December 11. - Pattantyús-Ábrahám Géza

“A mérnöki hivatás felelõsségteljes gyakorlásához az alapos szaktudáson felül széles látókörre, erkölcsi érzékkel párosult jellemerõre és felelõsségtudásra van szükség”


Kossuth-díjas akadémikus professzor, a gépészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, nemzetközileg elismert tudós, az emelőgépek, a szállítóberendezések, az áramlástechnikai gépek továbbfejlesztője.

A gépek szinte áttekinthetetlen sokaságának rendszerezője, mérnöknemzedékek nagy tanítója, nevelője, a magyarországi gépészeti szakirodalom gazdagítója, sokoldalúan képzett, művelt közéleti ember - 1885. december 11-én született Selmecbányán. Édesapja dr. Pattantyús-Ábrahám Márton orvos, aki sokat tett a gümőkor elleni küzdelem érdekében. Édesanyja Pöschl Ilona, a neves selmecbányai akadémiai professzornak, Pöschl Edének a lánya.

Pattantyús-Ábrahám Géza Budapesten, a katolikus főgimnáziumban érettségizett 1903-ban jeles eredménnyel, majd a budapesti József Műegyetemen 1907-ben szerzett kitűnő minősítésű gépészmérnöki oklevelet. Ekkor Zipernowsky Károly professzor mellé került tanársegédnek a műegyetem I. sz. elektrotechnikai tanszékére. 1910-ben Ganz- ösztöndíjjal kétszáz napos külföldi tanulmányutat tett Németországban, Angliában, Amerikában, Kanadában és Belgiumban, ahol a villamos üzemű vasgyárakat és erőműveket tanulmányozta. Hazatérése után, 1911-ben benyújtotta az "Elektromos hengerjáratok üzemének vizsgálata gyorsulások alapján" című doktori értekezését, amellyel 1912-ben megszerezte a doktori címet.

Magyarországon elismert szaktekintély volt, aki a gépészeti szak minden ágában otthonosan mozgott. Sajnos munkáiból csak kevés jelent meg idegen nyelven, így a külföldi hivatkozások nem állnak arányban azzal a sok és szellemes megoldással, újszerű tárgyalásmóddal és gyakran új elmélettel, amelyet alkotott. Ennek ellenére a dugattyús szivattyúk légüstjének méretezésére kidolgozott eljárását világszerte elismerő nyilatkozatokkal fogadták, és a szakirodalom az ő nevével fémjelezve Pattantyús-módszernek nevezte el.

Külön említést érdemel Pattantyús professzornak a magyar műszaki irodalom és műszaki nyelv érdekében kifejtett ténykedése. 1928 és 1954 között a "Technika", majd a "Magyar Technika" c. folyóirat szerkesztője volt. Az ő szerkesztésében jelent meg a kétkötetes "Gépészeti zsebkönyv", mely hatalmas sikert aratott. Úttörő munkájának elismeréseként róla kapta nevét az 1960 óta megjelent "Gépész- és Villamosmérnökök Kézikönyve", melynek szerkesztését még ő kezdte meg 1954-ben. Ő szerkesztette a Mérnöki Továbbképző Intézet kiadványai közül a gépészeti jellegűeket 1941- 1949 között, "A Műegyetemi Közlemények" c. idegen nyelvű kiadvány egyik szerkesztője volt 1947- 1949 között, majd ő szerkesztette tanszékének közleményeit 1949-től haláláig. E tevékenységével is egész mérnökgenerációkat nevelt műszaki szakírókká.

Egyetemi tanársága előtt mint tervező gépész- és villamosmérnök tűnt ki. Számos kisebb magyar város és község villamosítása az ő nevéhez főződik (Jánosháza, Izsák, Sümeg stb.). Sokat foglalkozott a hajdúszoboszlói földgáz hasznosításával, számtalan személy-, teherfelvonót és darut tervezett, majd vezette ezek gyártását (Országház, Lillafüredi Palotaszálló, ferencvárosi kikötő stb.). Egyetemi tanársága idején főleg öntöző szivattyútelepekről (Hódmezővásárhely, Tiszalök stb.) és a MÁVAG, ill. a Ganz-gyár szivattyúiról készített szakvéleményeket. Kutatásokat végzett vízemelő koson, légnyomásos mamutszivattyún, vízsugárszivattyún, foglalkozott szivattyúkisminta-mérésekkel, kavitációs méréssel, pneumatikus szállítással, turbinaszívócsövek kialakításával és azok méréseivel, ugyanakkor évekig volt Budapesten felvonószakértő.

Oktatási módszereire jellemző a feladat megszerettetése, hallgatóinak és fiatal munkatársainak szeretete, az irántuk érzett hit, bizalom, a tanítványok munkáinak folyamatos ellenőrzése, számonkérése, ugyanakkor türelem a hibáikkal szemben. A tanítványaihoz és a munkatársakhoz való viszonya a lehető legközvetlenebb volt. Nevelőmunkájához minden alkalmat megragadott: fehér asztalnál, diákkollégiumok látogatása során, szerkesztői tevékenysége közben, a sporton át a zenekarban szinte mindenütt folyt agytorna. Sporttevékenysége is tükrözi szakmai sokoldalúságát: jól vívott, jól lőtt célba, úszott, teniszezett. Tanárelnöke volt a Műegyetemi Zenekarnak, majd a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületnek - mindkettő az ő vezetésével érkezett a csúcshoz.

Nagyon szerette a humort, főként a szellemes, akár kétértelmű műszaki jellegű poénokat versben, prózában, rajzban. Ő volt az egyik fővédnöke az 1939-es Vicinális Dugóhúzó c. vidám egyetemi kötetnek.

A Műegyetem legendás professzoráról számos anekdota kering. Az egyik legkedvesebb:

Az utcán posztoló rendőr arra lesz figyelmes, hogy késő este, a Műegyetem kerítésén sorra másznak át hallgatóforma fiatalemberek. A rendőr kérdésére mindegyik így védekezik: — A Patyi bácsinál vizsgáztam. Amikor úgy éjfél felé egy idős úr is igyekszik kifelé a kerítésen át, a rendőr dühösen rászól: — Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott. — Nem kérem, én vagyok a Patyi bácsi.

Munkája elismeréseként 1952-ben Kossuth-díjat kapott - a szárnylapátos szivattyúk kavitációs kutatásaiért; 1954-ben "Az oktatásügy kiváló dolgozója" jelvényt, 1955-ben pedig "Munkaérdemrend" kitüntetést kapott; a halála előtti napon még személyesen vette át "A Munka Vörös Zászló Érdemrendje" kitüntetést.

1956. szeptember 29-én halt meg, ő volt az egyik utolsó, kimagasló alakja annak a gépészmérnöktípusnak, aki még otthon érezte magát mindenütt a gépek birodalmában.