A Lateráni Egyezmény - Létrejött az önálló Vatikán állam

1929. február 11-én írta alá a Lateráni Egyezményt, amely rendezte a pápai állam és az olasz állam közötti fél évszázados vitát, a "római kérdést."

Az egységes Olaszország létrejötte során a pápai állam nagy része az Olasz Királysághoz került. IX. Pius pápa nem ismerte el II. Viktor Emmánuel olasz királlyá történő kikiáltását 1861-ben és visszautasította a király megegyezési ajánlatait is. A Róma környékére visszaszorult egyházi államot 1870-ig francia csapatok tartották fenn, de ezek kivonulása után az olasz csapatok megszállták Rómát. Pius, aki továbbra is egy szuverén állam fejének tartotta magát, nem ismerte el az Olasz Királyságot, sem annak törvényeit, pedig az 1871-es garanciatörvény (az állam és egyház szétválasztása mellett) biztosította szabadságát és különleges státusát. Az egyházfő magát "a Vatikán foglyának" nyilvánította, és Non expendit (Nem hasznos) című bullájában megtiltotta a katolikus hívőknek, hogy részt vegyenek a pápai területeket "bitorló" olasz állam közéletében.

A következő évtizedekben az olasz állam és a pápaság viszonyát az ellenségesség jellemezte, a helyzet csak az első világháború után változott meg. XV. Benedek pápa felfüggesztette a katolikusok közéleti részvételének tilalmát, majd az őt Szent Péter trónján 1922-ben követő XI. Pius pápa 1926-ban titkos tárgyalásokat kezdett Olaszországgal.

XI. Pius pápa ( 1922-39) kezdeményezésére Barone államtanácsos és Pacelli vatikáni jogtanácsos (később XII. Pius pápa) 1926 nyarán kezdte meg a titkos tárgyalásokat. Ezek eredményeként Gasparri bíboros államtitkár és Benito Mussolini, akkori olasz miniszterelnök (1922-43) írta alá az egyezményt, megoldva az 1870 óta létező ún. római kérdést.

A három évig húzódó tárgyalások eredményeképpen megvalósult „kibékülés” (Conciliazione) kulcsa egyrészt a Szentszék szuverenitásának elismerése, másrészt ezen szuverenitás területi biztosítékának létrehozása volt. XI. Piusz ez utóbbival kapcsolatban csupán egy jelképes nagyságú területre tartott igényt, ami ahhoz éppen elég, hogy a Szentszék szuverenitásának kézzelfogható támaszt nyújtson.

1929. február 11-én a lateráni pápai palotában három megállapodást írtak alá XI. Piusz pápa, illetve III. Viktor Emmánuel király megbízottai: Pietro Gasparri bíboros államtitkár és Benito Mussolini miniszterelnök. A tulajdonképpeni Lateráni Szerződés elismerte a Szentszék természetéből fakadó nemzetközi szuverenitását, létrehozta Vatikánvárost, mint a Szentszék kizárólagos tulajdonában és joghatósága alatt álló független államot, valamint lefektette a Szentszék és az Olasz Királyság kapcsolatainak kereteit. A szerződés egyik mellékletét képező pénzügyi egyezmény a Szentszék kárpótlását rendezte, részben készpénz, részben olasz államkötvények átadása révén, így biztosítva a Vatikánváros létezésének anyagi alapjait. Végül a Lateráni Konkordátum átfogó jelleggel szabályozta a katolikus egyház olaszországi helyzetét és működését. A Szentszék mindezek fejében végérvényesen lezártnak minősítette a „római kérdést”, lemondván az Olasz Királysággal szembeni további követeléseiről.

A Lateráni Szerződés értelmében a Szentszék több más római és azon kívüli birtokára (mint a nagybazilikák, a szentszéki hivatalok palotái, és a Castel Gandolfó-i villa) az olasz állam úgynevezett területen kívüli jogokat biztosított. Azok tehát nem a Vatikánvárosi Államhoz tartoznak, hanem olasz területnek számítanak, de Olaszország garantálja, hogy felettük nem gyakorolja joghatóságát. A konkordátum emellett a Szentszék birtokába adta a loretói Szent Ház-, az assisi Szent Ferenc- és a padovai Szent Antal-bazilikát, valamint kezelői jogokat biztosított számára az Olaszországban található katakombák felett.

Noha XI. Piuszt sokat bírálták, amiért Mussolinivel kiegyezett, a lateráni szerződésrendszer kiállta a történelem próbáját. Ezt mutatja az a tény is, hogy miután 1947-ben egy utalással beemelték az új köztársasági alkotmányba (7. cikk), mindmáig az képezi Olaszország és a katolikus egyház, illetve a Szentszék kapcsolatainak alapját.

A konkordátumot 1984. február 18-án felváltotta a Villa Madama-i Megállapodás, ami tartalmában tükrözi egyrészt az olasz társadalmi-politikai fejlődést (például megszünteti a katolikus vallás államvallási jellegét), másrészt az egyháznak a politikai közösséghez való új viszonyát, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta. Jellegét tekintve nem klasszikus konkordátum, hanem olyan keretmegállapodás, ami elvi szinten szabályozza az érintett kérdéseket, további megállapodásokra bízva a részletek kidolgozását. Ez utóbbiak megkötésére pedig az Olasz Püspöki Konferenciát hatalmazza fel. Jelentőségét mutatja, hogy ez szolgál azóta is a Szentszék nemzetközi megállapodásainak fő mintájául.

Forrás: magyarkurir.hu, storico.radiovaticana.org, stop.hu