Sík Sándor

Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. - Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946-49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa. Öccse Sík Endre író, jogász, diplomata, külügyminiszter, történész, Afrika-kutató.

1889. január 20-án született Budapesten. Apja Sík Sándor ügyvéd, anyja Winternitz Flóra, akik zsidó vallásból még gyermekeik megszületése előtt katolikus hitre tértek. Apja korai halála után anyja nevelte négy kisebb testvérével együtt. A család Gödöllőn élt, ott végezte az elemi iskolákat és onnan járt be a budapesti Piarista Gimnáziumba. Itt öt osztályt végzett, majd 14 éves korában, 1903-ban a piarista rendbe lépett. A Vácott töltött novíciusév után a 7. és 8. gimnáziumi osztályokat rendi studensként Kecskeméten végezte és ott tett érettségit. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán magyar-latin szakos tanárjelölként végezte. 1910-ben a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett.

Piarista tanári működését az 1910/1911. iskolai évben Vácott kezdte. A következő évtől a rend budapesti gimnáziumában kapott állást. Tanári, költői és irodalomtudósi munkája mellett 1912/1913-tól egyik alapítója és irányadója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatának.

Az I. világháború idején egy évet töltött lelkipásztorként a doberdói harctéren, melynek során a menekülést és bujkálást is meg kellett tapasztalnia. A harcok iszonyata, rémülete, bizonytalansága éppúgy része lett költeményeinek, mint a buzdító, szüntelenül remélő, boldog örvendezés, mely mélyen gyökerező hitének legszebb megnyilvánulása. A Maradék magyarok című kötetben olvashatjuk Sík Sándor világháborús verseit, hazafias lelkületének, mély keresztény hitének nagyszerű bizonyítékait. A magyar sorsot érintő történelmi műveiben (Magyar óda 1916-ban vagy A rokkant éneke) Baróti Dezső találó megfogalmazása szerint a költő „szeplőtlen hazaszeretetének" állít emléket.

A következő években Budapesten tanított. 1929 végén Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezte a szegedi egyetemre a magyar irodalomtörténet tanárává. 1930 és 1944 között volt Szegeden professzor, s ezekben az években széles tanítványi kört alakított ki. Előadásai annyira népszerűek voltak, hogy az egyetemi hallgatók mellett a városi értelmiség soraiból is szép számmal látogatták. Sík oktatói habitusáról így vall egy hallgatója: „Sík Sándor minden kimondott szavában a tudós felelőssége él és a költő lendülete lobog; a kettő csodálatos módon megfér egymással és olyan mély, élményekből táplálkozó és mégis tárgyilagos vizsgálódást eredményez, ami még az egyetemi katedrán is csak keveseknek adatik. Mindenkit elragad ez a kivételes módszer és csak fokozza azt az állandó vonzást, amely Sík Sándorból, az emberből árad.” Nagy műveltségével életre szóló útravalót adott tanítványainak, köztük Radnóti Miklósnak is. Radnótinak atyai jóbarátja lett. 1943. május 2-án római katolikussá keresztelte őt a budapesti Szent István-bazilikában.

Szegedi működése alatt több irodalmi szervezet működésében és vezetésében is tevékeny szerepet vállalt.

Sík Sándor 1944 őszén Szegedről Budapestre ment. Az ostromlott városban piarista szerzetestársaival együtt menekülteket, üldözötteket és rászorulókat segített lelkileg és anyagilag egyaránt. Komoly lelkipásztori munkát végzett ezekben a nehéz időkben.

1945-ben rövid ideig még visszatért Szegedre, de amikor az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöki megbízatását elvállalta, végleg a fővárosba költözött. Az államszocializmus éveiben a katolikus folyóirat, a Vigília szerkesztőjeként és a Kegyes Tanítórend (a piarista szerzetesrend) magyarországi tartományfőnökeként tevékenykedett. Utolsó éveiben sokat tartózkodott pihenés céljából Mátraszentimrén, majd Klotildligeten. 1963. szeptember 28-án halt meg Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban. Temetése 1963. október 4-én volt a Farkasréti temetőben, de ott sírját 1980-ban fölszámolták, és hamvait a Kerepesi temető újabb piarista sírboltjába (511/A-512/A) szállították.

Munkássága

Fiatalkorától kezdve az irodalom szinte minden ágával foglalkozott. Már a gimnáziumban feltűnt költői tehetségével, később írt irodalomtörténeti és esztétikai értekezéseket, kritikákat és színműveket. Szerkesztett imakönyveket, tankönyveket és újságokat, működött mint lelkigyakorlat-vezető és előadó. A cserkészet mellett számos más közéleti és irodalmi társaság életében és irányításában is részt vett.

Első verseskötete 1910-ben jelent meg Szembe a Nappal címmel, amelyet még tizenhárom kötet követett. Emellett színműveket, prózát, lelkiségi és pedagógiai munkákat írt. Irodalomtörténeti fő művének a Pázmány, az ember és az író tekinthető, melyben szakít a korábbi portrék leegyszerűsítő képével. A magyar nyelv első tudatos művészéről szóló monográfiáját ezekkel a szavakkal méltatta Szerb Antal: „oly sokoldalú, annyira mindenfelől körüljárja azt a hegyet, ami Pázmány”.

Rendszeresen publikált az Élet és a Vigilia katolikus folyóiratokban (az utóbbinak 1946 után főszerkesztője is volt). Tagja lett a Szent István Akadémiának 1919-ben, 1923-ban pedig a Kisfaludy Társaságnak. 1936-ban a Magyar Rádióban tartott 6 részes előadás-sorozatot a magyar szentekről. Főmunkatársa az 1931-1939 között létező Fiatal Magyarság c. lapnak, amely orgánummal a fiatalság számára akart erkölcsi és hitbeli útmutatást adni. A cserkészetet egyben egy lehetőségnek tartotta arra, hogy az ifjúságot megóvja a két világháború között terjedő szélsőséges eszméktől. Sík Sándor kritizálta korának irredentizmusát és kirakat magyarságát. „Aki Nagy-Magyarországot akar teremteni, annak nagy magyarnak kell lennie…, ellene kell mondania minden hazugságnak, minden frázisnak és minden pogányságnak.”

A háború után reményekkel tekintett a demokratikus átalakulásra. 1946-ban tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Hamar világossá vált számára azonban, hogy a demokratikus kísérlet nem járhat sikerrel. Elutasította a kiépülő diktatúra egyházellenes oktatáspolitikáját, Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszternek levélben fogalmazta meg kritikáját a fakultatív hitoktatással kapcsolatban: „De nem tehetem magamévá ezt a programot, mint hívő ember és katolikus pap sem: nem nyugodhatom bele abba, hogy a jövő nemzedék széles rétegei ki legyenek téve annak a lehetőségnek, hogy politikai befolyásolásra Isten ismerete nélkül nőjenek fel.” 1947-ben a piarista rend tartományfőnökének választják, így 1949-ben ő kényszerül a szerzetesrendek feloszlatásakor és a piaristák létszámának csökkentésekor eldönteni, ki folytathatja hivatását szerzetesi közösségben. Ugyanebben az évben - sokakkal együtt - kizárják az MTA-ból. Bár felkérték, hogy csatlakozzon az Állami Egyházügyi Hivatalhoz és az Opus Pacis papi békemozgalomhoz, mindkettőt elutasította.

Mivel mindkét ágon zsidó származású volt, így az 1939-es második zsidótörvény hatálya alá tartozott, csak ún. „mentesítettként” élte túl a vészkorszakot. Mélyen felháborította, hogy állam kíván illetéktelenként identitásáról dönteni. Bár származása szerint zsidónak minősült, nem volt zsidó identitása, sokkal inkább magyar azonosságtudattal rendelkezett. Naplójában elmarasztalta a kor egyházi vezetését, hogy szavát nem emelte föl a zsidó törvények ellen. Személyesen vitába bocsátkozott Schütz Antal piarista társával és barátjával nézeteit illetően. 1936-os említett előadássorozatában a következőképpen vallott a magyarságról:

„Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. […] még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvésével úgy kell kiküzdenie… Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot.”

Síremléke a Kerepesi temetőben

Sík Sándor a század vallásos lírájának és gondolkodásának egyik kiemelkedő hatású személyisége volt. Emberi példája, felvilágosult szemléletmódja, nevelői nyitottsága bizonyos vonatkozásban példaszerűvé tette életművét. Mint a nagy hagyományú budapesti piarista gimnázium tanára az első ösztönzéseket adta Boldizsár Ivánnak és Thurzó Gábornak. A szegedi egyetem professzoraként mestere és társa lett a "Szegedi Fiatalok" körének, atyai barátja és vitázó társa Radnóti Miklósnak, Ortutay Gyulának, Baróti Dezsőnek és Tolnai Gábornak. Mesterei és útmutatói között emlegette őt Szerb Antal is. A két világháború közötti korszak nagy íróival harmonikus kapcsolatot tartott, József Attilának például felajánlotta, hogy nála megszerezheti végszigorlatát, melyet az emlékezetes Horger Antal-affér után nem mert letenni. Tisztelte és becsülte őt Kosztolányi Dezső és Babits Mihály is, aki a Nyugat rokonának érezte Sík Sándor törekvéseit. A felszabadulás után az újrainduló Vigilia főszerkesztője lett, s az is maradt haláláig. Ezzel párhuzamosan a hazai piaristák rendfőnöke volt. Élete végéig megtartotta konferenciabeszédeit, olykor jelentős hatást tett ezekkel a fiatal értelmiségre.

Sík Sándornak nemcsak költészete jelentős; már fiatal piarista paptanár korában középkori latin himnuszok művészi fordítója (akárcsak Babits Mihály), később pedig kiváló irodalomtörténész és esztéta.