A kitörés, a becsület napja

1944. augusztus 27-én a szovjet csapatok elérték a történelmi Magyarország területét. Sztálin parancsára október 29.-én megkezdődött Budapest ostroma, amely a második világháború során a Moszkvai és Sztálingrádi csaták után a harmadik legsúlyosabb városi ütközete lett. A 102 napig tartó ostrom során a Budapestet védők - körülbelül fele részben németek és magyarok, katonák és civilek egyaránt, a lakosság elszánt támogatásával korábban soha nem tapasztalt helytállásról, hősiességről tettek tanúbizonyságot.

1944 októberére már nyilvánvaló volt: a világháború eldőlt. Már csak „napok" kérdése volt a végkifejlet. De a magyar főváros pusztulása nem látszott törvényszerűnek. Budapest mindenáron való védelmét ostobaságnak, és egy második Sztálingrád veszélyének tartotta szinte mindenki.

A szovjet hadseregcsoport vezetői inkább a Dunántúl gyors elfoglalását preferálták. Sztálin sem akart elhúzódó városostromba bocsátkozni. Számára a fő cél Ausztria és a délnémet területek mielőbbi, még az angolszász szövetségesek előtt történő megszállása volt.

„Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani…” - vélte Szálasi.

De a német vezérkar másképp gondolta. Hitler nem akarta harc nélkül feladni Budapestet. „Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló … Egyébként pedig - történelmi szempontból nézve - megbocsáthatatlan, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén" - fejtette ki véleményét a magyar fővárosról. A magyarok nem érdemlik meg a kíméletet, „… pusztuljon a szemük fénye, Budapest!” . hangzott a végítélet. „Nekünk tíz Budapest nem ér meg egy Bécset!" - mondotta Goebbels.

A szovjet legfőbb hadvezetés végül úgy értékelte a magyarországi helyzetet, hogy a 2. ukrán front egységei néhány nap alatt képesek lesznek bevenni a fővárost. Így Sztálin október 29-én kiadta az utasítást Budapest bevételére. Senki nem gondolta ekkor, hogy ezzel egy 102 napig tartó hadművelet veszi kezdetét.

Széll Kálmán tér

1944. december 20-án a szovjet csapatok Balaton, Velencei-tó és Érd vonalon északi irányba indított támadása áttört és december 26-án az utolsó menekülési útvonalat is elvágták. A gyűrű bezárulásával Budapesten 79 ezer fős német és magyar katonákból álló védősereg rekedt.

A Budai Várnegyed német és magyar védőihez 1944. december 29-én magyar és német nyelvű röplapot juttattak el Malinovszkij és Tolbuchin marsall aláírásával. „A harcot beszüntető tábornokok, tisztek és a legénység biztonságáért, életéért szavatolunk. A német hadifoglyok részére biztosítjuk a hazatérést hazájukba, vagy - kívánságuk szerint - más országokba. Az összes magyarok, akik megadják magukat, kihallgatás és ellenőrzés után azonnal szabadlábra helyeztetnek és otthonukba távozhatnak”. Csakhogy 1944 legvégére ezeknek a soroknak már nem volt hitelük. Ekkorra már majdnem mindenki tudott Katynról, Nemmersdorfról, Vinyicáról, a Békés és Csanád megyékből a Szovjetunió felé elindított magyarországi németekkel és magyarokkal zsúfolt malenkij robotos vonatokról. Ismerték Ilja Ehrenburg szovjet propagandaminiszter, ünnepelt író, költő hírhedt fölhívását a Vörös Hadsereg katonáihoz, amely így hangzott: „Vörös Hadsereg katonái! Öljétek a németet. Öljetek meg minden németet! Öljetek! Öljetek! Öljetek!” A Várnegyedben körbezárt magyar és német hadvezetés ezért választotta inkább a biztos, de tisztességes, hősies halált.

Utánpótlást egyedül légi úton remélhettek. A napi minimális mennyiséget nyolcvan tonnában határozták meg, de ennek is alig több mint a felét sikerült csak eljuttatni a védőkhöz. Az ostrom utolsó heteiben az élelmiszerraktárak teljesen kiürültek, a katonák nagy része éhezett.

A végig nyolc, tízszeres túlerőben lévő szovjetek nyomására az önfeláldozó hősiesség ellenére 1945. január 18-án fel kellett hagyni a Pesti oldal védelmével. A maradék védők a Budai oldalra szorultak és a teljes körülzárást követően egyre kisebb területen védekeztek.

A német és magyar hadvezetés többször is kísérletet tett a főváros felmentésére. Legjelentősebb a IV. páncélos hadtest támadása volt. De hiába nyomultak be mélyen a katlanba, az utánpótlásra küldött üzemanyag uszályokat Komárom térségében az amerikai és orosz repülők szétbombázták, a páncélosok tehát nagyjából Mány, Zsámbék, Tinnye térségében üzemanyag hiányában kénytelenek voltak megállni. A felmentési kísérlet kudarcának híre természetesen a védőkhöz is eljutott. A 13. német páncélos hadosztály parancsnoka, Schmidhuber vezérőrnagy ennek hatására egy kitörési tervet dolgozott ki, de ekkor Hitler parancsba adta, hogy a várost (a Budapest erődöt) tartani kell és megtiltotta az esetleges kitörést. A Budapest hadseregcsoport parancsnokának kinevezett, korábban rendőrtisztként dolgozó Pfeffer-Wildenbruch - akinek nevéhez fűződik a hídjaink felrobbantására kiadott parancs - elvetette a kitörési javaslatot, ezzel pedig elmulasztotta az akció sikeres végrehajtásának utolsó esélyét is.

1945. február elejére a védősereg végképp reménytelen helyzetbe került. Lőszerből és élelemből az utolsó tartalékokat osztották ki a katonáknak. A harcoló alakulatok létszáma jelentősen lecsökkent - ugyanez egyébként igaz a szovjet-román csapatokra is, például a románok a mintegy 38 ezres legénységük hatvan százalékát elvesztették -, a tüzérség, annak ellenére, hogy az utánpótlás jelentős része lőszer volt, az ostrom első heteiben kiesett. A Vérmező elvesztése után az utánpótlást szállító repülők nem tudtak többé leszállni, ezáltal nyilvánvalóvá vált a vég. Csak idő kérdése volt, hogy az Alagútban berendezett főparancsnokság körül egyre szűkülő területet védő, február 10-én még mindig 43 ezer főt számláló német-magyar védősereg végleg kifogyjon a munícióból és az élelmiszerből.

Amikor a szovjet csapatok már a vár tövében, a Széll Kálmán és a Széna téren voltak, a kilátástalan helyzetben 1945. február 10-én Pfeffer-Wildenbruch tábornok is cselekvésre szánta el magát. Elhatározta, hogy a még harcképes német-magyar egységekkel megkísérli a kitörést a Széll Kálmán téren és a Margit körúton keresztül a Hűvösvölgyi út irányába. A cél az volt, hogy a legrövidebb útvonalon, Tinnye elfoglalása után, másnap délben Szomor térségében elérjék a saját vonalakat. Csak azok csatlakozhattak a kitöréshez, akik képesek voltak erőltetett menetben 20-25 kilométeres gyaloglásra. A több mint kilencezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A német katonák többségében a kapituláció, mint lehetséges megoldás fel sem vetődött, hiszen már voltak tapasztalataik arról, mi vár rájuk, ha szovjet hadifogságba kerülnek. Dálnoki Miklós Béla, az 1. magyar hadsereg főparancsnoka hívására átállt galíciai magyar zászlóaljat pl. lefegyverezték és Szibériába, hadifogságba küldték. Pfeffer-Wildenbruch egy biztonságosabbnak tűnő külön úton, az Ördög-árok csatornáján keresztül a Bolyai-akadémiánál kívánt a felszínre jönni, ezzel elkerülve az akció legveszélyesebb részét.

A haditanács február 11-én délelőtt úgy határozott, hogy este 8 órakor áttörik az ostromgyűrűt és a budai hegyeken keresztül megpróbálják elérni a német vonalakat. Este 6 óra előtt rádión továbbították a hírt: „élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényeink csőre töltve, Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás között." A kitörés előtt így hangzott Hindy István vezérezredes - a magyar védők parancsnoka - rádióüzenete: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A gondos előkészítés ellenére a haditervet nem sikerült tartani. A szovjet csapatok tisztában voltak a védők helyzetével, ezért felkészültek egy esetleges kitörés elhárítására. Szakértő kutatók és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták. Már az első métereken minden addigit felülmúló tűz fogadta a Bécsi Kapu téren kitörőket. A Széll Kálmán és a Széna tér körzetében kegyetlen közelharc kezdődött a beásott, elrejtőzött szovjetekkel, akik csak nehezen adták fel állásaikat. Ráadásul erős egységekkel, tüzérséggel, páncélosokkal töltötték fel a kialakított három védelmi övet, amelyekkel gyakorlatilag elzárták az összes lehetséges útirányt. Lesben állva várták az utcákon közeledő tömeget, hogy a kellő pillanatban gyilkos tűzzel árasszák el. A hátrébb jövők már hullahegyeken, nyöszörgő haldoklókon gázoltak át miközben golyószórók kelepeltek, aknák robbantak, lövedékek fütyültek mindenfelé. Kapualjtól kapualjig, fától fáig, romtól romig ugráltak előre a kitörni igyekvő katonák, miközben tüzeltek, ameddig futotta a töltényből. Aztán igyekeztek az elesett szovjetektől orosz géppisztolyhoz jutni, mert ahhoz lehetett lőszert is szerezni.

A kitörésben részt vevők közül csaknem húszezren elestek. Az elfogott SS-katonákra, az orosz és ukrán önkéntesekre, továbbá a járóképtelen sebesültekre biztos halál várt. A szovjet csapatok a kitörés elhárítása után sok esetben kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal. Számos visszaemlékezés számol be ezekről az esetekről, tömeges kivégzések is előfordultak. A fogaskerekű vasút töltésén tucatszám feküdtek a feltartott kezű német hullák, de nem járt jobban a Perbál mellett magát megadó háromszáz SS-katona sem, akiket néhány órával később kivégeztek. A hátrahagyott sebesülteket több esetben harckocsival taposták el, de előfordult az is, hogy a járóképtelen sebesülteket benzinnel lelocsolták és elégették. Az oroszok dühét az okozta, hogy az ostrom alatt, a háztól házig tartó kegyetlen küzdelemben maguk is igen jelentős veszteségeket szenvedtek, ráadásul rengeteg idejüket rabolta el a főváros bevétele. Kevesen tudják, de a kitörés áldozatai közül sokan ma is ott nyugszanak, ahol 70 éve elestek. A Rózsadombon például az építkezéseken és földmunkákon számos helyen a mai napig kerülnek elő emberi maradványok. Pfeffer-Wildenbruch, miután nem sikerült elérnie az Ördög-árokból kivezető kijáratot, a Budakeszi út egyik villájában szovjet hadifogságba esett.

A kitörésben részt vevők közül több mint tízezer embernek sikerült átverekednie magát az orosz védőöveken és ki tudott jutni a budai hegyekbe. A szovjetek azonban a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó menekülőket felszámolták. A saját vonalakat körülbelül hétszáz fő érte el.

A kitörés első perceiben-óráiban estek el a legtöbben. Mintegy ötezren a Széll Kálmán és Széna tér, illetve a Margit körút térségében, valamint az innen kivezető utakon, kapualjakban lelték halálukat. Másnap és a következő napokban a még élő sebesülteket, elfogottakat a „felszabadító" szovjet katonák agyonlőtték. A budai erdőkben elfogott mintegy háromezer német és magyar katonát is a helyszínen vagy a kihallgatásukat követően - nem törődve a hadifoglyok helyzetét szabályozó genfi nemzetközi egyezménnyel - agyonlőtték. Sokukat előtte meg is kínozták.

A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még elborzasztóbb. A pincékbe berontó szovjet katonák azonnal elvitték az áramot szolgáltató aggregátort - volt akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. A felszabadítók ezután lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira és kézigránátokat dobáltak be. Csak a volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben háromezer sebesült halt tűzhalált vagy fulladt meg. A mai Széchényi könyvtár alatti német kórház egyes kórtermeibe is kézigránátokat dobáltak be, több ápolónőt megerőszakoltak, majd megkéseltek. A HM melletti kórház járóképtelen sebesültjeit az utcára rángatták ki, majd harckocsival tapostatták el őket. A citadella körül még hetekig is látható volt kb. 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom lefejezték őket és diadalként kitűzték fejüket.

A budai erdőkben, a Tabánban és a várban még napokig folyt a hajtóvadászat a lőszer nélküli német és magyar katonákra. A budai hegyeken keresztül menetelő német és magyar katonáknak 30-35 kilométert kellett volna megtenniük a német vonalakig a szovjet ellenőrzés alatt álló területen. A sokszor helyismerettel sem rendelkező katonák hamar kifogytak az élelmiszerből és a munícióból is, helyzetüket nehezítette a kemény fagy és a helyenként 20-30 cm mély hó is. Nem csoda, hogy a fáradtságtól, kialvatlanságtól és éhségtől elcsigázott katonák közül többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek, a többség pedig szovjet fogságba esett, vagy a szovjet alakulatok végeztek velük, valóságos hajtóvadászatot rendezve.

Budajenő egykori levente lőterén - ez ma sportpálya - a német 13. páncélos hadosztály elfogott katonáival megásatták sírgödrüket, aztán a partoldalról belelőtték őket. 13 tetemet találtak ott nemrég a sírfeltárás során, de valószínűleg fekszenek még német és magyar katonák a futballpálya más része alatt is. Korábban a Kápolnánál emeltek ki 20 tetemet.

Clark Adam tér. Az alagút felett a szinte teljesen megsemmisült Sándor-palota

A hadifoglyok közül, akiket mégsem végeztek ki nyomban, Sóskúton gyűjtötték össze. Később közülük ötezer a bajai táborból Vaskútra vezető „halálúton” vesztette életét. A menetben lemaradókat az őrök főbe lőtték, emléküket ma mindössze egy kereszt őrzi. A hadifoglyok közül a fegyveres SS-eket, a nagyrészt orosz és ukrán segédszolgálatosokat és a sebesülteket azonnal kivégezték.

Az oroszok a sajátjaikkal voltak a legkegyetlenebbek, noha tudták, hogy volt idő, amikor az átállás volt a biztos halált jelentő német fogolytáborok kikerülésének egyetlen módja. Őket karddal szerették összeszabdalni, mielőtt agyonlőtték volna. Aki tehát a német egyenruhások közül nem németül válaszolt, azonnal megölték.

Február 12-én reggelre Buda belső kerületei elcsendesültek. A harcok ekkor már a budai hegyekben folytak, a város közepén lényegében befejeződött a küzdelem. Furcsa csönd ülte meg a városnak ezt a részét, mert a németek már nem, a szovjetek még nem uralták a helyzetet.

A győztes szovjet hadsereg vezetői tíznapos szabad rablást engedélyeztek. Százezer számra erőszakolták meg a nőket, és vittek minden értéket. A Szovjet hadvezetés hetvenezer hadifogoly ejtését írta elő. De az ostrom során a nyolcvanezres védőseregből csak 20 000 fő katonát ejtettek fogságba, a többit megölték. Rettentő nehézségekkel kellett szembenézni a civil lakosság is, melynek vesztesége az ostrom alatt (fegyveres támadás, éhezés, üldöztetés miatt) és után (hadifogság és „málenkij robot”) elérte a 100 ezer főt. Budapest lakói közül 50 000, vagy annál is több civilt hajtottak el évekre hadifogságba. A város lakossága az ostrom elől elmenekülőket is beleszámítva az 1944. áprilisi 1,2 millióról 800 ezerre csökkent. Különösen nagy volt a veszteség a belső kerületekben: az I. kerület lakossága például a felére csökkent, ép ház alig maradt. A főváros házainak 73%-a maradt ép, a többi részben vagy egészben megsemmisült. Nagy károkat szenvedett a közműhálózat, a tömegközlekedés, a főváros hídjait pedig fölrobbantották a Pestről Budára visszavonuló németek.

A támadó szovjet csapatok vesztesége 400 000 halott és sebesült.

Miután a Budapesten rekedt védők sorsa kilátástalanná vált, két lehetőség közül választhattak: a kockázatos kitörés vagy a halállal felérő, évtizedig tartó, kegyetlen hadifogság. Már nem Hitlerért és a Harmadik Birodalomért küzdöttek, csupán az életben maradás ösztöne vezette őket. Kapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, ami jelen esetben a kitörésben való részvétel volt. E napon néhány óra alatt hozzávetőleg 20 ezer (!) magyar esett el, csaknem ugyanannyi, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában. Bár a győztesek kitüntetésein azt hirdette a felirat, hogy azt Budapest elfoglalásáért és nem pedig felszabadításáért kapták, a szovjetek győzelmét mégis sokan ma is a felszabadulás napjaként ünneplik, holott ez nem más, mint egy következő, - ha lehet ilyet mondani - még embertelenebb diktatúra, a kommunizmus uralmának a kezdete.

„...Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
(Alekszandr Szolzsenyicin, Nobel díjas orosz író)

A fővárost védők - függetlenül attól, hogy német, vagy magyar katonák, vagy önkéntesek, nyilasok vagy civilek voltak - igazi hősök voltak. Míg Bécs két nap alatt esett el, ők 102 napig helytálltak két hadsereggel szemben, úgy hogy ebből 53 napig teljes bekerítésben harcoltak. Európa hősei Ők. Rájuk emlékezni nemcsak állampolgári jogunk, de egyúttal kötelességünk is.