Robert Capa

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”

„Nem elég híresnek lenni, magyarnak is kell lenned.”

„Nem tudom, ki kezdte ezt a gonosz és őrült játékot. (…) A fontos csak az, hogy ki fogja megállítani. Az orosz nép ugyanazt akarja, mint a mi népünk: élelmet, hajlékot, biztonságot.” (Capa a hidegháború kezdetén)

„Robert Capa a világ legnagyobb háborús fotósa” (Stefan Lorant)

„Rendkívül barátságos volt... belső derű áradt belőle. Az embernek az volt az érzése, hogy meg akarja osztani vele eufóriáját. Nem lehetett megsérteni. Egyeseknek nagyon nem tetszett extravagáns külseje és önbizalma, és megpróbálták letorkolni, de pár perc múlva feladták… Mindig úgy látszott, remekül szórakozik. Az emberek csatlakozni akartak hozzá, és vele együtt szórakozni.” (Geraldine Fitzgerald)

Robert Capa (eredeti nevén Friedman/n/ Endre) (Budapest, 1913. október 22. - Indokína, Thái Binh, 1954. május 25.) magyar származású fotográfus. A 20. század egyik legjelentősebb fotósát elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. A magát élete végéig magyarnak is valló Capa a magyar származású filmrendező és producer, Alexander Korda bon mot-ját a visszájára fordítva úgy tartotta: „Nem elég híresnek lenni, magyarnak is kell lenned.” Rövid élete során öt csatatéren (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában) vált a század egyik legfontosabb krónikásává és a világ egyik legelismertebb haditudósítójává. A második világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor dokumentálta az eseményeket.

Élete

Friedmann Endre Ernő 1913. október 22-én született Budapesten egy zsidó polgári családban, akit Robert Capa néven ismert meg a világ. A hivatalos anyakönyvi kivonatban édesapja, a szabómester Friedman Dávid neve egy n-nel szerepel. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) volt. Öccse később szintén fényképész lett és Cornell Capa néven futott be szép karriert.

Friedman Endre a pesti evangélikus elemi iskola után a Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait 1923 és 1931 között. A középiskolai évkönyvek azt mutatják, a tanulásban nem tartozott a legjobbak közé. „Gyakran a házi feladatát sem készítette el, és az osztálytársai eléggé gyenge képességű álmodozónak tartották” - írta Alex Kershaw kiváló Capa-életrajzában, a Vér és pezsgő-ben. Az iskolai sportéletben tevékenyen és eredményesen részt vett. Diákként került kapcsolatba az avantgárd mozgalommal, megérintette Kassák Lajos szocialista költő, képzőművész progresszív szellemisége. A húszas évek végén csatlakozott a Kassák vezette Munka körhöz. Budapestről távoznia kellett, mert a hatóságok kommunista szervezkedéssel és felbujtással vádolták. Apja kapcsolatainak köszönhetően nem került börtönbe, szabadlábon elmenekülhetett az országból. 1931. júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult. Itt sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait, kötötte később is fontos szakmai kapcsolatait. Korábban Berlinbe települt magyar ismerősei révén jutott be a Dephothoz (Német Fotószolgálat) laboránsnak. A Guttmann Simon alapította Dephot ekkor szinte magyar cégként működött, főbb pozíciókban is berlini magyarokkal. Itt kapta első megbízását a VU magazintól.

Hitler hatalomra jutása után elhagyta Németországot. Egy rövid időre visszatért Budapestre, majd az egyre népszerűbbé váló nemzetszocialista mozgalmak hatására Párizsba költözött. Alkalmi munkákból élt, többek között első fotográfusi megbízásait is francia lapoktól kapta. 1934 őszén megismerkedett Gerta Pohoryllével (később: Gerda Taro), a lipcsei emigránssal, élete nagy szerelmével, akit fotózni tanított. Együtt találták ki jól csengő művészneveiket. Abban bízott, hogy egy rövid, jól megjegyezhető, több nyelven is kiejthető, amerikai hangzású névvel újságíróként vagy fotósként jobban érvényesülhet. 1936-ban vette fel a Robert Capa nevet. Édesanyjának 1936 áprilisában így számol be: „szinte azt lehet mondani, újjászülettem, de ezúttal senkinek sem okoztam ezzel fájdalmat”.

Névválasztásáról nincsenek egyértelmű információk. A gyermekkori jó barát, Besnyő Éva szerint gyerekkorában cápa volt a beceneve nagy szája és rámenős természete miatt, ebből lett aztán az ékezet nélküli vezetéknév. Mások szerint a színész Robert Taylor és a rendező Frank Capra nevéből ollózták össze a megfelelő változatot.

Várakozása sikerrel járt, de nemcsak az új név miatt. Capa haditudósítóként vett részt a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban. Mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, akivel 1945-ben ismerkedett meg Párizsban. Ingrid azt állította, hogy Capáért a férjét is képes lenne elhagyni, de Capa nem vette feleségül.

1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután 3 óra előtt 5 perccel meghalt.

A haditudósító

A tűzkeresztségen 1936-ban esett át, amikor Gerda Taróval Spanyolországba utazott, hogy a francia Regards nevű hetilap, majd a Ce Soir megbízásából képes tudósításokat készítsen a polgárháborúról. Az itt készült felvételei meghozták számára a világsikert. Első közismert képét is ekkor készítette, amelynek A milicista halála címet adta. A képet első alkalommal 1936. szeptember 23-án a francia VU magazin közölte. Capa a halál utáni pillanatot, az összeesés pillanatát kapta el a világ egyik leghíresebb fényképén. A fényképezés történetéből nem nagyon ismert más olyan felvétel, amelyen sikerült volna megörökíteni egy ilyen mozzanatot. Nem csoda, hogy ez az emblematikus felvétel a figyelem középpontjába, ezzel együtt pedig a viták kereszttüzébe került. A vita tárgya az volt: valódi-e a fénykép, ott készült-e ahol állították. Ezek mögött pedig a valódi kérdés: megrendezte-e Capa a jelenetet?

Ezekre a kérdésekre valószínűleg nem lehet megnyugtató választ adni. De ennyi idővel az esemény után ezek a kérdések már elvesztették jelentőségüket. „Egész addig, amíg Capa fényképét sajtófotóként kellett értelmezni, és a kontextusát egy politikai hetilap jelentette, addig természetesen ezek nagyon fontos szempontok voltak. A mai napig súlyos következményekkel jár a riporterre nézve, ha bármilyen módon meghamisítja a felvételeit és azok úgy kerülnek publikálásra, hogy azzal megtévesztik az újság olvasóit. Ha azonban a képet nem elsősorban vagy már nem sajtófotóként tekintjük, hanem fotóművészeti alkotásként, akkor természetesen indifferensek a kép készítésének a körülményei. Művészi alkotások esetében sosem faggatnánk az alkotót a létrehozás folyamatának részleteiről. Ebben az esetben így el lehet mindettől tekinteni, és akkor Capa fényképe valóban azzá válik, aminek sokan mindig is tekintették: az elveiért és szabadságáért kiálló ember önfeláldozásának emblematikus ábrázolásaként." (Pfisztner Gábor)

Többször is visszatért és folytatta munkáját Spanyolországban 1937-ig. Itt ismerte meg és vált örök barátjává az amerikai Ernest Hemingwaynek, s ugyanitt veszítette el Tarót, akit munka közben egy véletlenül elszabadult köztársasági harckocsi elgázolt. A spanyol polgárháború után fél évet töltött Kínában Joris Ivens holland filmrendező stábjában, miközben riportokat készített a japán-kínai háborúról. Megörökítette Sanghaj bombázását és Hankow égését is. Ő volt az első fotós, aki lefényképezhette Csang Kaj-sek Legfelső Háborús Tanácsának ülését. Drámai képsorban örökítette meg a Sárga-folyó gátjának felrobbantásával keltett mesterséges árvíz elől menekülő parasztokat. „Két országban láttam így százezreket menekülni: Spanyolországban és Kínában. És félelemmel tölt el a gondolat, hogy újabb százezrek, akik egyelőre még zavartalan békében élnek más országokban, egy szép napon ugyanerre a sorsra juthatnak.”

„A háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni” - írta egy barátjának egész pályafutására jellemző, mélyen humanista hitvallását. Kínából már az Amerikai Egyesült Államokba tért „haza”, ahol néhány éve már édesanyja és Kornél öccse is él.

A hadbalépések után azonban Amerikában Capa már ellenséges állam állampolgárának számított. A világháború alatt a vonatkozó törvények miatt nem hagyhatta el New York tizenöt kilométeres körzetét, és nem fotózhatott az utcán. Ebben az időszakban született meg azon híres névjegykártyája, amin csak annyi szerepelt: Robert Capa, munkanélküli hadifotográfus. A legenda szerint Hemingway segítségével sikerült felmentést szereznie, és elérnie, hogy - egyetlenként az Egyesült Államok ellen hadat viselő országok polgárai közül -, a Collier’s megbízott tudósítójaként az amerikai hadsereg akkreditálja. Így utazhatott 1943-ban Algírba, az Észak-Afrikában harcoló amerikai csapatokhoz.

Előtte még 1941-ben Diana Forbes Robertson íróval Londonban könyvet készítettek a légi csatákról, benne Capa felvételeivel a német bombázások okozta rettegésben élő angol családokról.

1943 márciusa és májusa között Észak-Afrikában kísérte haditudósítóként a 301. egység bombázóit. Amikor júniusban bevetették az ejtőernyős hadosztályt a szicíliai partraszálláskor, Capa velük tartott. Azon a gépen volt, amely az első tizennyolc ejtőernyőssel átrepült a Földközi-tenger felett. Miután felvételeket készített a fedélzeten, kiugrott a katonákkal együtt, ugrás közben is fényképezett, sőt még arra is maradt ideje, hogy azt a katonát, aki belegabalyodott az ernyő zsinórjába, kibogozza.

1944. június 6-án hajnalban készültek leghíresebb háborús felvételei az úgynevezett D-dayről. Ezután választotta a LIFE magazin a világ legjobb háborús fényképészévé. Ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. Az Omaha partszakasz poklában mindig előrébb futott, mint a katonák, hogy szemből fotózhassa a rohamozó amerikaiakat. A sors fintora, hogy az itt készített felvételéből mindössze nyolcat ismerhet a világ egy túlontúl izgatott és kapkodó brit laborasszisztens miatt. Lefotózott 6 tekercs filmet (106 kockát), majd amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd aludni tért. Az ifjú tanonc kíváncsiságában a megengedettnél feljebb tekerte a szárítógépet, az emulzió megolvadt, a képek megsemmisültek. Mindössze 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részei maradtak meg a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotókból, azok is elmosódtak. A helyzetet a LIFE úgy mentette, hogy a megmaradt képeknek a Kissé elmosódva címet választotta, azt sugallva, hogy Capa kézremegése okozta a képek minőségét. Ez annyira sértette Capát, hogy később ezt a címet adta eredetileg forgatókönyvnek szánt háborús emlékiratainak is. Ezek a fotók - mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok - inspirálták később Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

Capa Normandia után is az amerikai hadsereggel vonult tovább Párizs felé, lefotózva az útba eső városok felszabadulását. 1944. augusztus 18-án készítette azt a képet, amelyet maga élete legjobb felvételének tartott. A kollaboráns nő kiűzése egy kopaszra nyírt francia nőt ábrázol, aki egy német katonától született csecsemőjével a karjában vonul az őt gúnyolók között. Augusztus 26-án ott volt Párizs felszabadulásánál, majd Németországig vonult a katonákkal. A felszabadult haláltáborokat már nem akarta dokumentálni. Pár napot Magyarországon is töltött 1945-ben, majd Párizsba ment. A háború után azonnal megkapta az amerikai állampolgárságot, kitüntették mint a haza hősét és háborús fényképészt.

Párizsban ismerkedett meg Ingrid Bergmannal, akivel egymásba szerettek. Capa 1946 tavaszát és nyarának jelentôs részét Hollywoodban töltötte a Forgószél és a Diadalív árnyékában címû filmjeit forgató Bergman mellett. Viszonyuk két évig tartott.

1947-ben John Steinbeck társaságában a Szovjetunióba utazott. Az utazásról Orosz napló címmel jelent meg Steinbeck könyve Capa fotóival. Mintegy négyezer kép készült a három hónap alatt az orosz mindennapokról. Hazatérése után így fogalmazott: „Nem tudom, ki kezdte ezt a gonosz és őrült játékot. (…) A fontos csak az, hogy ki fogja megállítani. Az orosz nép ugyanazt akarja, mint a mi népünk: élelmet, hajlékot, biztonságot”. Neve az Egyesült Államokban hamarosan felkerült a „kommunista-gyanús” személyek listájára…

A háborút követően pár év nyugalom következett, ekkor alapította meg fotós társaival (Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert) a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett. 1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette. Budapesti beszélgetés című cikke megjelent a Holiday magazine 1949. novemberi számában.

1953-ban a hidegháború kiéleződése miatt immár nemcsak gyanúsították, de meg is vádolták azzal Amerikában, hogy „kommunista”, és bevonták az útlevelét.

Halála

1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására. És „ha már úgyis ott van”, akkor tudósított az Indokínában (Vietnamban és a környező Laoszban, Kambodzsában) nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Robert Capa alighanem legtöbbet idézett mondása szerint „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Élete utolsó fotójának elkészítésekor túlságosan is közel volt. Miközben egy járőrt kívánt lefotózni, fittyet hányt a figyelmeztetésre, miszerint a közelben aknamező van. Hogy jobb képet készíthessen, felkapaszkodott egy dombra, ahol egy taposóakna 1954. május 24-én halálosan megsebesítette. Állítólag még utolsó perceiben is a fényképezőgépét szorongatva aggódott, nehogy képei megsérüljenek. Összetört testét az amawalki Barátok Társasága temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Emlékezete

Hagyatékának gondozására öccse, Kornél (Cornell Capa) 1964-ben alapítványt hozott létre, ez később kiegészült más fotósok munkáival is, majd ebből jött létre 1974-ben New Yorkban az International Center of Photography, amely ma archívum, galéria és fotósiskola.

Miközben a háborút fényképezte, Robert Capa sosem feledkezett meg a békéről. Talán épp ezért a világhírű fotóriporter 100. születésnapját az UNESCO felvette megünneplendő évfordulói sorába.