Luca napi hagyományok

„Szent Lucának híres napja, a napot rövidre szabja". A mondás alapja, hogy az 1582-es Gergely-féle naptárreform előtt ez volt a téli napforduló napja.

A magyar néphagyományban a Luca nap a legismertebb asszonyi ünnep, és szorosan kapcsolódik a karácsonyi hagyománykörhöz. A magyar néphitben Luca nem hasonlít a legendabeli Szent Lúciához, sokkal inkább kísértetszerű, kitalált alak, kinek külseje csúnya öregasszonyé vagy fehérleples alaké. A néphagyomány szerint Szent Luca egy rontó nőalak volt, boszorkány. Ehhez a naphoz sok babona, hiedelem, varázslat kötődik. Ezen a napon a néphit szerint gonosz szellemek garázdálkodtak szabadon mindenhol, ezért például a háziak elrejtették a seprűt, hogy a boszorkányok ne tudjanak elrepülni, és fokhagymát tettek az ablakba, hogy a rontást távol tartsák a házuktól.

Az ünnephez - mai szemmel - sok furcsa babona, régi népi szokás is kapcsolódott. A Lucázás, a Luca-széke még ma is ismert, de sok régi babona már eltűnt, vagy csak kevesen ismerik. A legtöbb Lucához kötődő hiedelem vagy szokás jósló-varázsló, mely az élet minden területét érinti, a magánélettől (pl. férjhezmenetel) a gazdaságiig (pl. termés bősége, időjárás).

Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az úgynevezett Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek.

Később e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Egyes vidékeken kék szalaggal kötötték át, sőt égő gyertyát is helyeztek közéje. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, egyben Jézust jelképezte.

Márai Sándor így ír Naplóban: A „Luca-búza", melyet karácsonyi ajándéknak hozott János nagymamája, varázslatos és meghökkentő tünemény: Luca napján egy tányér közepére pohárba gyertyát helyeznek, a pohár köré búzaszemeket hintenek, a búzát tizenhárom napon át reggel és este vízzel öntözik, s ez a maréknyi búza eszelős sarjadásba kezd, minden nap két-három centiméterrel növekszik, szökell a szoba mennyezete felé, fehér-zöld kalászt ereszt, amely ma - Karácsony másodnapján- már harminc centiméternél is magasabb. Nézem a budai szobában ezt a burjánzó-tenyésző őséletet, ezt a fáraó sírokból is kivirágzó titkot, ezt a minden atomcsodánál felfoghatatlanabb, tömény energiát! Karácsony este a vacsoraasztal közepére helyezik a tálat, meggyújtják a gyertyát, s a sötét szobában úgy dereng a látomás, mintha egy nádas közepén valamilyen vajákos szekta tartana ünnepet, fénnyel és titokkal... Az élet még mindig meglep ilyen ajándékokkal. Nem lehet megunni.

Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek. Ezen a napon tilos volt fonni, varrni, mosni, kenyeret sütni, meszelni. Tilos volt kölcsön adni, de nagyon hasznos volt a lopás. A gazdasszonynak ilyenkor lopnia kellett a szomszédtól egy marék szalmát és egy tojást, amit betett a tojófészekbe, miközben ezt mormolta: "A mi tyúkunk tojogájjon, a szomszédé kotkodáljon."

Luca napját Európa számos népe kultikus célzatú sütemény evésével is megünnepli. A lucapogácsába tollat, pénzt sütöttek.

Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” vagy „palázolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés.

A fiatalok ezen az ünnepen, sok helyen alakoskodni is jártak. A Luca-asszonynak öltözött maskara vezette a Lucázást, aminek során a termékenységvarázslathoz szükséges rigmusokat adtak elő. Mondóka kíséretében megpiszkálták a tyúkokat is, hogy jó sok tojást tojjanak. Szokás volt az is, hogy az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.

„Boszorkánykereső”

A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma, a boszorkánycsillag volt az alakja, amit állítólag már a kelták varázsló papjai, és a druidák is ismertek. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap faragott rajta egy kicsit, s csak Karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából.

A széket úgy kellett elkészíteni, hogy egy férfi súlyát elbírja, hiszen az volt a lényege, hogy az éjféli misére a kabátjuk alá rejtve csempészték be a széket, majd arra ráálltak a templomban. A szék ugyanis arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait… Ha a széket magával vitte karácsonykor az éjféli misére, ott ráállva nyomban megláthatta azt, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. (Csak a karácsonyi misén látható meg, hogy valójában ki a boszorkány!) Ám a boszorkányok is meglátták a széken ágaskodót, kit próbáltak elkapni. A menekülőnek az úton hazafelé szüntelenül mákot kellett szórnia, amit a boszorkányoknak kötelességük volt felszedni, s így nem érhették utol. Miután az illető szerencsésen hazaért, a Luca-széket el kellett égetnie.

Tíz babona nagyszüleink, dédszüleink idejéből:

1. Abrosz

Az ünnep kiemelkedő része a közös étkezés. Őseink a karácsonyi asztalra olyan abroszt terítettek, melyet tavasszal vetőabrosznak használtak, ebből szórták ki a magvakat a földbe. Úgy tartották, hogy így bőséges lesz a termés.

2. Gabona

A gabona fontos élelmiszer és takarmány volt, így különleges szerepe volt a családok életében. Az ünnepi asztalra gabonaszemeket szórtak, majd abból etették a tyúkokat is, hogy bőven tojjanak.

3. Szalma

Az ünnepi asztal alá szalmát tettek a családok (Jézus születésére emlékezve), majd ezt kivitték alomnak az állatok alá, hogy azok egészségesek legyenek. Egyes területeken a gyümölcsfák törzsére is kötöztek a szalmából, hogy bőséges termést biztosítsanak.

4. Morzsa

Az étkezés után az asztalon maradt morzsát összesöpörték a jószágoknak, ezzel gondoskodva arról, hogy egészségesek legyenek az állatok.

5. Háziasszony

Az ünnepi vacsora közben a ház asszonya nem kelhetett fel az asztaltól, hogy tyúkjai a következő évben sok tojással lássák el.

6. Disznóvágás

Disznóvágásra Tamás napját ajánlották, mert az ekkor elkészített szalonna nem avasodott meg.

7. Boszorkányok

Egyes tájakon, például Erdélyben a hajnali mise idejére minden ajtót és ablakot bezártak. A hiedelem szerint a boszorkányok ilyenkor állati alakban belopózhatnak a házakba, vagy a jószágokhoz és rontást vihetnek.

8. Mosás

Karácsonykor tilos volt mosni, vagy száradó ruhát kiteríteni. A babona szerint, ahol marha volt, ott egy biztos elpusztul ilyenkor. Voltak vidékek, ahol azt tartották, hogy a vizes ruha betegséget hoz a családra.

9. Hajadon

A hajadon lányok a hajnali misére hívó harangozásra ellopakodtak, mert a hiedelem szerint az ilyenkor megszólaló harang köteléből, ha három szálat letéptek és a hajukba font szalaggal együtt viselték, akkor farsangra sok udvarlót szerezhettek. Szokás volt még ekkor mézet, vagy cukrot enni, hogy az így megédesített nyelvükkel férjet édesgethessenek magukhoz.

10. Jövendőbeli

Aki szerette volna megtudni, hogy ki lesz a férje, annak az éjféli misére hívó harangszó alatt a szobában befelé kellett söpörnie, az asztalt megteríteni tányérral és evőeszközzel, majd egy szál ingben, mezítláb körbe kellett járnia a házat, melynek ablakán ha benézett a szobába, akkor megláthatta a jövendőbelijét.