Kossuth Lajos temetése

A Nemzeti Múzeum a temetéskor
A Nemzeti Múzeum a temetéskor

„Nagy dolog az: eszmében hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte. Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben. Azt a generációt nem tanították arra, hogy minden siker igazolt és jogos, s hogy az erőszak elnyomja a jogot. Ők szembeszálltak a hatalommal, mondván, hogy nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká! Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek.” (Apin francia pap 1894-ben a torinói valdens templomban elmondott búcsúztatójából)

Kossuth Lajos, a magyar szabadságharc vezéralakja - aki élete utolsó negyvenöt évét hazájától távol élte le - 1894. március 20-án este 11 órakor Torinóban elhunyt. Nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről. Azt azonban mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját hazai földben, méltón kell eltemetni. De ez korántsem volt problémamentes.

Kossuth a ravatalán
Kossuth a ravatalán

A temetés kérdése roppant kényes politikai szituációba sodorta az első Wekerle-kormányt. Korábban Ferenc József ellenezte Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetését és egyidejűleg történő rehabilitálását, hiszen a kivégzés idején is Ferenc József volt az uralkodó. Végül Batthyány nem is kapta meg 1871. évi újratemetése során a rehabilitációt. Hivatalosan egészségügyi okok miatt kapott új - igaz díszes - sírhelyet. Újratemetése nem is lehetett állami aktus, azt hivatalosan Pest város intézte.

Kossuth élete végéig nem ismerte el Ferenc Józsefet legitim uralkodójának. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az uralkodó Kossuth hazahozatalát még engedélyezte ugyan, de méltó eltemetése ellen már tiltakozott. A nemzeti akaratot képviselő, a Függetlenségi és 48-as párt vezette baloldali ellenzék pedig nemzeti hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező kormánynak.

Ferenc József végül engedélyezte, hogy a magyar társadalom lerója háláját Kossuth iránt, hogy a törvényhozás is részt vesz a temetésen, s megadja más formában is a végtisztességet. De az ősi ellenség arról már hallani sem akart, hogy állami gyászról, államköltségről szó essen, a kormány és a véderő tagjai a temetésen nem vehettek részt. A budapesti hadtestparancsnok, Rudolf von Lobkowitz herceg táborszernagy megtiltotta, hogy akár a tartalékos tisztek is egyenruhában részt vehessenek a szertartáson.

A gyászmenet
A gyászmenet

Wekerle úgy hidalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget a főváros védőszárnyai alá helyezte. Budapest magától is cselekedett: iskolai szünetet rendelt el a temetés napjáig, nemcsak hivatali szünnappá nyilvánította ezt a napot, hanem kimondta azt is, hogy: „Budapest székesfőváros Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni, s ennek végrehajtása, illetve a drága hamvaknak a hátrahagyott családtagok egyetértésével leendő hazaszállítása iránt szükséges intézkedések teljesítésével a gyászszertartáson részt vevő küldöttséget vezető alpolgármesterét megbízza, s addig is, amíg a nagy halotthoz méltó síremléknek fölállítása iránt intézkedések tétetnének, egy díszsírhelynek kijelölése iránt a tanácsot utasítja.”

A nemzet gyásza nem lehetett az ország gyásza. Az osztrák császár és magyar király az állami vezetőknek sem engedte meg, hogy részt vegyenek Kossuth temetésén. Bár elvileg magánemberként bárki elmehetett, de erre sem került sor.

Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Háromszázezren kísérték a koporsót a torinói protestánsok, a valdensek templomába. Itt hangzott el a francia pap, Apin búcsúbeszéde: „Nagy dolog az: eszmében hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte. Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben. Azt a generációt nem tanították arra, hogy minden siker igazolt és jogos, s hogy az erőszak elnyomja a jogot. Ők szembeszálltak a hatalommal, mondván, hogy nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká! Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek.”

Kossuth ideiglenes sírja
Kossuth ideiglenes sírja

A halottas vonat március 28-án este gördült ki a torinói pályaudvarról. Szürke teherkocsiját elborították a koszorúk és díszek, alig látszott rajta a felirat: Feretro (Koporsó). A menetrendet úgy szabták meg, hogy a vonat éjszaka haladjon végig a Habsburg birodalom osztrák felén, de az osztrák határon így is le kellett szedni a díszeket. A magyar határon újra felékesítették a szerelvényt.

A halottas vonat március 30-án érkezett meg a Nyugati pályaudvarra. A holttestet a Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában ravatalozták fel. Kilencvenkét gyertya világította meg a fekete bakacsinnal behúzott falakat. Késő estig - és 31-én egész nap - tódult a közönség, hogy órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét.

Március 31-én is volt ünnepélyes temetés Budapesten. A Kossuth család elhozatta a genovai temetőből - a szép angyalos sírkő alól - Magyarországra Kossuth leányának, az 1862-ben meghalt Kossuth Vilmának és Kossuth feleségének, az 1865-ben meghalt Meszlényi Teréziának holttestét. Mindketten katolikusok voltak, így a koporsókat a terézvárosi plébániatemplomból vitték ki a temetőbe.

Kossuth Lajost több százezer gyászoló kísérte utolsó útjára 1894. április 1-én. A gyászkocsi mellett - hiszen a katonák el voltak tiltva a részvételtől - fővárosi és Pest megyei hajdúk alkották a sorfalat. A gyászmenet a Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton és a Kerepesi úton haladt a temetőbe. Itt már a Deák-mauzóleum közelében fekete márványból felállították Kossuth ideiglenes kriptáját. Az előre meghirdetett útvonalon „száz és százezrek előtt szállították Kossuthot a temetőbe. A nagy szertartás reggel Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszédével kezdődött. Az országgyűlés nevében Jókai Mór, a fővároséban Gerlóczy Károly alpolgármester búcsúzott. A temetőbe csak a gyászkíséret mehetett be. Itt a volt honvédek, a Függetlenségi Párt, a Nemzeti Párt és az egyetemi hallgatók szónokai vettek végső búcsút a nemzet nagy halottjától.

A Kossuth mauzóleum
A Kossuth mauzóleum

Maga a sír, a később vaskerítéssel körülvett hatalmas kőlap, egyetlen díszével, a Kossuth névvel mégis méltóságteljes volt. A kortársak azonban úgy érezték, hogy Kossuthra nem lenézni illik, hanem feltekinteni. Születésének századik évfordulóján kitűzték a ma is meglévő Kossuth mauzóleum helyét vagy száz lépésnyire jobbra az eredeti sírtól. A pályázatot kínos vita után Stróbl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte meg. 1906 nyarán a már csaknem kész építményt egy villámcsapás súlyosan megrongálta, így aztán csak 1909. november 25-én lehetett felszentelni. Ezúttal azonban ott volt az ünneplők között a kormány is: az ismét miniszterelnök Wekerle Sándor, és a miniszterek sorában a kormányzó fia, Kossuth Ferenc is.

A hét emelet magas síremléken elhelyezett két szobor, a felső baldachinon álló, oroszlánt megfékező bronz Géniusz, valamint a bejárat fölött elhelyezett, mészkőből kifaragott Hungaria nőalak Stróbl Alajos munkája. A dór oszlopos baldachin alatt elhelyezett kőszarkofág jelképes síremlék, Kossuth valójában a mauzóleum belsejében nyugszik. Az ókeresztény ravennai mauzóleumra emlékeztető belső tér legnagyobb értéke a Róth Miksa műhelyében készült mozaikdekoráció: a halott államférfi szarkofágja felett aranyszegélyű fehér köntöst viselő angyalok tartanak koszorút.

1909. november 25-én temették át ide Kossuth Lajost feleségével, lányával és húgával együtt, 1914-ben melléjük került Kossuth Ferenc, 1923-ban pedig Kossuth Lajos Tivadar (Kossuth Lajos két fia). Az 1848-49-es szabadságharcosok sírkertje veszi körül a mauzóleumot, építésze a mauzóleum mögött nyugszik a 39. parcellában.

Kossuth szarkofágja
Kossuth szarkofágja

„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése. Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik. Kossuth temetésén mindenki ott volt, aki Magyarországon egy körömfeketényit is számított. Az volt a ritka ember, aki nem jött el.” - írta Krúdy A Kossuth-fiúk című tárcaregényében.