szánja,
A szép új földjét Tóth tizedes úr.
Minden sóhajtást tudok, merre sóhajt. A rossz lámpában pislákol a bél,
Kint búg vontatva az őrjárat hangja.
Az ócska deszkát döngeti a szél.

Ezt a sóhajtást, ezt a nehéz gondot
Ne szégyeljétek, öreg harcosok!
Holnap azért, ha ember kell a gátra,
Helyén lesz ott is mindahányatok.
Parancs ha szólna: perc és talpon álltok,
Nincs többet asszony, föld, jószág, gyerek, —
Nem marad egyéb tornyos lelketekben: A kötelesség és a becsület.

Domború mellel, gyökerezett lábbal
Ti álltok itten, eleven sövény,
A Kárpátoktól le a Drinapartig
Körös-körül az ország mesgyején.
Vérét és húsát védeni a földnek,
Az anyaföldnek, melyből nőttetek,
Mely vérét, lelkét tibelétek forrta.
Kemény, kövér föld: a ti földetek!

Mikor megértünk hátán a halálra,
Az életvágy még egyet lihegett,
Szívig hasított a fájás a földbe:
Ez a döbbenet termett titeket.
Tibennetek az anyaföld mozdult meg;
A föld szívéből sikolttok elő:
Bizonyságul magának és az égnek,
Hogy van még benne új vér és velő.

(1915. febr. Pétervárad, sirinai erőd.)