Nyírő József


„Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell... Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (...) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak."

„Mehetünk nyugodtan, mert az én utamnak vége úgysem lészen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet."

„Nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak az Isten!"

„Ha sok a szó, baj, ha kevés, kár."

„Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ."

„A lejáró élet görnyedtségével hordozzuk koldustarisznyáinkat... mi a világvihartól szétszórt magyarok... a föld legtragikusabb nemzetének árva gyermekei... hiszen letépett rólunk a sors és az élet úgyszólván minden földi dolgot... a rongyot nem szégyelljük, de nem emlegetjük... minden magyar idekint, külön végzetet hordoz, és saját tragédiájával birkózik... megnyugtató, hogy a lágerek magyar gyermekeinek árnyszerű, sovány, kicsi arcocskáin mosoly van és álmaikban pótolják, mit az élet megtagadott tőlük... Szemükben fény gyúl, mialatt Édesanyjuk a magyar szót csókolja rájuk...”

Nyírő József (Székelyzsombor, 1889. július 18. - Madrid, 1953. október 16.), „a székely apostol”, erdélyi magyar író, katolikus pap, újságíró.

Nyirő József 1889. július 18-án született a történelmi Magyarországon, az Udvarhely vármegyei Székelyzsomboron, régi székely családban. Édesapja, Nyirő Mihály a helyi elemi iskola igazgatója volt. A család az iskola szolgálati lakásában élt. Az ifjú itt végezte el az elemi iskolai tanulmányait. Beteg édesapja 1899-ben nyugdíjba vonult, így kénytelen volt feladni a kántortanítói szolgálati lakást, és családjával beköltözött Székelyudvarhelyre.

Nyírő a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium elvégzése után a gyulafehérvári papi szemináriumba került, az itteni évek alatt születtek meg első írásai, tárcái és elbeszélései. 1912-ben a bécsi Pázmáneumban szentelték pappá. Innen Nagyszebenre költözött, ahol hitoktatóként dolgozott az állami gimnáziumban, 1915-től pedig Kide község plébánosa lett. Kitűnően képzett teológus volt, jártas az irodalomban, érdekelték a különféle filozófiák tanításai. És a székely népballadák, népmesék, furfangos anekdoták ismeretében nőtt fel. Az első világháború tapasztalatai, az élmények hatására az összeomló Magyarország problémáit érzékelve csalódott lesz. Hosszú lelki vívódás után, 1919 őszén - amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe kerül - kilépett az egyházi rendből és feleségül vette Bedő Ilonát.

A papi rendből való távozása után, a katolikus egyház kiközösítette. Kidében bérelt malmot és molnárként kereste kenyerét, mellette írással foglalkozott. Íróként ekkortól kezdtek felfigyelni rá: 1920-ban három folyóirat, a Zord Idő, a Napkelet és az Ellenzék novellapályázatát is megnyerte, hamar bekerült az éppen akkor születő erdélyi kisebbségi irodalom sűrűjébe.

Az irodalmi sikereknek köszönhetően felhagyhatott a molnárkodással is: szerkesztőségekben dolgozott, 1923-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol az Újság című lapot szerkesztette, majd a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi és közművelődési folyóirat főszerkesztője lett. Paál Árpád és Zágoni István szerkesztő társakkal megalapította az erdélyi irodalmi műhelyt, az Erdélyi Szépmíves Céhet. 1926-ban Tamási Áronnal és Reményik Sándorral létrehozták a Helikon Íróközösséget. Részt vett Benedek Elek írótársaságának munkájában is, hogy a falvakba is eljuttassák a friss erdélyi magyar irodalmat. Közben 1924-ben kiadták első önálló kötetét, az elbeszéléseket tartalmazó Jézusfaragó embert, mellyel mind Erdélyben, mind pedig Magyarországon sikert aratott.

Az indulás éveit, a vívódás időszakát az Isten igájában (1930) című regényében írta meg.

Elbeszélések tömörek, témájuk gyakran tragikus, a szereplők stilizáltak, idealizáltak. Trianon után, a húszas években bontakozó erdélyi magyar irodalom kereste azt a nyelvet és formát, amiben megteremtheti és fenntarthatja saját maga speciális identitását: általában is nemzetkarakterológiai tartalommal feltöltött írások születtek. Nyirő a székelyek szellemét, lelkét igyekezett megragadni. Sorsukat reménytelenül sötétnek látta, elbeszéléseiben gyakran olvashatunk a kiszolgáltatottságról, erőszakkal elvett (gyakran fiatal) életekről - ugyanakkor a nehézségek, a brutális körülmények ellenére Nyirő székely hősei megőrzik méltóságukat, erősek maradnak, elfogadják, de nem törődnek bele sorsukba.

Nyirő felesége 1931-ben kis földbirtokot örökölt, az író felhagyott a szerkesztőségi munkával és visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő vármegyei Alsórákos községbe. Továbbra is rendszeresen publikált az Erdélyi Helikon folyóiratban, amely a két világháború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb lapja volt. A székely sors kilátástalansága mellett - amely egyben mégis a magyar öntudat megtartásának utolsó szalmaszálát jelentette - a Havasok könyvében (1936) például teret kap a természet vad szépsége, harmóniája is. Az író így fogalmazott a Dsida Jenőnek adott interjújában (Keleti Újság, 1936. június 29.): „Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely 'dzsungel-könyv' lesz, ha elkészül.”

1938-ban a Kolozsváron megjelenő Keleti Újság felelős szerkesztője lett. A Jézusfaragó ember dramatizált alakját, valamint a Madéfalvi veszedelemből írt Az új hazát a Nemzeti Színház, Júlia szép leány c művéből készült operát pedig Ottó Ferenc zenéjével az Operaház mutatta be. Művei közül néhányat idegen nyelvekre is lefordítottak és megfilmesítettek. Nyírő az I. világháború utáni erdélyi irodalom egyik legjelentősebb, legegyénibb hangú képviselője.

Munkásságában megfigyelhető az egységes, végiggondolt, humánus világszemlélet. A húszas és harmincas évek Nyirő Józsefét vitathatatlanul nemes cél vezette: az otthonban hirtelen idegenné, kisebbséggé lett erdélyi magyarság, a székelység problémáit, gondjait vetette papírra, kísérletet tett az egyszerű, tiszta, harmonikus életet élő, öntudatos, a nyomorúságában is büszke székely mítoszának megteremtésére, amelyből ő maga is erőt, a megmaradás reményét meríthette a nehéz években.

A húszas évek finomabb politizálása után a harmincas években Bukarest egyre szigorúbb kézzel bánt az erdélyi magyarsággal. Nyirő elkeseredése ezzel együtt mélyült, így nem meglepő, hogy 1940 őszén őszintén örült a második bécsi döntésnek, és a magyar közigazgatás visszaállása után tagja is lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, amelyet Teleki Pál hívott az országgyűlésbe, ahol Nyirő többször felszólalt az erdélyi magyarság, különösen a székelyek oktatási ügyeinek rendezésében. Újabb felfelé ívelő pályaszakasz következett tehát, baráti köre szélesedett, megbecsülése nőtt, hazavihette a korszak egyik nagy presztízsű díját, a Corvin-koszorút is. Talán az átélt kilátástalanság miatt, de Nyirő politikai nézetei egyre jobbra tolódtak, vágyott a német szövetségben vívott győztes háborúra, mert ebben látta az erdélyi magyarság biztonságának zálogát.

A székelyudvarhelyi Nyírő szobor
A székelyudvarhelyi Nyírő szobor

Reményei végül nem váltak valóra. A nyilas hatalomátvétel után nyugatra ment, ám tagja maradt a parlamentnek. 1945-ben Németországba menekült. Megfordult Amerikában, majd 1950-ben Madridba költözött. XII. Piusz pápa feloldotta a kiközösítés alól és élete végén ismét az egyházi közösség tagja lett. 1952-ben megalapította a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadót. Az emigrációban két regényt írt a menekülttáborok reményvesztett világáról.

Az író sosem tért vissza Magyarországra vagy Erdélybe. 1953. október 16-án gyors lefolyású tüdőrák vitte el. Egy madridi klinikán haldokolva még állítólag egy fiatal magyar orvosnak mondta tollba A túlvilág küszöbén című imáját. Élete végén önsanyargató életet élt, meghasonlott önmagával vezekelve önnön tévedéseiért.

1944 után évtizedekig nem jelenhetett meg könyv Nyirő Józseftől. 1990 után jelentek meg újra könyvei a magyar piacon. A magyar irodalomtörténetben betöltött helyéről máig nincs szakmai konszenzus. Valahol utat tévesztett, hiszen a nyilas-hungarista eszméktől élete végéig nem tudott szabadulni. Eredeti világnézetéből nem következett a nácik és a nyilasok ájult csodálata, de az sem, ahogy 1941-ben Joseph Goebbelsről áradozott a Keleti Újság hasábjain. Személyének megítélése a mai napig vitatott, bár kétségtelen, hogy a rendszerváltást követően árnyaltabb kép alakult ki az íróról. 2013. szeptember 1-től a Nemzeti alaptanterv része lett írói munkássága. 1980-as írásában Hegedűs Géza az értő olvasó szerepében mond határozott véleményt, nem érzelmek alakítják az értékítéletét, hanem az objektivitásra törekvés:

„Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség."

„Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket."

2004-ben Székelyudvarhelyen, az Emlékezés Parkjában állították fel első köztéri szobrát. Hamvait 2012 áprilisában szállították Madridból, az Almudena temetőből Budapestre. Az írót május 27-én, pünkösd vasárnapján temették volna újra szülőföldjén a székelyudvarhelyi katolikus temetőben, ám a román hatóságok ezt adminisztratív okokra hivatkozva nem engedélyezték. Két évvel később ismét megakadályozták az űjratemetést. Az író földi maradványait jelenleg meg nem erősített információk szerint Budapesten őrzik, az író még mindig nem nyugodhat békében. Hogy mikor vehetünk tőle méltó búcsút, továbbra is a jövő kérdése. Az újratemetés kérdésében nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, ezeket mindenfajta politikai felhangtól mentesen illik tiszteletben tartani.