Rácsai Róbert: Októberi litánia

I.

Csendes az ország: oly néma,
Mint fagyott mezőn a széna,
Se szín, se fény, se hang;
Se sötét nincs, se világos,
És a szív is oly magányos,
Mint a templomharang.

Senki se felel. S mint szent rom,
Áll még ez a régi templom,
Ahol gyónni szoktam;
Nem szól benne most gyászének,
Csak lobogva-sírva égnek
A gyertyák titokban.

Csak egyetlen templom maradt,
Ránk boruló nagy ég alatt,
S üresek a padok;
Hol megtaposva és félve,
Dadogva és földre nézve,
De imát mondhatok.

II.

Csak holtak, amerre nézek,
Merevek, s viaszfehérek,
S a terror szónokolt;
Vörös láng emésztett mindent,
Gyilkolt, rombolt, amerre ment…
S a bosszú hátra volt.

Felállt a háromszáz bitó,
És a sok bitang áruló
Markába nevetett;
S míg százak nyakán kötél volt,
Ültek ők vad, győzelmi tort
A halottak felett.

De nem, nem történt hiába,
Büszkén mentek a halálba,
Gerincesen s bátran!
Gyáván kegyelmet egy se kért,
Vérük adták a hazáért,
Mind a háromszázan!

Nyughelyük csak jeltelen sír,
Ott hever mind a sok mártír,
Arcuk lefelé néz;
Szögesdrót a csuklójukon,
Felettük csúf, szürke beton,
S testük marja a mész.

III.

Voltak, akik elfutottak,
S lettek űzött nyomorultak,
Bujkáltak sebzetten;
És egynek sem volt otthona,
Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”
Ott, az idegenben.

Sokan ott vesztek a harcban,
Vagy a börtön mélyén lassan,
S másnak a kín jutott;
Vitéz férfiak, bátor nők,
Itt maradnak velünk, mert ők
A halhatatlanok.

S itt vannak, bár elmentek rég,
Jutalmuk örök dicsőség
Ott a Mennyországban,
Mert lelkük immár Krisztusé,
Tisztán léptek az Úr elé,
Mind a háromszázan.