Reviczky Gyula: Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod:
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát:
Felpanaszlod lángban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, buborék.

Ó, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed\':
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?...Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved\',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel,
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen:
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van:
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve:
Télen is jársz rózsakertbe\',
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod\' búban éled:
S csak ha lelked\' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.