Nyírő József

Nyírő József (Székelyzsombor, 1889. július 18. - Madrid, 1953. október 16.), „a székely apostol”, erdélyi magyar író, katolikus pap, újságíró.

Nyirő József 1889. július 18-án született a történelmi Magyarországon, az Udvarhely vármegyei Székelyzsomboron, régi székely családban. Édesapja, Nyirő Mihály a helyi elemi iskola igazgatója volt. A család az iskola szolgálati lakásában élt. Az ifjú itt végezte el az elemi iskolai tanulmányait. Beteg édesapja 1899-ben nyugdíjba vonult, így kénytelen volt feladni a kántortanítói szolgálati lakást, és családjával beköltözött Székelyudvarhelyre.

Nyírő a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium elvégzése után a gyulafehérvári papi szemináriumba került, az itteni évek alatt születtek meg első írásai, tárcái és elbeszélései. 1912-ben a bécsi Pázmáneumban szentelték pappá. Innen Nagyszebenre költözött, ahol hitoktatóként dolgozott az állami gimnáziumban, 1915-től pedig Kide község plébánosa lett. Kitűnően képzett teológus volt, jártas az irodalomban, érdekelték a különféle filozófiák tanításai. És a székely népballadák, népmesék, furfangos anekdoták ismeretében nőtt fel. Az első világháború tapasztalatai, az élmények hatására az összeomló Magyarország problémáit érzékelve csalódott lesz. Hosszú lelki vívódás után, 1919 őszén - amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe kerül - kilépett az egyházi rendből és feleségül vette Bedő Ilonát.

A papi rendből való távozása után, a katolikus egyház kiközösítette. Kidén bérelt malmot és molnárként kereste kenyerét, mellette írással foglalkozott. A kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott újságíróként. Íróként ekkortól kezdtek felfigyelni rá: 1920-ban három folyóirat, a Zord Idő, a Napkelet és az Ellenzék novellapályázatát is megnyerte, hamar bekerült az éppen akkor születő erdélyi kisebbségi irodalom sűrűjébe. 1920-ban a Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, majd az Ellenzék novella-pályázatán első díjat kapott az Értelek virág és a Rapsonné rózsája című elbeszélése.

Az irodalmi sikereknek köszönhetően felhagyhatott a molnárkodással is: szerkesztőségekben dolgozott, 1923-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol az Újság című lapot szerkesztette, majd a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi és közművelődési folyóirat főszerkesztője lett. Paál Árpád és Zágoni István szerkesztő társakkal megalapította az erdélyi irodalmi műhelyt, az Erdélyi Szépmíves Céhet. Az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja volt. 1926-ban Tamási Áronnal és Reményik Sándorral létrehozták a Helikon Íróközösséget. Részt vett Benedek Elek írótársaságának munkájában is, hogy a falvakba is eljuttassák a friss erdélyi magyar irodalmat. Közben 1924-ben kiadták első önálló kötetét, a Jézusfaragó ember című novellagyűjteményét, mellyel mind Erdélyben, mind pedig Magyarországon sikert aratott.

Az indulás éveit, a vívódás időszakát az 1930-ben megjelent Isten igájában című regényében írta meg.

Elbeszélések tömörek, témájuk gyakran tragikus, a szereplők stilizáltak, idealizáltak. Trianon után, a húszas években bontakozó erdélyi magyar irodalom kereste azt a nyelvet és formát, amiben megteremtheti és fenntarthatja saját maga speciális identitását: általában is nemzetkarakterológiai tartalommal feltöltött írások születtek. Nyirő a székelyek szellemét, lelkét igyekezett megragadni. Sorsukat reménytelenül sötétnek látta, elbeszéléseiben gyakran olvashatunk a kiszolgáltatottságról, erőszakkal elvett (gyakran fiatal) életekről - ugyanakkor a nehézségek, a brutális körülmények ellenére Nyirő székely hősei megőrzik méltóságukat, erősek maradnak, elfogadják, de nem törődnek bele sorsukba.

Nyirő felesége 1931-ben kis földbirtokot örökölt, az író felhagyott a szerkesztőségi munkával és visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő vármegyei Alsórákos községbe. Továbbra is rendszeresen publikált az Erdélyi Helikon folyóiratban, amely a két világháború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb lapja volt. A székely sors kilátástalansága mellett - amely egyben mégis a magyar öntudat megtartásának utolsó szalmaszálát jelentette - a Havasok könyvében (1936) például teret kap a természet vad szépsége, harmóniája is. Az író így fogalmazott a Dsida Jenőnek adott interjújában (Keleti Újság, 1936. június 29.): „Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely 'dzsungel-könyv' lesz, ha elkészül.”

1938-ban a Kolozsváron megjelenő Keleti Újság felelős szerkesztője lett. A Jézusfaragó ember dramatizált alakját, valamint a Madéfalvi veszedelemből írt Az új hazát a Nemzeti Színház, Júlia szép leány c művéből készült operát pedig Ottó Ferenc zenéjével az Operaház mutatta be. Művei közül néhányat idegen nyelvekre is lefordítottak és megfilmesítettek. Nyírő az I. világháború utáni erdélyi irodalom egyik legjelentősebb, legegyénibb hangú képviselője.

1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő című képes hetilapot szerkesztette, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt.

Műveinek kiadását a román és magyar kommunista rendszerek betiltották. Nyírő Józsefet, akárcsak Wass Albertet, a román kultúrpolitika több évtizede háborús bűnösnek, antiszemitának nevezte. Darabjait 1945 és 1988 között nem játszotta hivatásos társulat. Ezt követően a Színházi adattárban nyolc premierjét regisztrálták.

Munkásságában megfigyelhető az egységes, végiggondolt, humánus világszemlélet. A húszas és harmincas évek Nyirő Józsefét vitathatatlanul nemes cél vezette: az otthonban hirtelen idegenné, kisebbséggé lett erdélyi magyarság, a székelység problémáit, gondjait vetette papírra, kísérletet tett az egyszerű, tiszta, harmonikus életet élő, öntudatos, a nyomorúságában is büszke székely mítoszának megteremtésére, amelyből ő maga is erőt, a megmaradás reményét meríthette a nehéz években.

A húszas évek finomabb politizálása után a harmincas években Bukarest egyre szigorúbb kézzel bánt az erdélyi magyarsággal. Nyírő elkeseredése ezzel együtt mélyült, így nem meglepő, hogy 1940 őszén őszintén örült a második bécsi döntésnek, és a magyar közigazgatás visszaállása után tagja is lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, amelyet Teleki Pál hívott az országgyűlésbe, ahol Nyírő többször felszólalt az erdélyi magyarság, különösen a székelyek oktatási ügyeinek rendezésében. Újabb felfelé ívelő pályaszakasz következett tehát, baráti köre szélesedett, megbecsülése nőtt, hazavihette a korszak egyik nagy presztízsű díját, a Corvin-koszorút is. Talán az átélt kilátástalanság miatt, de Nyirő politikai nézetei egyre jobbra tolódtak, vágyott a német szövetségben vívott győztes háborúra, mert ebben látta az erdélyi magyarság biztonságának zálogát.

A nyilaspuccs után részt vett a Szálasiékkal együttműködő parlamenti képviselőkből álló úgynevezett „nyilas parlamentben”. A Német Birodalomba is együtt menekült a németeket kiszolgáló kormányzattal. 1945-től a bajorországi Wollabergben, majd Waldkirchenben élt. 1946-1949 között a Magyar Harangok társszerkesztője volt. Részt vett az 1947. augusztus 19-20-án tartott menekült képviselők altöttingi országgyűlésén. Kisbarnaki Farkas Ferenc menekült-kormányában 1947. augusztus 20-tól 1949 eleji lemondásáig nemzetnevelési miniszteri posztot töltött be. Az országgyűlés határozatairól Máté Imrével közösen tájékoztatta a volt kormányzót, Horthy Miklóst. 1947-ben Rajk László belügyminiszter háborús bűnösként kikérte (sikertelenül) a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól. 1948-tól 1951-ig a Münchenben megalakított, a horthysta és nyilas emigránsok szervezeteként tevékenykedő Magyar Újságírók Külföldi Egyesülete és az ugyanott alapított Magyar Kulturális Szövetség első elnöke lett.

Megfordult Amerikában, majd 1950-ben Madridba költözött. XII. Piusz pápa feloldotta a kiközösítés alól és élete végén ismét az egyházi közösség tagja lett. 1952-ben megalapította a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadót. Az emigrációban két regényt írt a menekülttáborok reményvesztett világáról.

Sosem tért vissza Magyarországra vagy Erdélybe. Egy madridi klinikán haldokolva még állítólag egy fiatal magyar orvosnak mondta tollba A túlvilág küszöbén című imáját. A három embernek is sok szenvedést átélt író 1953. október 16-án gyors lefolyású tüdőrákban hunyt el. Közkeletű tévedés, hogy élete végén kolostorba vonult volna, bűneiért vezekelve. Sorsával, egyházával megbékélve hunyta le szemét, egyetlen megmaradt vággyal a szívében: ha teste nem is, legalább a lelke nyugodjék otthoni földben.

1944 után évtizedekig nem jelenhetett meg könyv Nyirő Józseftől. 1990 után jelentek meg újra könyvei a magyar piacon. A magyar irodalomtörténetben betöltött helyéről máig nincs szakmai konszenzus. Valahol utat tévesztett, hiszen a nyilas-hungarista eszméktől élete végéig nem tudott szabadulni. Eredeti világnézetéből nem következett a nácik és a nyilasok ájult csodálata, de az sem, ahogy 1941-ben Joseph Goebbelsről áradozott a Keleti Újság hasábjain. Személyének megítélése a mai napig vitatott, bár kétségtelen, hogy a rendszerváltást követően árnyaltabb kép alakult ki az íróról. 2013. szeptember 1-től a Nemzeti alaptanterv része lett írói munkássága.

Lakatos Mihály, a Nyírő életmű 3 évtizedes kutatója így nyilatkozott a Hargita Népében megjelent interjúban: „Hitellel és magabiztosan mondom, hogy nincs egy vállalhatatlan sora sem! Minden olyan állítás, hogy fasiszta, hogy antiszemita vagy nyilas lett volna, nem más, mint vegytiszta hazugság. ... Valóban követte a parlamentet Sopronba, az utolsó pillanatig, emiatt sodródott Nyugatra, s került ki az emigrációba, ahonnan soha nem térhetett vissza. Tisztában volt azzal, hogy amennyiben a németek elveszítik a háborút, akkor a területszerzéseknek annyi, Erdély ismét román fennhatóság alá kerül, és a szovjet érdekszféra magába kebelezi Magyarországot. Ő alapvetően kommunistaellenes volt. Hogy magánemberként, különböző társaságokban mit mondhatott, azt nem tudjuk. Ez az ember. Az író viszont a művei által képes hatni. Az írások tehát - ahogy oly sokszor elmondtam - messzemenően rendben vannak. Hogy a Magyar Erő, majd a Magyar Ünnep című újságokat szerkesztette, az tény. Valóban tele voltak ezek a kiadványok háborús propagandával, de ne felejtsük el, hogy hadat viselt az ország, amikor nem lehet másképp írni, és nem lehetett aláásni azt az irányvonalat, amelyet az állam képviselt. Más országokban működött az ilyen propaganda. Épp a magyar ellenében! És a németbarát Nyirő a legutolsó szalmaszálba is kapaszkodott, ezért tartott ki. Ami a propagandalapokat illeti, szerkesztette, valóban ott a neve, de nem írt uszító cikkeket, inkább a saját régi írásait használta enyhítő vagy némi értéktöbbletet nyújtó pótlásként, emberi hangként a dühöngő öldöklés évadán."

A Nyírő életműben „nincs nyoma semmiféle emberellenes eszmének. Viszont fellelhető benne a felsőbb hatalmaknak kiszolgáltatott kisember megrázó nyomorúságának, a létezés szakrális és spirituális dimenzióinak, a kor társadalmi problémáinak hozzáértő és sokrétű ábrázolása. Az, hogy politikusként - jobban mondva: „botcsinálta politikusként”, hiszen a sors szeszélye folytán sodródott erre a pályára, amelyen mindvégig kifejezetten amatőrként mozgott - időnként hozott rossz vagy éppen nagyon rossz döntéseket, az kétségtelen, de „háborús bűnösséggel” összefüggésbe hozni a nevét egyszerűen nevetséges." - mondta a Székelyföld c. folyóiratnak Lakatos Mihály.

A székelyudvarhelyi Nyírő szobor

2004-ben Székelyudvarhelyen, az Emlékezés Parkjában állították fel első köztéri szobrát. Hamvait 2012 áprilisában szállították Madridból, az Almudena temetőből Budapestre. Az írót május 27-én, pünkösd vasárnapján temették volna újra szülőföldjén a székelyudvarhelyi katolikus temetőben, ám a román hatóságok ezt adminisztratív okokra hivatkozva nem engedélyezték. Két évvel később ismét megakadályozták az újratemetést. Az író földi maradványait jelenleg meg nem erősített információk szerint Budapesten őrzik, az író még mindig nem nyugodhat békében. Hogy mikor vehetünk tőle méltó búcsút, továbbra is a jövő kérdése. Az újratemetés kérdése nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, ezeket mindenfajta politikai felhangtól mentesen illene tiszteletben tartani.

Nyírő József végső fohásza a magyarságért: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyarokat, fizess nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elveszett világába s mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjön számukra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld le a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról, ne engedj egyet is elveszni közülük, aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon, virágozzanak ki nagy magyar erények, és erdők fái, szűnjön meg minden igaztalanság és áldás fakadjon számunkra minden elejtett vércseppből és verejtékből.

Értük legyen minden gyötrődésem, és elviselni négy embernek is sok szenvedésem...

Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ..."