Mécs László: A habozások hídján

Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,
s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.

Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavara,
gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.

A zűr zenéje mámoros hálóját szőtte, fonta,
s a szívem vergődése már csendesedett naponta.

A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,
kálváriás halmok felett egy vérző Hold világolt.

Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,
tüzes folyóvá nőtt a bús kálváriák tövében.

A híd felé hömpölyögve jött a vér szent égi posta,
átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.

A híd ledőlt, magam pedig Szíved felé futottam.
Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.

Most itt vagyok, Tied vagyok virágos ifjúságom
fáját elhoztam harmatozd meg vérrel minden ágon.

Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket,
Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.

Két kék galamb, a két szemem feléd repül imának,
mutasd nekik a sok között az én kálváriámat.

A végtelenben add nekik harmatját égi méznek,
de villámmal verd őket át, ha egyszer visszanéznek.