Kiss Jenő: Kós Károlyhoz

Ha kellett, rajzoltál, ha kellett, írtál,
ha kellett, házat, templomot emeltél,
ezerfelé szakadtál, hogyha kellett,
és KELLETT - követelte sors, idő,
a föld megfordult rendje követelte -
ha tíz kezed van, sem lett vón elég.
A kő, a tus, a szó mind harcba indult,
mind megtanult hallgatni szép, merész
szándékaidra, formák, hangzatok
juháztak szellemedhez, győzni készen -
mert mindenre szükséged volt, hogy kitöltsél
valami űrt; hogy megtarts valamit;
hogy ráébresszél minket valamikre,
miket már kezdtünk elfeledni, ősi
és új dolgokra, egyszerű s magasztos
kapcsolatokra, egy kis földdarab
szívekbe és márványokba írt becsére.

Te, a szépmíves Erdély reneszánsz
mindentudója, mester annyi ágban,
egyetlen s összehasonlíthatatlan,
lett volna-é, mi volt itt - nélküled?
Megérted, ím, amit csak kevesek;
a neved fénylőn elszakadt tetőled,
s jelképpé, fogalommá lényegült,
sólyom-fejed minden szilaj merészség
címerpajzsává, biztatni a gyengét,
s még bátrabb tettre bírni az erőset,
de sose mások ellen, bajszítóként,
hanem mindig testvérként másokért!

Kalaplevéve nézünk fel Reád most,
amint ott állsz az évek ormain,
toronyrakók és kódex-másolók
szellemutóda, szívós és konok!
Minden szavad - kódex-betűkkel írva -
a hűség és a szolgálat igéje;
tőled tanultuk őket egykoron mi,
és megtanulni most is: kötelesség