Öldöklő angyal szerte jára,
Halálos árnyék járt nyomába,
És cédrusok halomra dőltek.
Ó, gyászos éve volt e földnek,
Melyt Duna-Tisza árja mos,
A végzetes sort te kezdéd meg,
Kit ma elgyászol fohász, ének -
Egy éve most - egy éve most!

„A tudomány fölkentje ment el!”
Sohajtott föl százezer ember.
„Meghalt a hős, a reformátor!”
Zokogott föl egy egész tábor
Közel és távol annyian;
De egész nemzet ajka sugta,
Merülve gyászba, néma búba:
„Az én igaz és hű fiam!”

Pedig bölcsője nem itt rengett,
S mely ajkán oly édesen zengett,
A honi nyelv - zamatos telylyel:
Nem szívta be az anyatejjel,
Nem gügyögé, mint gyermek azt:
De szive reszketett utána,
És ugy felitta azt magába,
Mint harmatot a friss haraszt.

Idegen volt soká, sokáig -
És küzdte kétes, zord csatáit
A fénynek a sötétség ellen,
Mint egy illési Titánszellem,
Haragvón, zordan, egyedül!
Volt pillanat: győzött a kétely:
„Ó végy uram magadho’ végy el!
A te szolgád már kimerült.”

Mert en-fajta - örök gyalázat! -
Volt első, ki ellene lázadt,
Meghurcolták nevét a sárba; -
Kiközösítve - megdobálva -
A nagyság és fény útja ez:
Gyógyírt lehelni száz sebére,
Eljött a Múzsa szép testvére,
Ki árnyat, gondot ellegyez.