Reviczky Gyula

„Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.
Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.
Sirok között egyenlő minden ember,
Akár ott sirva, akár oda jutva."

„Óh, ne mulasszad el szeretni,
Amíg van, kedves embered:
Mert elmúlik az élet, és a
Sírban szeretni nem lehet."

„Mely az időt tuléli, halhatatlan;
Él az ecsetben, hangban és a dalban.
Halandó ember csak a föld pora;
De a müvészet meg nem hal soha"

„Szánásnak megvetés a rokona."

„Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat."

„Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amig él.
Leczkéjét a sirig tanulja,
Nehezebbet folyvást a réginél."

Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. április 9. - Budapest, 1889. július 11.) magyar költő, író, aki a legkövetkezetesebben és legnagyobb hatással készítette elő a modern magyar költészetet. „Ha a klasszikus nemzeti irodalmat Arannyal fejezzük be, akkor a modern magyar irodalmat Reviczkyvel kell kezdeni. S ha voltak mellette vele egynagyságúak, sőt nála nagyobb költők, még sincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy az Arany utáni és az Ady előtti magyar költészetnek ő a főalakja.” - írta Hegedűs Géza.

Élete

Reviczky Gyula 1855. április 9-én húsvét hétfőn született a Nyitrakozmához tartozó Vitkócon. Születésének körülményei, rövid életének eseményei, szomorú szerelmei mind mind olyanok, mintha csak egy filléres regényből lépne elő. „Világéletében árva volt, szegény és szerény, finom és hevülő, ábrándos és nemes, szerelmes és szeretetreméltó. Úgy halt meg, ahogy költőnek illik, fiatalon, hányódásai, boldog és boldogtalan szerelmei és csalódásai után is ártatlan, kedves lelkülettel” - írja róla Vas István. Nevét jól ismerjük, műveit kevésbé.

Sokáig nem tudta, hogy egy felvidéki arisztokrata és egy szlovák cselédlány törvénytelen gyermeke. Apja, Reviczky Kálmán előkelő család sarja, jó megjelenésű testőrtiszt, de léha és könnyelmű férfiú. Anyja egy szlovák cselédlány, Balek Veronika. Anyja gyorsan eltűnt gyermeke életéből. Apja vette magához, akinek felesége, Zmeskál Judit - akinek nem volt saját gyermeke - sajátjaként nevelte. A gyengéd nevelőanya azonban korán meghalt, a kisfiú ezután különböző rokonoknál nevelkedett Alsókubinban, majd Léván. 1873-ban Pozsonyban elvégezte a főgimnáziumot. Apja nem sokkal az érettségit követően meghalt. Reviczky a hagyatéki eljárás során tudta meg, hogy házasságon kívül született. Ekkor derült ki, hogy apja nemhogy egy fillért sem hagyott fiára, de még törvényesíteni is elfelejtette. Kiderült, hogy a családi vagyonból neki semmi se jár, sőt nem is Reviczkynek hívják, igazi neve Balek Gyula. Nomen est omen. A korábbi jómódot életre szóló szegénység váltotta fel.

A tehetséges és ehhez még nagy műveltségűnek is mondható fiatalember továbbra is az atyai néven Reviczkyként szerepelt. Ha már öröksége nem volt, tehetségéből és tudásából szeretett volna megélni a kiegyezés utáni fővárosban. De érdekes esszéi - amelyekből egy korszerű esztétika körvonalai bontakoznak ki - visszhangtalanok maradtak. Verseiben szinte programszerűen szakított a divatos epigonizmus népnemzeti hangvételével. Talán e miatt alig kaptak helyet az újságokban és a folyóiratokban, ha megjelentek is, csak a befolyásosak ellenszenvével találkoztak.

Vidékre kényszerült, megélhetéséért egy kincstári tiszttartó két fia mellé állt házitanítónak. Itt találkozott a nagy szerelemmel a 24 éves Bakálovich Emma - a tanítványok anyjának a barátnője - személyében. Az érzelem kölcsönös volt ugyan, de a pletykás kisvárosban nem volt jövője. A leány értésére adta, hogy reménytelen az ábrándozás: az úrilány nem mehet férjhez a bizonytalan származású és bizonytalan létalapú költőhöz. Hiába, kevés szerelem harcol meg sikerrel rangbéli különbséggel. Reviczky felmentését kérte állásából, de remélte, szerelmüket nem töri össze a szóbeszéd. „Fogja mindenki kövét és dobja mielőbb rám, környezzen a gyűlölet, a filiszteri ítélet mindenfelől s én akkor is tudok szenvedni és remélni.” - írta költői hévvel Emmának.

Végül Reviczky 1877 júniusában, a tanév végén elhagyta Dentát és Pestre utazott. A melodramatikus történetet megírta az Apai örökség című regényben. A költő-esztéta Reviczky ezzel a művével az első modern magyar regényt írta meg. Ez is visszhangtalan irodalmi tett volt. Még évekig leveleztek, de Emma levele végül lezárta kapcsolatukat. Reviczky ekkor megírta az Emma ciklus befejező versét, a Szerelmi epilógot. Az ötvenegy költemény közül talán a legszebbet. Az utolsó szakasza: „Szállj búcsúdal, szép rímbe vidd meg,/ Mi van sorsomba írva/ Szívem más névre nem nyílik meg,/ Emmával tér a sírba.”

Emma emléke még sokáig visszatért. A költő remélte, várta az újabb találkozást, ami persze elmaradt. Sohasem ment férjhez. 1889. január 7-én vesegyulladás következtében halt meg. Sírkövén a következő felirat: „Az élet rövid béke és hosszú harc / És a halál rövid harc s hosszú béke.”

Szomorú hangú költőként tért vissza Budapestre, ahol sikertelenül próbált megélhetést szerezni. Igaz, verseit már több lap is közölte, de biztos állást nem kapott. Sokszor szállása sem volt, s a jóllakásról legfeljebb csak álmodozhatott.

Ugyanakkor népszerű és elismert volt az ifjabb nemzedék körében, amely ekkor már ráunt a hivatalos irodalom provincializmusára, a népnemzeti irányzat témáira és hangjaira, s valami forradalmian újra vágyott. Reviczky pedig valóban új témát és új hangot jelentett. A nagyvárosi életet, s annak minden árnyoldalát szedte rímbe. Szomorú hangú, ám életigenlő verseiben a nagyvárosi nyomorról, a boldog békeidők korántsem boldog világáról festett pontos képet. Szereplői a csavargók, a koldusok, a penészes pincék reménytelen lakói, az utcasarkok „virágai”, a perditák, akiknek versciklust is szentelt. Alázatos keresztényi szeretettel fordult minden megszomorított felé. Magához ölelte az utcasarkok vétlenül bűnös leányait, a „perditá"-kat; szeretni akarta azokat is, akik neki magának ártanak. „Legyenek áldva mind, akik / Szívemet összetépték" - írja egyik szomorú dalocskájában. „Ki szomorú nem volt, az mind pogány" - hirdeti a Pán halálában. Ez a szomorú és szomorúságot vállaló költészet nem forradalmi, de forradalmasító. Ez a dallamos szomorúság tanúvallomás, amely vádol. Ezek az eddig nálunk ismeretlen nagyvárosi témák a modernség és a világiasság ízeit és illatait hozták az áporodott irodalmi életbe. Reviczky érdeklődve fordul a kor világirodalma felé, és Baudelaire-t is először ő fordítja magyarra.

1884-ben Aradra ment, ahol az Aradi Hírlap egyik szerkesztője lett, majd innen Kassára vitt az útja, s a német nyelvű Pannónia munkatársa lett. Élete kezdett jobbra fordulni, első verseskötete is megjelent Ifjúságom címmel, s 1887-ben visszatérhetett Pestre, a Pesti Hírlap színikritikusának. Közben azonban szervezetét megtámadta a végzetes kór, a tüdőbaj, amit - barátai nem kis anyagi segítségével - több ízben is külföldön kezeltetett. Ekkor jött az utolsó, a végzetes nagy szerelem is, a kor egyik legkiválóbb színésznője, Jászai Mari lett a kedvese. Irodalmi munkásságára megtermékenyítő volt a kapcsolat. Jászai Mari által ismerte meg Ibsent, fordította le a Babaotthon-t, melynek az ismert magyar címét, a Nórát ő találta ki.

A szenvedélyes és nem éppen hűségéről ismert színésznő azonban elhagyta Reviczkyt az akkor még diákkorú Szomory Dezsőért. Ezzel a végső szomorúsággal halt meg kórházi ágyán harmincnégy éves korában, 1889-ben. Hosszas betegeskedés után őt is a tbc vitte el, mint annyi magyar költőt. (Janus Pannonius, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Tóth Árpád).

Sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Rajta a felirat legismertebb versének befejező sora: „A világ csak hangulat”.

Művészete

Reviczkyt a magyar szimbolizmus, a modern irodalom korai előfutárának tekinti az irodalomtörténet. Jelentőségét halála után ismerték fel. Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi, s általában a Nyugat körének kedves költője volt. Viszonylag nagy terjedelmű életművének egy része mind a mai napig feltáratlan, sok kézirata el is tűnt a történelem viharaiban.

Bár kevés igazi nagy verse van, jelentősége óriási. Azon fontos kezdeményezők közé tartozik, akik magatartásukkal, életművük egészével nagyobb történelmi súlyúak, mint egyes műveik összességével. Esszéiből nem tudott kibontakozni egy merőben új esztétika, de előkészítette a századforduló új, szélesebb látókörű kritikáját. Leginkább a humor fogalma izgatta, amely az ő fogalmazásában felülemelkedést, megértő, szelíd bánatot jelent. Prózai epikája sem érte el a kor legmagasabb művészi átlagát; Mikszáth sokkal nagyobb elbeszélőművész, és még Justh Zsigmond is érdekesebb regényíró, de az ő regényének több köze van a XX. század regényeinek lélektani és társadalmi szempontjaihoz.

A világ csak hangulat
A világ csak hangulat

Legfontosabb azonban mégis a költészete. A közkeletű hiedelem szerint Reviczky viszonylag modern hangvételű, szívhez szóló hangú lírikus, de költészete nélkülözi a költői képeket. Ez csak részben igaz. Pompás költői látomása, a Pán halála nagyon is színpompás, szemléletes. Felidézett gyermekkori emlékei - például az Imakönyvem szomorú szakaszaiban - képszerűen bontakoznak az olvasó elé. De az is igaz, hogy érzelmekkel teljes versszakai Arany után és Ady előtt képszegényeknek hatnak. Nála az érzés, a bánat, a megértés a fontos.

Kevés köze van a hazai irodalmi hagyományokhoz. Az ő világa az új keletű nagyváros, rokonsága és ihletője a kor modern világirodalma. A legkomorabb témákhoz is dallamos könnyedséggel nyúl. Érzelmessége néha a szentimentalizmushoz közeledik, de máskor ódai magasságokat és elégiai mélységeket ér el.

Hatása igen sokágú. A nemsokára kialakuló hazai kabaréköltészet ugyanúgy őt folytatja, mint az induló Ady. Nem egy korai Ady-versről könnyen hihetjük, hogy Reviczkytől való. A századforduló programszerűen nagyvárosi lírája - Heltai, Makai - közvetlenül Reviczkyt folytatja, de ugyanúgy ő ad ösztönző hatást Komjáthy filozófiai lírájának.