Selye János



„Harcolj mindig, ha a cél nemes, de ne állj ellen, ha nem érdemes."

„A természet harmonikus eleganciáját szemlélni és valamelyest meg is érteni a legnagyobb élmény, amelyben az ember részesülhet."

„Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül. Az elismerés hiánya csődélmény, ami megbetegítő stresszt okoz."

„Minden embernek szüksége van valamilyen célra az életben, amit tiszteletben tart és büszke, hogy dolgozik érte, mert csak úgy maradhat egészséges."

„Az ösztön és a logika állandó harcban állnak egymással, mert amit akarunk, az gyakran nem logikus, és ami logikus, azt sokszor nem akarjuk."

„Mindig lesznek vezetők és vezetettek, de a vezetőket csak addig érdemes megtartani, amíg szolgálni tudják a vezetetteket úgy, hogy kiérdemlik azok szeretetét, tiszteletét és háláját."

„A kutatásban a kudarc sokkal gyakoribb, mint a siker... A kudarc tudomásulvételéhez szükséges erő a sikeres tudós egyik legértékesebb tulajdonsága, mert végeredményben ennek az erőnek köszönhet majd egy vagy két sikert a számtalan kudarc közepette, s akkor érdemes volt kitartani.“

„Nem az a lényeg, hogy valamit elsőnek lássunk meg, hanem az, hogy szilárd kapcsolatot teremtsünk az előzőleg megismert és az eddigi ismeretlen között. Ez a tudományos felfedezés ábécéje”

Selye János (Bécs, 1907. január 26. - Montreal, 1982. október 15.) belgyógyász, vegyész, stresszkutató, a huszadik század egyik legnagyobb orvos-kutatója. Munkássága az endokrinológia, az élettan, a biokémia és a krónikus megbetegedések járványtani kutatása területén még ma is meghatározó.

Selye János 1907. január 26-án született Bécsben osztrák édesanya és magyar édesapa gyermekeként. Apai nagyapja és édesapja is orvos volt. Apja, Dr. Selye Hugó magyar katonaorvos, osztrák édesanyja a középosztálybeli Langbank családból származott. Az osztrák-magyar vegyesházasság az Osztrák-Magyar Monarchia idején - különösen polgári körökben - nem számított ritkaságnak. Az apát az első világháború után áthelyeztek Komáromba. A család több évtizeden át élt a városban. Így az ifjú Selye is itt nőtt fel, alap- és középiskolai tanulmányait itt végezte. Elemi iskolai tanulmányait az egykori jezsuita fiúiskolában folytatta, innen került a Bencés Gimnáziumba. Nem volt különösebben jó tanuló, de kiváló nyelvtehetségével kitűnt társai közül. Hat nyelven olvasott és beszélt. Az atyai és iskolai neveltetésének köszönhetően életében magyarnak vallotta magát és büszke volt származására. Bár később igazi világpolgár lett és az egész világon Hansnak szólították, ha Magyarországon járt, a János keresztnevet használta. Élete végéig tökéletes, akcentus nélküli magyarsággal beszélt.

A szülők az édesapa nyugdíjba menetele után Budapestre költöztek. Édesapja a harmincas években halt meg, édesanyja pedig 1956-ban, a forradalom idején egy eltévedt golyó okozta seb következtében hunyt el.

A családi hagyományokat követve a prágai német egyetemen kezdte orvosi tanulmányait. Itt szerzett orvosi, valamint kémiai doktorátust. Mielőtt 1929-ben doktorrá avatták, Párizs és Róma egyetemein is több évet tanult.

A prágai Patológiai Intézetben kezdett dolgozni. 1931-ben, 24 éves korában a Rockefeller-ösztöndíj elnyerésével az Egyesült Államokba költözött, Baltimore-ban a John Hopkins Egyetemen végezte kutatásait. A következő évben Kanadában a montreali francia McGill Egyetemen lett tanársegéd. Kanadában új otthonra talált, itt alapított családot, itt születtek gyermekei.

1941-ben a szövettani tanszék társprofesszorává választották. 1945-től saját intézetének, az Institut de Medicine et de Chirurgie Experimentale-nak volt igazgatója. Ugyanakkor az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadójaként is működött.

Selye János nevétől elválaszthatatlan a stresszelmélet, melyet hosszú és nagyon alapos kutatómunkával dolgozott ki. 1936-ban jelent meg első publikációja a Nature című tudományos folyóiratban. Ebben ismertette meg a tudományos világot egy akkor új, a szervezet alkalmazkodási képességének vizsgálata során megismert jelenséggel. Először a „generális adaptációs szindróma”, később a - minden nyelven érthető - stressz nevet adta e jelenségnek és úgy definiálta, hogy ez „a test nem-specifikus neuroendokrin válasza”. A patkánykísérletekről írt beszámoló akkor még visszhang nélkül maradt, de némi fáziskéséssel előbb tudományos körökben, majd a laikusok között is valóságos lavinát indított. Már ebben az első közleményében megfogalmazta a stressz - hormonális rendszer - immunrendszer - emésztőrendszer közti közvetlen, szoros kapcsolatot. Emiatt később ki is hagyta a definícióból a „neuroendokrin” szót, hiszen nem csak az idegi-hormonális rendszert érinti közvetlenül a stresszválasz, hanem a hormonális változások fekélyekhez, magas vérnyomáshoz, szívpanaszokhoz, érelmeszesedéshez, ízületi gyulladáshoz, vesebetegséghez és allergiás reakciókhoz, és más adaptációs betegségekhez vezethetnek.

A tünetegyüttest Selye három fázisra osztotta. Az első két fázist nemhogy nem tartotta kórosnak, de az életben maradás szükséges velejárójaként, a fizikai és szellemi fejlődés alapvető feltételeként írta le. Akkor még nem, később azonban sokszor hangsúlyozta, hogy a stressz az élet sója, ellentéte pedig a halál. A harmadik szakaszban azonban, ha a stresszhatás túl hosszú ideig vagy túl gyakran jelentkezik, óhatatlanul elérkezik a kimerülés szakasza. Az előző két fázissal ellentétben ez a szakasz kórosnak tekinthető, tartósan fennálló megterhelés esetén súlyos pszichés zavarok, például depresszió, vagy akár halálos kockázattal fenyegető szív- és érrendszeri, emésztő- és immunrendszeri panaszok, hormonális zavarok alakulhatnak ki.

Kutatásai mind szélesebb alapon kibontakozva vezettek az „általános adaptációs szindróma”, majd a stresszelmélet fogalmának pontosabb megalkotásához és az adaptációs betegségek elméletéhez.

A stressz elmélet mellett nagy figyelmet szentelt korunk betegségének, a szívinfarktusnak is. „Különös tekintettel az endokrinológia területén és az adaptációs szindróma kutatásában végzett munkájára”, „a szteroid hormonok felfedezésében véghezvitt munkásságáért”, valamint „a stresszreakciók elméletének a kidolgozásáért” közel 10 éven át 17 alkalommal jelölték orvosi Nobel-díjra. Több kollégája szerint Selye számos felfedezéséért is megérdemelte volna a rangos díjat, s hogy ezt mégsem kapta meg, csak azzal magyarázható, hogy szerteágazó kutatásai az ítészek kategorizáló gondolkodásába nem illettek bele. Életfilozófiája is a stressz-fogalom körül kristályosodott ki.

Selye büszke volt rá, hogy a biológiában elsőként általa használt kifejezés a világ minden nyelvén ugyanazt jelenti. De be kellett látnia, hogy ez a szó egyszerre jelentette önmagát, valamint saját okát és következményét is. A névválasztásból komoly félreértések is származtak. A stresszt a közvélemény első számú közellenséggé kiáltotta ki. A stresszkutatás atyja az 1960-as és 1970-es években épp ezért próbált új, egyértelműsítő fogalmakat bevezetni: a jót eustressznek, a rosszat pedig distressznek nevezte el. A kétféle stresszről nemcsak tanulmányok tucatjaiban, hanem önálló kötetekben, például a Stressz distressz nélkül című, magyarul és számos további nyelven is megjelent bestsellerében értekezett.

Hangsúlyozta, hogy a stresszt nem kell és nem is lehet elkerülni, hanem - túlélésünk érdekében - alkalmazkodnunk kell az állandóan változó környezethez. Ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, meg kell ismerni és meg kell érteni a stressz sajátosságait. „Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá”

Selye, az ember

Mellszobra Komáromban
Mellszobra Komáromban

Nagy műveltségű, színes egyéniségű, egyidejűleg két kézzel rajzolni tudó, szuggesztív hatású előadó volt. Legalább tíz nyelven beszélt folyékonyan. Inspiráló és innovatív, mégis szerény személyiség volt, aki kutatóként, iskolateremtőként, emberként és előadóként is mély benyomást tett környezetére és a tudományos világra. Sokak számára példakép: ő a Kutató, a Kreativitás, az Eredetiség megtestesítője. Híres volt analizáló és szintetizáló hajlamáról, az új jelenségek megfigyelésére való fogékonyságáról, intuitív következtetéseiről.

Kutatásait nagy apparátussal végezte az általa alapított montreali intézetben. Teherbírása és tudása egyaránt legendás volt. Heti hét napon, napi 12 órát dolgozott: reggel 6 órakor már az intézeti dolgozószobájában volt, a hajnali torna, hideg vizes fürdő vagy úszás, és kerékpározás után. .

Bár Selye János magánbeszélgetéseiben és előadásaiban is hangsúlyozta a véletlen szerepét kutatómunkájában, élete mottójává az alábbiakat választotta. Ez az idézet az Intézet bejárata fölött fogadta a látogatót:

„Sem témád fontossága, sem műszereid teljesítménye, sem tudásod nagysága, sem terveid pontossága nem pótolhatják gondolataid eredetiségét és megfigyelésed élességét."

„Selye János kutatómunkájára pontosan a megfigyelés volt a jellemző, kivételes képességgel rendelkezett, hogy olyan - nem várt jelenségre is felfigyeljen, ami mellett egy másik kutató elment volna, nem vett volna észre. És nagyon sokszor pont ezek a "véletlenszerű" megfigyelések alapul szolgáltak komoly, esetleg több évig tartó kutatómunkának.” - írja egyik tanítványa, Lázár György.

„Rendkívüli megfigyelőkészsége, intuitív érzéke, és szinte teljesen nyitott gondolkodásmódja olyan váratlan felfedezésekhez vezette, amelyek sokkal különlegesebbek voltak, mint a szigorú logika alapján készült terveknek köszönhető kutatások eredményei" - jellemezte közeli munkatársa, A. Robert. Saját bevallása szerint is számtalan nagy felfedezése a véletlennek köszönhető. Igaz, annak a véletlennek, amely Pasteur megfogalmazása szerint csak a „felkészült elméknek kedvez".

Gazdag irodalmi munkásságából a majdnem ezer oldalas, számos képpel illusztrált „Textbook of Endocrinology” c. könyve (1949) váltotta ki a legtöbb elismerést. „The Stress of Life” című 1956-ban megjelent, világsikert elért népszerű munkáját a korábbi évek folyamán minden világnyelvre lefordították. E könyvet nemcsak az orvos és biológiai tudományokban jártas szakember, de a művelt olvasók szélesebb köre is érdekes, tanulságos és egyben izgalmas olvasmánynak találhatja. Kevés elmélet kavart fel korunk orvostudományában olyan érdeklődést és vitát, mint Selye stresszelmélete, mely a szervezetnek a legkülönbözőbb fizikai és pszichikus terhelő hatásokra (stress) létrejövő alkalmazkodását elsősorban a hipofízis-mellékvesekéreg-rendszer szerepével magyarázza.

Emléktáblája Komáromban
Emléktáblája Komáromban

Az Életünk és a stressz című könyve 1964-ben jelent meg magyarul, ami azonnal hihetetlenül olvasottá és idézetté vált. Gyakran megfordult hazánkban, előadásokat tartott, interjúkat adott és gyakran szerepelt különböző televíziós műsorokban is.

Először 1960-ban tért haza Magyarországra, majd a hatvanas években még kétszer járt Magyarországon. Budapesten és több vidéki városban is nagy sikerű előadásokat tartott. „Magyarságomra büszke vagyok, anyanyelvemet olvasással igyekszem ápolni, s valahogy úgy vagyok ezzel, hogy az első gyerekem után még három született, de azokat sem tudtam jobban szeretni, mint az elsőt. Kanadát sem jobban, mint Magyarországot“ - vallotta meg egy interjúban.

A hetvenes években felmerült végleges hazatelepülésének gondolata is, ám ez végül meghiúsult - Magyarország ugyanis nem tudta vállalni hatalmas könyvtára hazaszállításának költségeit.

Selye János méltán soroljuk a XX. század meghatározó tudósai közé. Olyan tudós volt, aki jóval megelőzte korát és akinek legtöbb megfigyelése az idők során bizonyítást nyert. Az „orvostudomány Einsteinjének” nevezték kortársai. Tizennyolc egyetem díszdoktora, a Royal Society of Canada tagja, 1700 cikk és 39 könyv szerzője. Több mint 362 ezer tudományos munkában idézték eredményeit; 40 PhD tanítványa volt. A doktori címei mellett 43 díszdoktori és 68 tiszteletbeli tudományos címet adományoztak neki; számos város díszpolgára, számos rangos kitüntetés tulajdonosa. A világ minden tájáról érkeztek intézetébe vendégkutatók és publikációit követően a világ minden táján létesültek stresszkutatásra szakosodott kutatóintézetek.

1982. október 20-án hunyt el Montrealban.

Hársing László így méltatta az Orvosi Hetilap lapjain 1984-ben:

Selye napok 2006
Selye napok 2006

„1982. október 20-án halt meg Selye János. A halála óta eltelt idő, ha nem is jelenthet történelmi távlatot, ahhoz talán elegendő, hogy a személyéhez fűződő pozitív és negatív benyomások mind szakmai, mind a szélesebb körű közvéleményben valamelyest rendeződjenek. Így talán kevesebb elfogultsággal tudjuk ma már színes, sokoldalú, ellentmondásokban bővelkedő életét és munkásságát áttekinteni. (…) Neve elválaszthatatlanul összefonódott a stress fogalmával. Ma már szinte közhelyszámba megy leírni, hogy minden inger a szervezet számára megterhelést jelent, ami fajlagos hatásán kívül nem fajlagos válaszreakciót is kivált. Ez az inger jellegétől független, azonos lefolyású és mechanizmusú stereotíp válasz a stress. Csaknem ötven éve kezdődtek azok a vizsgálatok, amelyek a Cannon-féle vészreakció továbbfejlesztéseként a stimulusra fellépő nem fajlagos reakciókban, a sympatho-adrenális rendszer mellett, a hypophysis-mellékvesekéreg rendszer szerepére és jelentőségére felhívták a figyelmet, s amelyek végül is az általános adaptációs syndroma Selye által alkotott fogalmában összegeződtek. Ez a koncepció, bár kiegészítések és korrekciók folytán az évek során változott, általánosan elfogadott. Selyének az az elgondolása viszont, hogy a betegségek egész sora, főleg azok, amiket ma ún. civilizációs betegségek néven tartunk számon, az általános adaptációs reakció kapcsán fellépő „kémiai vagy hormonális egyensúlyzavar” következményei, vagyis adaptációs betegségek, igen sok ellenvetésre adott okot és nemegyszer viharos vitát váltott ki. A kutatók jelentős része, kísérleti módszereit nem megfelelőnek, az eredményekből levont következtetéseit nem megalapozottnak tartja. (…) Selye személyiségét tekintve intellektusa valóban lebilincselő volt. Nyelvtudása, filozófiai, esztétikai ismeretei, megjelenése, társasági modora őszinte tiszteletet keltett mindenkiben, aki személyes kapcsolatba került vele. Munkatársai szerint professzori működését két alapelv vezérelte: személyes kapcsolatra való törekvés a tanítványaival és az új biológiai koncepciók fejlődésének követése, az egyéni hozzájárulás értékelése a történeti előzmények tükrében.(…)”

Emlékezete

A világ számos pontján kutatóintézetet neveztek el róla, kutatóintézete ma is működik.

Róla nevezték el a komáromi Selye János Egyetemet, a Selye János Gimnáziumot és a dél-komáromi kórház is. A városban szobrot is állítottak tiszteletére, egykori lakóházán, a Határőr utcában pedig emléktábla látható.