- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Februári jeles napok
- Könyves Tóth Mihály
Könyves Tóth Mihály
„A vérpatak, mely oly sok népekből foly, vértengerré nő fel és hullámaival elsepri a trónoknak babonás hitből, ámitással épített oszlopait és elnyeli, megfullasztja, vérhabokban fullasztja meg az önkény zsarnokait." (az aradi hősök temetési beszédéből)
„Bár feltűnést, lármás szereplést nem keresett soha. és választott jelmondásának tartja hogy: elrejtőzve jól élni: hatása nagy minden körben, mely működési színhelye s az üdvös hatás annál mélyebb és valódibb, mert nem keresi.” (Szász Károly)
,..S te mindenőtt ott vagy szövétnekeddel.
Újabb Kapisztran, fáklyád ég lobog.
Arany szájú Szent János nem veszett el.
Kik igéd hallják, oh mily boldogok
Az ország első Helvét templomában,
Hol a hit lángja megtisztulva ég,
A Megváltónak oldalánál bátran -
Szabadságunkat áldva hirdetéd.
(Jankai)
Könyves Tóth Mihály (Debrecen, 1809. november 30. - Debrecen, 1895. február 4.) író, református lelkész, Könyves Tóth Mihály mérnök apja. Jeles szónok és erélyes egyházkormányzó volt, több prédikációja és halotti beszéde nyomtatásban is megjelent.
Életpályája
Polgáriasodott, nemesi családban Debrecenben született 1809. november 30-án id. Könyves Tóth Mihály és Tyukodi Mária hatodik gyermekeként. Mindkét nagyapja és apja is neves könyvkötő mester volt, családi előneve azonban korábbi eredetű. Egyik őse Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem titkára volt, aki 1607-ben pro meritis literariis" (azaz tudományos érdemeinél fogva") kapta armális levelében a "Könyves" melléknevet. Leszármazottját I. Lipót magyar király 1697-ben erősítette meg a nemességben.
A gyermek és ifjú Tóth Mihályra életre szóló hatást gyakorolt a családi ház, az otthoni légkör. Jellegzetesen városi polgár édesapját 1811-ben városi esküdtté választották. Iparát felhagyva gazdálkodott és tudatosan képviselte az évszázadok alatt kialakult polgári erényeket, mint a munka tisztelete, a szorgalom, a család szeretete, a józan gondolkodás, a mély vallásosság. Felesége is felvilágosodott, az átlagosnál műveltebb, olvasott ember volt. Mindkettőjükben ott munkált a többet akarás vágya is. Ezért tették lehetővé, hogy fiuk - akinek éles eszére, lankadatlan szorgalmára már az elemi iskolában felfigyeltek - tanuljon, pap vagy ügyvéd legyen. „Kimondhatlanul sokat tesz a nevelés, s azoknak példája, kik között felnövünk, sokat tesz azoknak tanácsuk, kiket hozzánk a természet vérkötéttel fűzött." - mondotta később.
Az elemi és a gimnáziumi tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Az 1823/24-es tanévet a kassai premontrei szerzetesek gimnáziumában töltötte a német nyelv jobb elsajátításáért. Az itteni szoros kapcsolat a katolikusokkal hozzájárulhatott későbbi, vallási türelmet hirdető magatartásához. Szülővárosába visszatérve 1824. november 1-jén beiratkozott a főiskolára. Az akkori tanulmányi rend szerint hat év alatt végigjárta a bölcsészeti, a jogi és a teológiai tagozatokat. Tanulmányai végeztével egy-egy évig köztanító volt a kollégium egy elemi, majd egy gimnáziumi osztályában. Főiskolai és köztanítói évei alatt sokat és sokfélét olvasott. Élve a kollégium viszonylag szabadabb szelleme adta lehetőséggel tagja lett egy teológiai és egy irodalmi körnek. Megismerkedett az újabb teológiai irányzatokkal, a felvilágosodás eszméivel, a hegeli filozófiával, az új történetírókkal. Ekkor kedvelte meg a költészetet, sőt ő maga is kísérletezett versírással. 1828-ban egy latin nyelvű köszöntője (Teleky József grófhoz) írásban is megjelent. A Lant c. irodalmi almanachban öt verse és egy Schiller-fordítása látott napvilágot.
1832 végétől házi nevelőként dolgozott. Keresetét apja kiegészítette, így tehetett egy nagyobb utazást. Két hónap pozsonyi tartózkodás után - ahol nagy hatást tett rá az országgyűlés - Bécsbe, majd Németországba utazott. Németet és franciát tanult, továbbá fizikát és kémiát. Mivel pénze hamar elfogyott, 1836 március végén hazatért.
Hazatérve a lelkészi pálya mellett döntött, 1836 májusától káplán, novembertől lelkész lett Debrecenben. November 19-én feleségül vette Meggyessy Esztert, Király János özvegyét, akinek már volt egy kislánya, Janka. A házaspárnak négy gyermeke született. Házasságuk nem tartott sokáig, felesége ugyanis súlyos betegségben, alig 36 évesen, 1845. július 31-én meghalt.
Néhány esztendei eredményes tevékenysége elismeréseként a tiszántúli református egyházkerület tudományos bizottságának jegyzője lett. 1842 áprilisában választották meg belvárosi lelkipásztornak; április 24-én tartotta nagytemplomi tisztfoglaló beszédét. Nagyra értékelte az iskolai tanítást. Pártolta és népszerűsítette a reformkori oktatáspolitikai törekvéseket: a kisdedóvó intézeteket, az iparegyesületet, a vasárnapi oktatást, az iskolák állítását. Úgy vélte, a tanítónak kettős feladata van: az oktatás és a nevelés.
Felesége elvesztése után kapcsolódott be intenzívebben a politikai életbe. Debrecenben olyan közkedvelt volt, hogy egyik életrajzírója szerint amikor ő prédikált, a Nagytemplom is szűk volt a hallgatóságnak. Szaporodott egyházi hivatalainak a száma is: előbb egyházmegyei, majd egyházkerületi pénztárnok, 1843-44-ben az egyházkerületi főjegyzőt helyettesítette, 1847-ben egyházmegyei tanácsbíró lett.
Támogatta az 1848. március 15-i forradalom eseményeit. Templomi beszédeiben örömmel üdvözölte a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságának diadalát, a nemzeti és polgári vívmányokat. Március 26-án tartotta első nagy mozgósító beszédét „Mi történt és mit kell tenni" címmel. 1848. április 26-i beszédét a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről 12 ezer példányban nyomtatták ki. A nemzetőrség eskütétele alkalmával is ő tartott buzdító, lelkesítő beszédet. Az Alföldi Hírlapban kifejtette, hogy a bécsi kamarilla „a magyar nemzet kiirtására, a reformált vallás világosságának kioltására tör."
A szabadságharc kitörésekor igyekezett a rémítő hírektől dermedt emberekbe lelket önteni. Lelkesítő beszédei hatására tömegesen álltak a debreceni fiatalok a honvédseregbe, majd a frontra induló csapatoknál vállalta a tábori lelkészséget is. Két fiát is katonaiskolába küldte, ezüsttárgyait pedig felajánlotta honvédelmi célokra. „Ember előtt nem félemlett meg, mint hadi zászló és hadi kürt lengett és zengett a hont védő hősök táborában." A nép „aranyszájú pap”-ként vagy „Kossuth papja”-ként emlegette, aki a csaták hevében élete kockáztatásával bátorította a harcolókat, vigasztalta a sebesülteket, golyózáporban is temette az elesett hősöket.
1849. január 9-én a város lakói nevében üdvözölte Kossuth Lajost. Tevékeny részese volt a közéletnek, támogatta Kossuth és a kormány törekvéseit, kitartásra buzdította a népet. Március 15-én hatásos prédikációt tartott a polgári forradalom évfordulóján rendezett nagytemplomi ünnepélyen.
Amikor a harctérről hazaérkezett, Kossuthékat már Debrecenben találta. A város a szabadságharc fővárosa lett. Parókiájába szállásolták be a Március 15. című radikális lap szerkesztőit, Pálfy Albertet és Csernátoni Lajost. Kossuth Lajos a Városházán lakott, de édesanyja és testvére, Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna Tóth Minályék Csapó utcai házában szálltak meg. A Debrecenbe menekült politikusok, írók gyakori vendégei voltak. Baráti kapcsolat fűzte Petőfihez is. Tóth Mihály a tavaszi hadjárat sikereinek hírére még jobban belevetette magát az agitációs munkába. A békepártiak kemény ellenfélre találtak benne. Egyike volt azoknak a radikálisoknak, akik a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadására mozgósították Debrecen népét. 1849. április 14-én jelen volt a Habsburg-ház detronizálásán a Nagytemplomban.
Ott volt az aradi táborozásban is. Az aradi hősök temetésén mondta el „soha meg nem bocsátható" beszédét, melyet az Alföldi Hírlap ismertetett: „A vérpatak, mely oly sok népekből foly, vértengerré nő fel és hullámaival elsepri a trónoknak babonás hitből, ámitással épített oszlopait és elnyeli, megfullasztja, vérhabokban fullasztja meg az önkény zsarnokait."
A szabadságharc bukása után sem családja, sem hívei nem tudták rávenni a menekülésre. 1849. augusztus 7-én elfogták és éppen születése napján, november 30-án felségsértésért kötél általi halálra ítélték. Keszi Hajdú Lajos fogolytársa írja: „Arcvonásai meg sem rándultak, midőn a kötél-halálra szóló ítélet elhangzott." Az egyházkerület és a család mindent megkísérelt. A család még Zichy császári biztoshoz, majd személyesen Haynauhoz fordult könyörgéssel. Csak annyit sikerült elérni, hogy a halálbüntetést 20 évi várfogságra változtatták. 1850 januárjában, sokszor fagyos hóviharban gyalogszerrel tették meg a várbörtönre ítélt foglyok az Olmützbe vezető utat. K. Tóth Mihályt a börtön sem törte meg. A várbörtönben tanult, tanított, bátorított. Rabtársainak K. Tóth Mihály az angol nyelvet és a filozófiát tanította. Fogságában tanulta meg az ógörög nyelvet, a latint, németet, franciát, az angolt már jól beszélte.
7 év hosszú, nehéz raboskodás után, a politikai helyzet változása révén 1856. április 10-én amnesztiával szabadult. Szabadulásának örömét beárnyékolta édesanyja tragédiája, akinek fia elhurcoltatása után elborult az elméje, hazatért fiát sem ismerte fel. Helyzetét súlyosbította, hogy eltiltották mind a lelkészi, mind a tanári állásától is. Ezért előbb a Debreceni Kollégium főiskolájának és a debreceni egyházközségnek volt a számvevője, 1859 tavaszától pedig a püspöki iroda vezetőjeként dolgozott. 1860 júliusában engedélyezték számára, hogy lelkészi állást tölthessen be. A különböző egyházközségek sorozatban választották meg papjuknak, ám a debreceni állást hálából segítőjének, Balogh Péternek engedte át. 1863-ban Karcagon lett lelkész. Még abban az évben heves-nagykunsági esperessé választották, majd 1871 júliusában újra Debrecenbe hívták meg lelkésznek. Többször volt konventi tag és rövid ideig egyházkerületi tanácsbíró. 1886-ban ülték meg ötvenéves lelkészi jubileumát.
A sok mindent átélt, tapasztalt Kossuth papja a börtönévek után sokkal higgadtabban mérlegelt, már a deáki politika felé közeledett: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött."
A betegség és a kor egyre gyakrabban kényszerítette Tóth Mihályt szobájába, de a Kossuth utcai református templom felavatásán 1888. június 10-én ő mondta el a templomavató beszédet.
1895. február 3-án 86 éves korában hunyt el. Temetésén Óriási tömeg vett részt. Végakaratának megfelelően koszorúk helyett csak Bibliáját helyezték egyszerű koporsójára. „Debrecen legnagyobb fiainak egyikét siratja, a fájdalomban osztozik egész Magyarország" — hirdette a korabeli sajtó. Hamvait a Kossuth utcai temető felszámolása után 1955-ben a Nagyerdei Köztemetőbe szállították át. Fekete márványból készült síremlékét 2003-ban a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánították.
Debrecen főterén áll a Markó Ede és Pongrácz Sigfrid által készített Kossuth-szobor. A 3 méteres bronz főalak lábainál kétoldalt álló mellékalakok (a halálraítéltek) között látható Könyves Tóth Mihály, a „debreceni Kapisztrán", aki „többet ártott a császárnak lázító beszédeivel, mint egy egész hadsereg".