Sík Sándor: A rokkant éneke

Világverő, nagyságos nemzetek,
Kik tort ültök a vert világ felett,
S ti is, boldog először-megtepertek,
Kik alázatban magatokra leltek,

S te Úristen, ki messze-messze vagy
S rég eltakartad tőlem arcodat:
Itt áll előtted s némán várja sorsát
A legutolsó: rokkant Magyarország.

Tudom, számomra nincsen irgalom,
Hiába kérne koldus félkarom;
Tudom, meglátni fertezettet vétek;
Nem is nyújtom mankómat elibétek.

Egy árva szó csak, amért reszketek,
Egy árva szómra hogy feleljetek;
A haldoklót is egyszer szólni hagyják,
Halottat is haranggal elsiratják.

Egy haldokló nép véres ajka kérd.
Isten és ember, szóljatok: Miért?
Merthogy meghal egy ezeréves élet?
Isten szép műve merthogy ördögé lett?

Merthogy minden gyökérig rontatott,
És megmérgezték méhben a magot,
Hogy a halálnak keljen a kelendő.
Miérthogy meghalt itten a jövendő?

Állok, egyhelyben, béna, bús titok,
Valaki egyszer ideállított:
S azóta nincsen vérverés a földön,
Fejemen amely át ne hömpölyögjön.

Ködös szemmel, öt őrült éven át,
Tépem elétek mellem patakát;
Tele marokkal, tébolyultan, bőszen
Fekete vérem ég felé esőztem.

Hallgat minden Keleten, Nyugaton,
Én kárhozott, csak én nem nyughatom.
Öngyilkos görccsel, meredt-akaratlan,
Tépem a mellem, tépem szakadatlan.

Miért? Miért? Nagyok, feleljetek!
Miért e rémség? Értem? Értetek?
Ennen bűneim mérgei maratnak?
Vagy tiértetek kellek, áldozatnak?

Mert a vérem ha áldássá lehet,
Ha izmosíthat embergyökeret,
Ha jóimat belétek itathatja:
Akkor legyen az Isten akaratja!

Akkor a Rokkant meghajtja fejét,
Összeharapja végső erejét,
S ki értetek hull kilenc századéve:
Végső áldást ad rátok félkezével.

De ha nem hoztok új-világ-magot,
Ha meg nem száll a lélek rajtatok:
Reszkessetek, mert világbontó roppant
Átokkal omlik sírjába a Rokkant.

1919 június.