Június 7. - Nagy Imre születésnapja

„Elárultam, de nem az eszmét, hanem a rendszert, amely elárulta az eszmét. [...] Amiként a múltban sem voltam, most sem vagyok áruló...”

„A magyar nép ellen, nemzeti érzései, becsülete és önérzete ellen a legalávalóbb, a leghazugabb vád az ellenforradalmiság vádja. Ez az egész nemzet arculcsapása. [...] A magyarországi szovjet megszállást és annak fedezésére ürügyül kellett kitalálni a magyar „ellenforradalomról” szóló mesét. Magyarországon nem volt ellenforradalom.”

Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. - Budapest, Kőbánya, 1958. június 16.) magyar politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1953 és 1955 között a Minisztertanács, illetve az 1956-os forradalom miniszterelnöke.

Nagy Imre 1896. június 7-én szegényparaszti család sarjaként született Kaposváron. Édesanyja a somogyi alispánnál cselédlány, édesapja vármegyei tisztiszolga volt. Tanulmányait szülővárosában folytatta. Továbbtanulás helyett inkább szakmát akart elsajátítani, ezért 1912-ben elhagyta a kaposvári gimnáziumot.

Előbb épületlakatosnak, majd géplakatosnak tanult. A losonci mezőgazdasági gépgyárban volt tanonc. Oklevelét 1914-ben szerezte.

1915-ben behívták katonának. Három hónap kiképzés után került 19 évesen az isonzói frontra. Novemberben gránátszilánk sebesítette meg. A következő év nyarán az orosz frontra helyezték. Itt kartácsszilánk fúródott a combjába, orosz szanitécek operálták. Hadifogságba került, majd csatlakozott a Vörös Gárdához. Harcolt a polgárháborúban, 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Az irkutszki pártmunkást 1921-ben pártmegbízatással Magyarországra küldte az OKP. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták a pártból. 1927-ben kommunista szervezkedés vádjával letartóztatták, de két hónap után szabadon engedték.

Kiszabadulását követően Bécsbe, majd Moszkvába emigrált. A szovjet fővárosba 1930-ban érkezett, dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944-ben az MKP vezetőjeként tért haza és az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere lett. Ezután egy ideig belügyminiszter, majd 1947-49 között az Országgyűlés elnöke volt. Mivel nem értett egyet a személyi kultusszal, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával, fokozatosan háttérbe szorult, kizárták a pártvezetésből. 1952-ben újból visszatért a politikai közéletbe; volt élelmezési, majd begyűjtési miniszter, novembertől pedig a Rákosi-kormányban miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett. Első miniszterelnöksége 1953. július 4-től 1955. április 18-ig tartott, s ezen idő alatt több népszerű intézkedést hozott. 1955 elején ismét leváltották tisztségéből, az MDP-ből is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos esetben tovább is fejlesztette.

1956. október 23-án tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, október 24-én lett újból miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-vel, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával mindinkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén kinyilvánította Magyarország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből kérve a négy nagyhatalom, s az ENSZ támogatását.

November 4-én hajnalban a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, ám a Kádár-kormány ígéretében bízva november 22-én elhagyta a diplomáciai képviselet épületét, mire a szovjetek letartóztatták, majd Romániába hurcolták. Később hazahozták, s Budapesten a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével, koncepciós perben: 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése valamint hazaárulás hamis vádjaival halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül.

Nagy Imre síremléke az Új köztemetőben

A halálos ítélet kihirdetése után Nagy Imre ennyit mondott: „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Másnap hajnalban, 1958. június 16-án több társával együtt kivégezték.

Teljes rehabilitálása és ünnepélyes újratemetése csak a rendszerváltás küszöbén, 1989. június 16-án, sok tízezer ember jelenlétében zajlott le. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság felmentette a törvénysértő vád alól.

Forrás:mult-kor.hu