Kossuth Lajos temetése

A Nemzeti Múzeum a temetéskor

Kossuth Lajos, a magyar szabadságharc vezéralakja élete utolsó negyvenöt évét hazájától távol élte le. 1894. március 20-án este 11 órakor Torinóban elhunyt. Nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről. Azt azonban mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját hazai földben, méltón kell eltemetni. De ez korántsem volt problémamentes.

Réti István: Kossuth Lajos a ravatalon

A temetés kérdése roppant kényes politikai szituációba sodorta az első Wekerle-kormányt. Korábban Ferenc József ellenezte Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetését és egyidejűleg történő rehabilitálását, hiszen a kivégzés idején is Ferenc József volt az uralkodó. Végül Batthyány nem is kapta meg 1871. évi újratemetése során a rehabilitációt. Hivatalosan egészségügyi okok miatt kapott új - igaz díszes - sírhelyet. Újratemetése nem is lehetett állami aktus, azt hivatalosan Pest város intézte.

Kossuth élete végéig nem ismerte el Ferenc Józsefet legitim uralkodójának. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az uralkodó Kossuth hazahozatalát még engedélyezte ugyan, de méltó eltemetése ellen már tiltakozott. A nemzeti akaratot képviselő, a Függetlenségi és 48-as párt vezette baloldali ellenzék pedig nemzeti hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező kormánynak.

Wekerle Sándor akkori magyar miniszterelnök minden diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy olyan megoldást találjon, amely úgy biztosít méltó temetést a nemzet nagyjának, hogy közben nem vonja magára az uralkodó haragját. Kihallgatást kért a császártól, hogy meggyőzze arról: mindenkinek jobb volna, ha Magyarországon helyeznék örök nyugovóra a nemzeti hőst. Ferenc József végül engedélyezte, hogy a magyar társadalom lerója háláját Kossuth iránt, hogy a törvényhozás is részt vesz a temetésen, s megadja más formában is a végtisztességet. De a vonat, amely hazaszállította Kossuthot, csak a legnagyobb titokban, éjszaka haladhatott át az osztrák területen. És az ősi ellenség arról már hallani sem akart, hogy állami gyászról, államköltségről szó essen, illetve a kormány és a véderő tagjai nem vehettek részt a temetésen. A budapesti hadtestparancsnok, Rudolf von Lobkowitz herceg táborszernagy megtiltotta, hogy akár a tartalékos tisztek is egyenruhában részt vehessenek a szertartáson. Bár elvileg magánemberként bárki elmehetett, de erre sem került sor.

A gyászmenet

Wekerle úgy hidalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget a főváros védőszárnyai alá helyezte. Budapest magától is cselekedett: iskolai szünetet rendelt el a temetés napjáig, nemcsak hivatali szünnappá nyilvánította ezt a napot, hanem kimondta azt is, hogy: „Budapest székesfőváros Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni, s ennek végrehajtása, illetve a drága hamvaknak a hátrahagyott családtagok egyetértésével leendő hazaszállítása iránt szükséges intézkedések teljesítésével a gyászszertartáson részt vevő küldöttséget vezető alpolgármesterét megbízza, s addig is, amíg a nagy halotthoz méltó síremléknek fölállítása iránt intézkedések tétetnének, egy díszsírhelynek kijelölése iránt a tanácsot utasítja.”

Kossuthot Olaszországban is nagy tisztelet övezte. Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Háromszázezren kísérték a koporsót a torinói protestánsok, a valdensek templomába. Itt hangzott el a francia pap, Apin búcsúbeszéde: „Nagy dolog az: eszmében hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte. Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben. Azt a generációt nem tanították arra, hogy minden siker igazolt és jogos, s hogy az erőszak elnyomja a jogot. Ők szembeszálltak a hatalommal, mondván, hogy nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká! Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek.”

Kossuth ideiglenes sírja

A halottas vonat március 28-án este gördült ki a torinói pályaudvarról. Szürke teherkocsiját elborították a koszorúk és díszek, alig látszott rajta a felirat: Feretro (Koporsó). Ferenc József kívánságának megfelelően a vonat a Habsburg birodalom osztrák felén végig éjszaka haladt át. Az osztrák határon így is le kellett szedni a díszeket, de a magyar határon újra felékesítették a szerelvényt.

Itthon minden nagyobb településen megállt a vonat, az emberek pedig leróhatták tiszteletüket a forradalom és szabadságharc nagy alakja előtt. A halottas vonat március 30-án érkezett meg a Nyugati pályaudvarra. A holttestet a Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában ravatalozták fel. Kilencvenkét gyertya világította meg a fekete bakacsinnal behúzott falakat. Késő estig - és 31-én egész nap - tódult a közönség, hogy órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét.

Március 31-én is volt ünnepélyes temetés Budapesten. A Kossuth család elhozatta a genovai temetőből - a szép angyalos sírkő alól - Magyarországra Kossuth leányának, az 1862-ben meghalt Kossuth Vilmának és Kossuth feleségének, az 1865-ben meghalt Meszlényi Teréziának holttestét. Mindketten katolikusok voltak, így a koporsókat a terézvárosi plébániatemplomból vitték ki a temetőbe.

Kossuth Lajost több százezer gyászoló kísérte utolsó útjára 1894. április 1-én. Sok ismert ember volt közöttük (például Jókai Mór, Horánszky Nándor vagy Herman Ottó), de azért a hiányzók sora is szemléletes: a miniszterelnök és a kormány tagjai, a legfontosabb egyházi méltóságok és a hadsereg képviselői. Bár a temetés megszervezését Budapest vezetése vállalta, az aktuális főpolgármester, Ráth Károly is hiányzott. A kormány tagjai vélhetően az uralkodó hozzáállása miatt maradtak távol. Helfy Ignác ellenzéki országgyűlési képviselő ironikus stílusában így összegzett: „Kossuth Lajos temetésén jelen volt az egész magyar nemzet. […] Csak egy maradt távol: csak egy hiányzott és ez a magyar kormány, a magyar állam volt.[…] A kormánynak e minősíthetetlen magatartása csak kétféleképpen magyarázható meg. Vagy úgy, hogy önként, szabad akaratból, szabad elhatározásból követte ez eljárást és akkor, ha ez így van, meg nem érdemli, hogy csak egy perczig is tovább maradjon azokon a székeken; vagy pedig magyarázható úgy, hogy nem önként, nem szabad akaratból, sőt talán saját érzelmeinek ellenére, felsőbb nyomásnak volt kénytelen engedni; és ha ez a magyarázat áll: akkor be van bizonyítva szomorúan az, hogy a kormány nem bír a korona tanácsában azzal a súllyal, mely nélkül a magyar nemzetet kormányozni nem lehet. […] A magyar nép bizalmára többé jogczíme nincs.”

A Kossuth mauzóleum

A katonák hiányában a gyászkocsi mellett fővárosi és Pest megyei hajdúk alkották a sorfalat. A gyászmenet a Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton és a Kerepesi úton haladt a temetőbe. Itt már a Deák-mauzóleum közelében fekete márványból felállították Kossuth ideiglenes kriptáját. Az előre meghirdetett útvonalon „száz és százezrek előtt szállították Kossuthot a temetőbe. A nagy szertartás reggel Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszédével kezdődött. Az országgyűlés nevében Jókai Mór, a fővároséban Gerlóczy Károly alpolgármester búcsúzott. A temetőbe csak a gyászkíséret mehetett be. Itt a volt honvédek, a Függetlenségi Párt, a Nemzeti Párt és az egyetemi hallgatók szónokai vettek végső búcsút a nemzet nagy halottjától."

Maga a sír, a később vaskerítéssel körülvett hatalmas kőlap, egyetlen díszével, a Kossuth névvel mégis méltóságteljes volt. A kortársak azonban úgy érezték, hogy Kossuthra nem lenézni illik, hanem feltekinteni. Születésének századik évfordulóján kitűzték a ma is meglévő Kossuth mauzóleum helyét vagy száz lépésnyire jobbra az eredeti sírtól. A pályázatot kínos vita után Stróbl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte meg. 1906 nyarán a már csaknem kész építményt egy villámcsapás súlyosan megrongálta, így aztán csak 1909. november 25-én lehetett felszentelni. Ezúttal azonban ott volt az ünneplők között a kormány is: az ismét miniszterelnök Wekerle Sándor, és a miniszterek sorában a kormányzó fia, Kossuth Ferenc is.

A hét emelet magas síremléken elhelyezett két szobor, a felső baldachinon álló, oroszlánt megfékező bronz Géniusz, valamint a bejárat fölött elhelyezett, mészkőből kifaragott Hungaria nőalak Stróbl Alajos munkája. A dór oszlopos baldachin alatt elhelyezett kőszarkofág jelképes síremlék, Kossuth valójában a mauzóleum belsejében nyugszik. Az ókeresztény ravennai mauzóleumra emlékeztető belső tér legnagyobb értéke a Róth Miksa műhelyében készült mozaikdekoráció: a halott államférfi szarkofágja felett aranyszegélyű fehér köntöst viselő angyalok tartanak koszorút.

1909. november 25-én temették át ide Kossuth Lajost feleségével, lányával és húgával együtt, 1914-ben melléjük került Kossuth Ferenc, 1923-ban pedig Kossuth Lajos Tivadar (Kossuth Lajos két fia). Az 1848-49-es szabadságharcosok sírkertje veszi körül a mauzóleumot, építésze a mauzóleum mögött nyugszik a 39. parcellában.

Kossuth szarkofágja

„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése. Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik. Kossuth temetésén mindenki ott volt, aki Magyarországon egy körömfeketényit is számított. Az volt a ritka ember, aki nem jött el.” - írta Krúdy A Kossuth-fiúk című tárcaregényében.

Forrás: multkor.hu; hidegkutihirek.hu