- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Karlócai béke
Karlócai béke
A karlócai békét 1699. január 26-án kötötte meg követei útján I. Lipót magyar király (I. Leopold néven német római császár, német király) és II. Musztafa oszmán szultán. A karlócai béke a tizenhat évvel korábban, Bécs ostromával kezdődött háborút zárta le. Történelmi jelentőségét az adja, hogy az Oszmán Birodalom végleg visszaszorult a Duna medencéjéből. Igaz, a Porta alig mondott le többről, mint amit ellenfelei katonai erővel már úgyis elvettek tőle. De az a tény, hogy a szultán nemzetközi szerződésben ismerte el e területek elvesztését, meghökkentő újdonságot jelentett. Addig a Porta sohasem kötött úgy békét, hogy területekről mondott volna le - már csak azért sem, mert ezt a muszlim vallás törvényei tiltották. Az oszmánok kiszorultak az európai nagyhatalmak sorából, az egykor Európa-szerte rettegett állam a 18. században másodrangú, bár még nem elhanyagolható tényezője lett a nagypolitikának.
Számunkra pedig azért jelentős, mert - bár „rólunk, de nélkülünk” köttetett - 15 évnyi háborúskodás árán a szinte teljesen elnéptelenedett Temesköz kivételével egész Magyarország felszabadult az oszmán uralom alól, és 150 esztendő után végre megkezdődhetett az újjáépítés, újjászületés hatalmas munkája.
Előzmények
Az Oszmán Birodalom másfél évszázados terve volt a keresztény Európa jelképes városának, Bécsnek az elfoglalása. 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír jócskán túlbecsülte erejét és megostromolta Bécset. Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly császári hadvezér, a keresztény koalíció egyesített serege szétverte a császárvárost fenyegető oszmán hadat.
XI. Ince pápa - felismerve az összefogás jelentőségét - anyagi támogatásával és diplomáciai sikerével 1684 tavaszán rég nem látott keresztény összefogással létrehozta a Szent Ligát, a Habsburg Birodalom, Velence és Lengyelország oszmán-ellenes szövetségét, amihez később csatlakozott Oroszország is. A keresztény szövetségben egyesült hadak nemcsak Budát foglalták vissza, de Lipót császár serege hamarosan már a Balkánon harcolt. 1690-re egészen Szkopjéig sikerült a török vonalat visszaszorítani. A háború gyors befejezését váratlan esemény akadályozta meg, 1688-ban XIV. Lajos francia király, félve a Habsburg Birodalom túlzott megerősödésétől, a Rajnánál hátba támadta szövetségesét. Kirobbantotta a pfalzi örökösödési háborút, aminek következtében Lipót kénytelen volt kivonni erőit a Balkánról és a háború még egy évtizedig elhúzódott. A törökök hamarosan a Duna vonaláig küzdötték vissza magukat. 1697-ben pedig II. Musztafa már támadó hadjáratra is vállalkozott Magyarország ellen, s hatalmas sereggel kísérelte meg visszafoglalni az elvesztett magyarországi vilajeteket.
A császári sereg zseniális hadvezére, Savoyai Jenő herceg - a következő évtizedekben a Habsburg Birodalom tényleges irányítója - azonban rajtaütött a törökökön, amikor azok Zentánál éppen átkeltek a Tiszán. 1697. szeptember 11-én meghatározó vereséget mért a török erőkre. Az ütközetben az oszmán katonák nagy része elesett vagy vízbe fulladt, a csatatéren maradt a nagyvezír is. Musztafa szultán a folyó túlpartjáról nézte serege megsemmisülését, s be kellett látnia, hogy Magyarország a Porta számára elveszett. A keresztény hadak fényes győzelmét a díszbe öltöztetett Bécs fáklyás körmenettel és diadaloszlopokkal ünnepelte, hatalmas feliratokon hirdetve, hogy „Bécs Zentánál megszabadíttatott” (Vienna ad Zentam servata). A zentai diadalról a katolikus európai országok nagy ünnepéllyel emlékeztek meg.
A zentai csata után a körülmények alakulása folytán mind a császár, mind a szultán kész volt a békekötésre. A szultánt nemcsak a megsemmisítő katonai vereség, de birodalma megingott belső helyzete is erre kényszerítette. Lipót császárnak pedig számolnia kellet azzal, hogy a beteges II. Károly királlyal bármikor kihalhat a Habsburgok spanyol ága. Ez pedig azt jelentette, hogy bármikor meg kell küzdenie XIV. Lajos francia királlyal a családi örökségnek tekintett spanyol királyságért. A XIV. Lajossal vívott, fentebb már említett majd egy évtizedes háborúját ugyan 1697-ben békével lezárták, de mindkét fél tudta, hogy ez a békeokmány valójában csak fegyverszünetet jelent. A francia udvar ugyan igyekezett rábeszélni a szultánt a háború folytatására, de ő hajlandónak mutatkozott a békekötésre.
A francia diplomácia természetesen éppen arra törekedett, hogy további háborúra ösztönözze az Oszmán Birodalmat, de tanácsai már nem találtak meghallgatásra a szultáni szerájban. Csak a főmufti hitt rendületlenül a Napkirály ígéreteinek, de a béketárgyalásokat már ő sem tudta megakadályozni.
A karlócai béke
Ebben az időben nem volt diplomáciai kapcsolat Bécs és Isztambul között, ezért az első egyeztetések a Habsburgokkal szövetséges Anglia és Hollandia isztambuli követein - az úgynevezett „tengeri hatalmak” követein keresztül kezdődtek meg. Miután II. Musztafa ragaszkodott ahhoz, hogy az egyezkedést a Porta uralma alatt álló területen folytassák, a keresztények végül beleegyeztek abba, hogy a tárgyalások 1698 őszén a Pétervárad és Belgrád között félúton fekvő Karlócán kezdődjenek meg. A falucska a háború évei alatt teljesen porrá égett, ezért a Kelet-Európa jövőjét meghatározó alkudozások előtt a császár és a szultán utászai a hadmérnökök irányításával három sátorvárost építettek egymástól félóra járásnyira a „semmi közepén”. Egyet a keresztény államok küldöttei, egyet a török delegáció, egyet pedig a közvetítő tengeri hatalmak részére, itt állt a tárgyalásoknak helyet adó hatalmas fabarakk is, amelyet a békeszerződés aláírása után emlékkápolnává alakítottak át.
A konferenciát eredetileg háromhetesre tervezték, ám a felmerült nehézségek miatt végül három hónapig tárgyaltak. Ez azonban csak látszólag hosszú idő, hiszen a négy hatalomnak igen sok fontos kérdésben kellett megállapodnia. Valójában a tárgyalások viszonylag gyors befejezése is mutatja, hogy mind a szultán, mind a császár a béke mihamarabbi megkötésében volt érdekelt. A vesztfáliai békéhez vezető tanácskozásokkal összevetve szinte sietősnek mondhatnánk a karlócai konferencia munkáját.
A Habsburg Birodalom követe Leopold Schlick, aki tapasztalt katona volt, ismerte a török hadszínteret. Buda ostromakor meg is sebesült. A magyar történelem mégsem a karlócai békekötéskor játszott szerepe miatt jegyezte fel a nevét, hanem azért, mert a Rákóczi-szabadságharc kezdeti viharos korszakában az ő vezetése alatt szenvedték el csúfos kudarcaikat a „labancok”, emiatt azután Schlicket hamarosan le is váltották.
Fontos szerepet játszott Luigi Marsigli hadmérnök-tábornok, aki jól tudott törökül, és kitűnően ismerte Magyarországot, hiszen a háború idején majdnem végig itt tartózkodott. 1686-ban ő is ott volt Buda ostrománál, ahol az égő királyi palotából értékes könyveket, valószínűleg egykori Corvinákat mentett ki. A békekonferencián földrajzi szakértőnek számított, a bécsi udvar az ő térképei és szakértelme alapján tájékozódott a vitatott határkérdésekben. A követeknek sok száz kilométeres szakaszon kellett megállapítaniuk az új határvonalat, és főleg Dél-Magyarországon és Észak-Boszniában olyan területekről kellett dönteniük, amelyekről egyik félnek sem volt megbízható térképe vagy leírása - ilyenkor nagy szükség volt Marsigli tapasztalataira.
Magyar tagja nem volt a Habsburg Birodalom delegációjának, pedig mégiscsak elsősorban Magyarország sorsáról tanácskoztak. Az 1681. évi soproni országgyűlés ugyan törvénnyel kötelezte Lipót királyt, magyar politikust mégsem hívtak meg a béketárgyalásra. Lipót úgy határozott, a törökkel német-római császárként tárgyal, nem pedig magyar uralkodóként, így a határozattal sem kellett foglalkoznia.
A tárgyaló felek - bár mindannyian békét akartak - meglehetősen eltérő célokkal érkeztek a délvidéki falucskába: Lipót a várható örökösödési háborúra készülve minél hamarabb békét akart kötni, Velence nagyhatalmi ambíciókat dédelgetett Görögországban, a lengyelek és az oroszok pedig nem csak a szultán, hanem egymás kárára is megpróbáltak terjeszkedni. A Habsburgok szerencséjére a tengeri hatalmak elfogadtatták Musztafával azt a kitételt, hogy a hadviselő felek ne egyetlen szerződést kössenek, hanem külön-külön állapodjanak meg egymással. Ez elsősorban azért volt fontos, hogy a két fél egyezségében szerepet nem játszó harmadik fél igényei ne akasszák meg a tárgyalások menetét. Különösen Velence volt ebben élenjáró. Egy ízben Schlick meg is fenyegette a dózse diplomatáit, hogy Ausztria kizárja a szerződésből a köztársaságot, ha az nem hagy fel értelmetlen követelőzésével.
A tárgyaló felek elfogadták, hogy a fennálló hadi helyzet alapján kötnek békét. Ezt az elvet, mely szerint mindegyik fél azt tartja meg, ami úgyis a kezében van, a 19. századi diplomácia status quónak (status quo ante, a szerződést megelőző állapot) nevezte, abban a korban a diplomáciai szaknyelv uti possedetisnek (ahogy birtokoljátok) hívta ugyanezt.
Az elv egyszerű és világos, mégis több nehézséget kellett leküzdeni ahhoz, hogy a béketárgyalások valóban eredményesek lehessenek. Az egyik legfontosabb vitás kérdést az Erdélyi Fejedelemség jelentette, mely ekkor teljes egészében a császáriak kezén volt, tehát a fenti elv értelmében a Habsburg Birodalomhoz tartozott volna. A szultán ragaszkodott ahhoz, hogy független legyen, pontosabban szólva olyan fejedelemséget akart, amely mindkét birodalomnak hűbérese. Korántsem könnyű tárgyalások után azonban az angol követnek, Paget lordnak sikerült meggyőznie a szultán tanácsadóit, hogy követelésük irreális, és ha békét akarnak kötni, akkor Erdélyről le kell mondaniuk.
Lipót határozott fellépésének köszönhetően három hónap után, 1699. január 26-án a Habsburg és oszmán követek aláírták a 20 pontból álló karlócai békeszerződést. Ennek értelmében a szultán a Temesköz és a Szerémség egy részének kivételével valamennyi magyarországi hódítását elvesztette, feladta erdélyi hűbérúri jogait. A 25 évre szóló karlócai béke emellett arról is rendelkezett, hogy a Temesköz erődjeit rombolják le, a Török Birodalomban biztosítsák a keresztények szabad vallásgyakorlását, illetve álljanak helyre azok a diplomáciai kapcsolatok, melyek korábban Bécs és Konstantinápoly között megvoltak. A január 26-i Habsburg-török egyezmény mellett természetesen további 3 szerződés is köttetett, melyekben a Porta elismerte Podólia visszatérését Lengyelországhoz, átengedte a cár birodalmának Azovot, a telhetetlennek mutatkozó Velence pedig a Peloponnészoszi-félszigettel gazdagodhatott.
Nem kis nehézséget okozott a tárgyalásokon Thököly Imre személye. Az egykori felső-magyarországi fejedelem, aki néhány hónapig az erdélyi fejedelem címet is viselte, ekkor már évtizedes törökországi száműzetésben élt. Lipót császár Thökölyt tekintette a háború kirobbantójának (ami persze nem volt igaz) és a magyarországi felkelés bujtogatójának (ebben már több igazság lehetett), ezért a Portától Thököly kiadatását kérte, hogy példásan megbüntethesse. A szultán nem egyezhetett bele, hogy egy hűbéres fejedelmet kiszolgáltasson a császár bosszújának. Végül abban állapodtak meg Thököly nevének említése nélkül, hogy a szultánnak a határtól távol kell letelepítenie a császár Törökországba távozott alattvalóit, és nem engedélyezheti visszatérésüket Lipót birodalmába. Ennek megfelelően Thököly Imre - feleségével, Zrínyi Ilonával - a kis-ázsiai Nikodémiában élt tisztes, de jól őrzött száműzetésben egészen 1705-ben bekövetkezett haláláig.
Rólunk, de nélkülünk
„Rólunk, de nélkülünk” - így kommentálták akkoriban a csalódott hazai rendek a karlócai békét.
A békeszerződés eredményeként elmondhatjuk 150 esztendő után végre megkezdődhetett az újjáépítés, újjászületés hatalmas munkája. De számos hiányossága volt:
A Magyar Királyság területe a Temesi Bánságot és Nándorfehérvárt kivéve felszabadult ugyan a török uralom alól, viszont a Habsburgok uralma megszilárdult. A Királyság állami szuverenitását nem fogalmazta meg a békeszerződés, a Habsburg-török megállapodás szerint a Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a béke olyan áldásaival sem rendelkezhetett önállóan, mint a szabad kereskedelem, a rabcsere, a határvédelem és a török földön élők lelki gondozása. A békeszerződés ilyen formán - minden eredménye ellenére - magában hordozta az újabb háborúk esélyét. Nem is kellett sokáig várni. A felborult európai hatalmi egyensúly következtében 1700-ban elkezdődött a spanyol örökösödési háború, melyben gyakorlatilag minden ország fegyvert fogott. A szerződés hiányosságai miatt is kapcsolódott be II. Rákóczi Ferenc is a háborúba 1703 tavaszán, hogy Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség ügyét európai béke rendezze, mivel Karlócán: „sine nobis de nobis - nélkülünk döntöttek rólunk.”
A szerződés aláírása után kitárták a tanácskozás színhelyéül szolgáló faház négy égtáj felé néző ablakait és ajtajait, hogy a szél a világ minden része felé hírét vigye az egyezségnek. A két közeli végvár, a török Belgrád és a császári kézen lévő Pétervárad díszlövésekkel tudatta a közelben táborozó csapatokkal, hogy elérkezett a békesség ideje.
A békekötés helyének dombján a ferences rendiek fakápolnát építettek, amelyet a Béke Királynőjének ajánlottak fel, és a Békekápolna nevet kapta. A következő osztrák-török háborúkor a törökök megsemmisítették, viszont a Péterváradnál elszenvedett török vereség után a szerzetesek 1716-ban újra felépítették. A mai kápolnát 1817-ben emelték a régi helyén.